Háfra Noémi megtörte a csendet: a Vácra igazolása előtt már fel akart hagyni a kézilabdázással

„Semmin nem változtatnék” – jelentette ki többször is a hosszabb lélegzetvételű beszélgetés során Háfra Noémi, pedig eddigi pályafutása során már több mélypontot is megélt. Igen fiatalon berobbant a köztudatba, és eljutott arra a szintre, hogy a Ferencvárosban, valamint a felnőttválogatottban is kulcsemberként számítottak rá. Már három évvel ezelőtt elárulta, hogy a tokiói olimpia évében a kiégés határára került, miközben pánikbetegséggel is küzdött. Ráadásul azon a nyáron klubot is váltott, és az FTC-től a nagy rivális Győri ETO-hoz került, ami finoman fogalmazva sem váltott ki osztatlan elismerést a szurkolók körében. Most is hangsúlyozta, hogy bár menedzser nélkül, az édesanyjával együtt tárgyalták le az átigazolást, a döntéseket mindig ő hozta meg, sőt, még az anyukája volt az, aki többször is megkérdezte tőle, biztosan ezt akarja-e. 

„Sok bántást kaptam, nem gondoltam, hogy ilyen társadalomban élünk. Fiatalon kerültem be a médiába, de akkor még nem észleltem, hogy mérgező környezetben vagyok. A pályán azt tapasztaltam, hogy szeretnek a emberek. Az átigazolásom bejelentése után azonban minden megváltozott. Próbáltam nem foglalkozni a szurkolói megnyilvánulásokkal, kommentekkel, de csak szembejöttek velem, és ez rontotta az önértékelésemet, meg az önbizalmamat. A médiában sokszor lehoznak igazságtalan állításokat, és nem tudunk semmit sem tenni ellene. (...) 

Háfra az első győri évében kevés játéklehetőséget kapott, így a következő idényt már kölcsönben a dán Odensénél kezdte, ám súlyos térdsérülést szenvedett és kilenc hónapos kihagyás várt rá. Ezzel kapcsolatban elárulta, a lelke mélyén megkönnyebbülést érzett, és szüksége is volt arra a pihenőre a megterhelő éveket követően. Az más kérdés, hogy nem volt megelégedve Dániában a rehabilitációs munkával, így aztán a második felét már Győrben végezte. Közben a kisalföldi klubnál bejelentették, hogy a 2023–2024-es évadot a montenegrói Buducsnoszt Podgoricában tölti kölcsönben, azonban miután felépült a sérüléséből, itt sem jött be a számítása. 

Egyenesen úgy fogalmazott, szerinte a Podgoricát irányító Bojana Popovics nem szerette volna, ha annyira felépül, hogy visszatérhessen a Montenegróval azonos vb-csoportban szereplő magyar válogatottba. „Fokozatosságra lett volna szükségem, ehhez képest hamarabb kellett visszaállnom, persze hogy félve edzettem. Nem voltak kellemesek az ottani tréningek, hosszúak és kemények voltak, szerintem több karmolást kaptam a társaktól, mint előtte bármikor.” 

Ezt követően került a német Bietigheimhez (azóta már Ludwigsburg az együttes neve), ahol nem tudta magát beverekedni a BL-döntőig jutó csapatba – ezért igazolt haza tavaly októberben Vácra. Erről az időszakról eddig nem nyilatkozott a 26 éves balátlövő, azonban a ChampSport ügynökség által készített interjú második részében részletesen is kifejtette, miért intett búcsút a légióséletnek. Háfra, elmondása szerint, motiváltan érkezett meg 2023 végén a német csapathoz, ahol Jakob Vestergaard vezetőedző is azzal fogadta, hogy szeretnék újra felépíteni. A junior-vb-győztes játékos tudta, hogy a fizikai állapota nem az igazi és játékhiánnyal is küzd, ráadásul egy orvosi vizsgálaton azt mondták neki, hogy nem forrt össze jól a porc a korábban műtött térdében, így újabb beavatkozásra lenne szükség, amelyről hallani sem akart. 

„Egy idő után a csapattársaim is azzal jöttek oda hozzám, hogy nem értik, miért nem kapok játéklehetőséget” – mondta Háfra, aki azt elismerte, a védekezésén volt mit csiszolnia. 

„Tavaly augusztusban jött a töréspont, addig még szépen tűrtem a mellőzést. Az alapozás során a bal szélre kerültem, mert a szélsők éppen sérültek voltak. Próbáltam nem mutatni, hogy megalázó számomra. Az egyik felkészülési meccsen én lőttem az utolsó gólt, a következő videózásnál annyit mondott az edző, hogy jól megoldottam a posztot. Aztán kerülgettük egymást egy ideig, talán egy hétig is halogatta a személyes beszélgetést, végül a Győr elleni meccs előtt került rá sor. 

Azért is viselt meg ennyire, mert nem tudtam magamban hová tenni, nem tudtam, miért kapom sorra a pofonokat az élettől” – folytatta az interjúban, hozzátéve, hogy mennyire csalódott, amiért külföldön nem tudta megmutatni, hogy mire képes. Ezzel együtt vallja, végig kellett járnia minden lépcsőfokot, és csak több lett a kint töltött évekkel, a nyelvtanulás mellett a személyisége is fejlődött, nyitottabbá vált. 

A menedzsere sem hagyta, hogy hatalmába kerítse a visszavonulás gondolata, és a Vácban találták meg az ideális helyszínt arra, hogy kimozdítsák ebből a lelkiállapotból. „Amint megérkeztem Vácra, újra erő költözött belém – magyarázta. – Azt éreztem, hazaértem, és biztonságban vagyok, itt megint meglesz felém a bizalom, és nem fognak hitegetni. Ha megígérnek valamit, az úgy is lesz.”

Ugyanakkor fájó pontként élte meg, hogy lemaradt a párizsi olimpiáról, és nem kapott igazán esélyt rá, hogy kiharcolja a helyét a végül hatodik helyen záró magyar válogatottban. 

„Kis lehetőséget szerettem volna kapni, hogy megmutassam, itt vagyok és lehet rám számítani. Inkább csak belenézegettem a meccseinkbe, nem tudtam egyiket sem végignézni. Csalódás volt, hogy a minimális esélyt sem kaptam meg. Az olimpiával aztán lezártam magamban a válogatottság kérdését, a hazai Eb-ről való lemaradásom már nem fájt annyira. Eldöntöttem, csak magamra figyelek, hogy újra élvezni tudjam a játékot, és nem szeretnék felesleges terheket pakolni a vállaimra. Ha a játékommal kiérdemlem, jönni fog a válogatott meghívó.” 

A beszélgetés végén az önképe is szóba került, és hogy miként látja magát a következő olimpiai ciklusban.

„Évekig nem tudtam tükörbe nézni – vallotta be. – Nem szerettem önmagamat, most azon az úton járok, hogy ez megváltozzon. Azt tudnám mondani mindenkinek, ha szeretjük önmagunkat, sosem vagyunk egyedül, mindig a tükörbe fogunk tudni nézni, és senki nem állíthat meg minket. Minden nap azon dolgozom, hogy megtaláljam ezt a harmóniát és szeressem magamat.”

„(...) Remélem, négy év múlva még mindig játszani fogok. Szeretnék ott lenni Los Angelesben a következő olimpián, azonban ez még nagyon messze van. Szintén nagy célom a BL-győzelem és arról sem mondtam még le, hogy az idény legjobb játékosa legyek. Most azonban ezeket félretettem, mert fontosabb, hogy megtaláljam a boldogságot, és büszke lehessek magamra. Hogy olyan csapatban játszhassak, ahol bíznak bennem, valamint hogy jöjjön vissza az a motiváció és játékszeretet, amely korábban jellemzett.”

A TELJES INTERJÚ