Repedező mennyezet – Bobory Balázs publicisztikája
ÉS AKKOR szól a riasztó Győrben.
Az Audi ETO KC vezetőinek nyilatkozatai szerint a cél immár az idény biztonságos befejezése, repedezik a mennyezet, mondhatni, omlásveszély van, úgy tűnik, vége az évtizedek óta tartó jó világnak. A városban közügy a kézilabda, a szurkolók csalódásként élik meg, ha nem nyer Bajnokok Ligáját a klub, Európában pedig a győriek jelentik az igazodási pontot, az origót. A klub mögött álló nagyvállalat szerepvállalása nem elegendő a hasonló színvonal fenntartásához, a tao ebben a formában eltűnik, és még nem tudni, hogy a központi támogatások hogyan, milyen mértékben jutnak el az ETO-hoz. Közben az adózási jogszabályok változásai érzékenyen érintik a játékosokat, akik közül többen nettóban jövőre sokkal kevesebbet kapnak, kapnának kézhez, és hát nem véletlenül jönnek ide jóléti államokból kézilabdázók, a kiemelt célokért való küzdés lehetősége mellett az anyagi feltételek is olyanok, amiért érdemes megküzdeni honvággyal, a család, a barátok távolságával, az új környezet megszokásával. Egyelőre nem látszik, hogyan oldódik meg a győriek helyzete, kell-e visszalépni, és ha igen, egyet, kettőt, esetleg sokkal többet? És ha erre lesz szükség, vajon a győriek hogyan reagálnak rá? Többen lesznek azok, akik úgy érzik majd, mint a gyerekek, akiknek elvették a legkedvesebb játékukat, vagy hangosabb lesz az a kórus, amely azt ismételgeti, jól van, éljenek meg a piacról, nem kell közvetlen, vagy közvetett állami támogatás.
Égető a kérdés, mert vélhetően – sőt, biztosan – nem az ETO az egyetlen egyesület, ahol problémák ütötték fel a fejüket, ahol nem látnak néhány hónapnál előbbre, és kármentés, vagy éppen kapkodás zajlik, hogy akár az idény végéig biztosítva legyen a működés.
Most pedig beszélni kell a magyar látványsportágak általános helyzetéről, amelyeket az előző kormányzat kiemelten támogatott. Továbbra is úgy gondolom, ez a szándék nagyon jónak bizonyult, a hibák ott születtek, hogy elmaradt a számonkérés az elért szakmai eredmények után, illetve az igazán szigorú ellenőrzés a támogatások felhasználásáról. Ez az évek során nagyon sokszor elkényelmesítette a szereplőket, a vezetőket, az edzőket, a sportolókat is, az általános jólét nem eredményezett igazi versenyt, sajnos már az utánpótlásban sem. Az elmúlt időszak sportszakmai hatékonysága terén sokkal többet kellett volna elérni, és ha így történt volna, talán el lehetne indulni a sokkal inkább piaci működés felé.
Miért írom, hogy sokkal inkább piaci működés? Mert Magyarországon nincs kultúrája annak, hogy nem létezik állami támogatás a sportban, a szövetségeknél, a kluboknál, az utánpótlásműhelyekben. Senki nem működött piaci alapon a szocializmusban sem, aztán jött két olyan évtized, amikor a sport gyakran szerencselovagok, kétes hírű vállalkozók játszóterévé vált, nyilván kivételek ekkor is akadtak. 2010 után estünk át a ló másik oldalára, amikor kiemelt ágazattá vált a magyar sport – köztük a látványsportágak – támogatása, és megteremtődtek a feltételek a valódi minőség megalkotására.
Magyarország nagyszerűen teljesít az olimpiákon – általában olyan sportágakban, amelyekben az egész világot nézve kisebb a verseny. A legnépszerűbb ágazatokban, mint például labdarúgás, kosárlabda, röplabda, igyekszünk a nemzetközi középmezőnyben helyet találni magunknak, innen akadnak kilengések fel- és lefelé. A csapatsportágakban csak olyan világ- és Európa-klasszisunk van, akiknek pályafutása kiteljesedéséhez az kellett, hogy nagyon fiatalon külföldre menjenek – lásd Szoboszlai Dominik (labdarúgás), Juhász Dorka (kosárlabda). Az Amerikában üzleti alapon működő major ligákban Dávid Kornél kivételével nem volt szereplőnk, ha a férfi vonalat nézzük, s bár labdarúgásban egyre többen játszanak külföldön, nívósabb bajnokságokban, egyedül Szoboszlai nevezhető világszerte ismert csillagnak. Ha körülnézünk a környező, nem nagyobb, sőt, általában kisebb lélekszámú országokban, láthatjuk, hogy a tisztán üzleti alapon működtethető, hatalmas érdeklődésre számottevő sportágakban lényegében mindenki jobban áll nálunk, és bizony itt vetődik fel, hogy vajon az általános utánpótlás-nevelésünkkel milyen problémák vannak, miért nem sikerült nagyobb számban extra minőséget produkálniuk akadémiáinknak?
Ha most valaki azt gondolja, hogy azt szeretném, ne folyjon állami pénz a sportba, nagyot téved. Sőt, én azt szeretném, ha nagyságrendileg ugyanennyi, ha nem több forrással rendelkezhetnének a szövetségek, klubok céljaik megvalósulása érdekében. Abban azonban reménykedem, hogy amikor repedezik a mennyezet, akkor egy-két helyen átgondolják, hogy nem lenne-e érdemes olyan nevelőmunkát végezni, aminek köszönhetően egy-egy nemzetközi elitbe vágyó csapatnál nem kell, hogy a keret tagjainak nyolcvan-kilencven százaléka külföldi legyen, vagy éppen sikerüljön minél több olyan sportolót kinevelni, akiket aztán pénzért lehet értékesíteni, esetleg éppen a jóléti államokban működő tehetősebb sportszervezeteknek.
Remélem, hogy a jelenlegi kormányzat nem a gyerekkel együtt önti ki a vizet a lavórból, és megmarad a magyar sport kiemelt támogatása, több ellenőrzéssel, számonkéréssel. Abban is bízom, hogy a klubok mostani nehézségei átmenetiek, de intő jelnek számítanak a jövőre nézve, nem lehet elkényelmesedni, mindent biztosnak és végtelennek tekinteni, az utánpótlásnál, a felnőtteknél és az irodákban is teperni, hajtani, megfeszülni kell, hogy legyen holnap, jövő év és akár következő évtized is. Most megint összefogásra, közös gondolkodásra lenne szükség, és nem arra a szemléletre, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is.
Érdekes, és nagyon tanulságos időszak előtt állunk.
