A Fradiban ő volt a „menő” – Takácsné Giba Márta a férjét is a vb-címnek köszönhette

– Évtizedekig volt budapesti lakos. Mi vitte rá nyugdíjba vonulását követően, hogy a fővárostól harmincöt kilométerre fekvő Inárcs községbe költözzön?
– Életem legjobb húzása volt a lakáscsere! Korábban Pesterzsébeten olyan negyedik emeleti otthonunk volt, amelyhez huszonkét négyzetméteres tetőterasz is tartozott. Ott kávézgattunk, pihengettünk, amikor időnk engedte, s ráláttunk szinte egész Budapestre. Mégis elhatároztuk a váltást, mert egyre kevésbé esett jól a lépcsőzés. Az inárcsi partnereink pedig éppen olyan lakást képzeltek el maguknak, mint a miénk volt, így egyszerűen elcseréltük a két ingatlant.

– Az inárcsi pedig – s ezt személyesen tanúsíthatom – felér egy kisebbfajta botanikus kerttel…
– Ezért nagyon meg kellett dolgoznunk! A 350 négyszögöl tele volt lucernával, s a növény jellemzője, hogy méteres gyökere van, egyenként kell kihuzigálni a földből, hogy ne induljon újra növekedésnek. Erre a kertre annyira büszke vagyok, hogy ha bárki jön hozzánk, addig nem vezetem be a házba, amíg végig nem kalauzolom a birodalmamban. Huszonkét különböző gyümölcsfánk van, s úgy válogattuk össze őket, hogy egymást követve teremjenek, mindig legyen friss gyümölcsünk. És ott van még a konyhakertem is. Tavasztól őszig minden délelőtt vár a kert. Reggeli után elviszem az ötéves Karolát az óvodába, majd legalább tizenegy óráig kinn dolgozgatok. Mindig van mit tennem.

– A korábbi évtizedekben is ilyen keményen dolgozott?
– Sohasem unatkoztam, s ebben a sportnak is óriási szerepe volt. Pesterzsébeten, a ma már a Nemzetközi Atlétikai Szövetség egykori főtitkáráról, Gyulai Istvánról elnevezett, Attila utcai általános iskolában tanultam. Egyébként Gyulai Pista egykorú volt velem, hat évig tanultam zongorázni az édesanyjánál. Az iskolában évekig tornásztam, budapesti versenyekig jutottam. Tizenkét éves voltam, amikor meguntam a szőnyeg nélkül, kézállásból a padlóra gyakoroltatott bukfenceket, mert féltettem a fejem. A torna befejezését elősegítette, hogy egy osztálytársnőm elhívott a Gyapjúfonóba kézilabdázni.

– Gondolta volna, hogy egyszer világbajnok lesz?
– Meg sem fordult a fejemben! Az első évek játszadozással teltek, miközben egy targoncás fiú volt az edzőnk. A programban legtöbbször fogócska, foci és kidobós szerepelt. Tizenöt éves voltam, amikor Nád János edző felvitt az ifik közé. Az ottani rendszeres edzésmunkának meg is lett az eredménye, a korábbi csepeli edző, Killik Frigyes meghívott az ifjúsági válogatott keretébe.

– Egy év sem telt el, és már az NB II-es felnőttek között léphetett pályára.
– Amihez meg kellett hamisítaniuk az igazolványomat, a sportorvos pedig nem buktatott le, viszont havonta jelentkeznem kellett nála. Egy évig „bújtattak”, amíg el nem értem a korhatárt. Nád János, majd Gecse János vezetésével az NB I/B-ig kapaszkodtunk, amikor a gyár szélnek eresztette a csapatot. Így kerültem az élvonalbeli Hiradótechnika együtteséhez.

– Amelynél néhány héttel később már a híres kapitány, Török Bódog figyelte a játékát.
– Csak később tudtam meg, hogy Bogyi bácsi miattam jött el – inkognitóban – az egyik bajnokinkra. Ez 1961 őszén történt, amikor még nem töltöttem be a 18. évemet, ő pedig meghívott a felnőttválogatott keretébe.

– Ez az év azért is emlékezetes maradt, mert átigazolt a Ferencvárosba.
– Jól ment a játék, bár akkor még egészen más, sokkal egysíkúbb volt a kézilabdázás. Volt olyan meccsünk, hogy 3–1 lett a végeredmény. Nem volt annyi futás, és az új színt jelentő keresztmozgás is csak akkor kezdett gyakorlatba jönni. A Fradiban egyébként kitűnően éreztem magam, sokat jelentett, hogy az irányító Bognár Erzsivel jól megértettük egymást, nagyszerű passzokat kaptam tőle.

– És 1962 tavaszán meghívót kapott a válogatott edzőtáborozására.
– Amelyre nem akartam elmenni. Akkori edzőnk, Balogh Endre, vagyis Bagyi bácsi úgy letolt, mint soha máskor. Ordított velem és szinte kézen fogva vitt le Tatára, ahol az első napokban azt hittem, nem élem túl az óriási terhelést. Bokáig érő hóban is lefutottuk a nagy kört a tó körül, Bogyi bácsi is velünk futott. Egyébként Rothermel Annával, Jóna Magdával és Pásztor Erzsivel kerültem egy szobába, és nagyon kedvesen fogadtak, pátyolgattak engem.

– Még abban az esztendőben bemutatozhatott a nemzeti együttesben.
– Máig élesen emlékszem rá! A jugoszlávok ellen léphettem először pályára a válogatottban, amelynek azután tizennégy éven keresztül, összesen 139 alkalommal lehettem tagja. Természetesen a legnagyobb élményt a világbajnoki győzelem jelentette. Egyébként Bogyi bácsitól úgy féltem, mint a tűztől, nála nem lehetett eldobálni a labdát. A második mellélövésnél már a kispadon találtuk magunkat. Kiszámíthatatlan volt nekünk és feltehetően az ellenfelek edzőinek is, minden mérkőzésre kitalált valami taktikai újdonságot, amit az elmaradhatatlan mágneses tábláján hosszasan magyarázott. Mindig ugyanabban a kabalanadrágban dirigálta a válogatottat, amihez rendre világosszürke pulóvert vett fel. Rendkívül udvarias ember volt, de ha kézilabdáról volt szó, nem volt pardon. Én elsősorban ezért nem tudtam kiteljesedni a válogatottban, mert féltem egy betörést is megkockáztatni. Inkább lepasszoltam a mellettem állónak a labdát, abból nem lehet baj… Mindössze egyszer játszottam tényleg jól: győztes meccsen hét gólt lőttem a szovjeteknek. A mindig higgadt, kiegyensúlyozott Bogyi bácsi egy alkalommal veszítette el a fejét, egy edzőmeccsen valóban borzalmasan játszottunk, erre úgy földhöz vágta a stopperét, hogy darabokra tört.

– És hogyan emlékszik az 1965-ös dortmundi vb-döntőre?
– Nagyon egységesek voltunk, és nyugalmat, magabiztosságot adott a tudat, hogy mögöttünk a világ legjobb kapusa, Rothermel Anna állt, aki 4–3-as vezetésünknél hétméterest védett. Mivel ezt a sikert ötvenöt éve sem a férfi-, sem a női válogatott nem tudta megismételni, ezért gondolom úgy, hogy talán kissé jobban meg kellene becsülni. Mi ugyanis ezért az egyedülálló sportági sikerért tizenvalahány éve változatlanul havi húszezer forintot kapunk…

– A Ferencvárosban 1962 és 1980 között játszott. Mi tartotta ilyen sokáig a népligetieknél?
– Hasonlóan jó közösség alakult ki a Fradinál, mint a válogatottnál. Elek Gyula 1965-ben lett az edzőnk, ő hozta oda későbbi feleségét, Rothermel „Potyit” is. Gyula bácsi nem volt hajcsár típus, de a humoros szövege mellett megkövetelte a munkát is. Meg is lett az eredménye, hiszen négy bajnoki címet szereztünk azokban az években, amikor olyan jelentős riválisaink voltak, mint a Spartacus és a Vasas. A Fradiban sokkal otthonosabban mozogtam, ott én voltam az egyik „menő”. Belefért, ha egy-két labdát eladtam, mert élveztem Gyula bácsi bizalmát.

– Mikor köszönt el a válogatottól?
– A franciák ellen szerepeltem utoljára a legjobbak között, s bár még letettem az olimpiai esküt 1976-ban, már éreztem, hogy az új generációé a jövő, és önként visszaléptem. A fiam 1979-ben született meg, 1980-ban még játszottam a terembajnokságban, majd levezetésként a VOSE játékosa lettem. Öt év alatt az NB II-ből felkerültünk az NB I/B-be. Akkor befejeztem ott is, hogy még kicsit játszhassak a nosztalgiaválogatottban. Heti egy edzésünk volt, s megint együtt lehettem az 1965-ös válogatott játékosainak többségével. Elég korán, 1996-ban nyugdíjba mentem, de még tíz évet dolgoztam Pesterzsébeten a Hírkernél. 2006-ban fejeztem be végleg.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 27-i lapszámában jelent meg.)