A játékos – Bálint Mátyás jegyzete

A győzelmet alanyi jogon elváró szurkolók, a tökéletessel is elégedetlen klubelnökök, az örökké követelőző szponzorok, a csak a pénzre hajtó menedzserek, a kákán is csomót kereső újságírók és a mindezektől végképp befeszülő sportolók emlékeztetnek minket nap mint nap arra, hogy az élsport bizony nem játék. De mostanáig előbb-utóbb mindig felbukkant Görbicz Anita, hogy egy megfejthetetlen álompassz, egy utánozhatatlan indulócsel, egy követhetetlen elhajlós átlövés vagy egy valószerűtlen és indokolatlan cunder útján közölje: de, igen, pontosan az. Játék. Akkor is, ha a világ legjobbjai űzik, akkor is, ha akár eurók, akár nézők millióiról van szó, akkor is, ha mindennél nagyobb a tét.

A visszavonulásával ez fog a legjobban hiányozni.

Egyértelmű, hogy nagyjából páratlan kézilabdás volt, de nem pusztán mert őstehetség, hanem mert mellé pajkosan kíváncsi és végtelenül elszánt is. Kíváncsi, hogy képes-e megcsinálni még valami újat és különlegeset, és elszánt, hogy ha valamiről úgy gondolta, lehetséges, ne álljon meg, amíg valóban meg nem csinálta. Ahogy Karinthy humorban nem ismert tréfát, úgy ő is véresen komolyan vett minden játékot, bevallottan mindig, mindenben nyerni akart. De akkor is – míg legtöbben kézilabdáztak körülötte, ő játszott. Ezért lehetett a legnagyobb.

Minden érdekelte, amivel játszani lehetett és amit meg lehetett nyerni. Évtizede egy BL-elődöntő előtti edzésen meglátta a plafonhoz felhúzott kosárpalánkot, és onnantól nem volt kérdés, hogy a négyemeletnyi magasban lévő gyűrűn neki át kell hajítania a labdát – és az sem volt kérdés, hogy át is fogja. Elsőre irdatlan homályt dobott, aztán állított egy keveset az irányzékon, másodikra már súrolta a gyűrűt, harmadikra pedig bele is talált, majd mosolyogva közölte: „Oké, mehetünk haza.” Aztán még aznap este, vacsora előtt várakozva kivette egyikünk kezéből a telefont, hogy kipróbálja a papírgalacsin-pöckölős applikációt, és a legőszintébb örömmel és büszkeséggel kiáltott fel, mikor kábé ötödik kísérletre természetesen megdöntötte a rekordot.

Ez a titka, hogy miért akart az elmúlt húsz évben minden kis kézilabdás pont Görbicz Anita lenni, a mostani csapattársaktól egészen a montenegrói kislányokig, akik a Buducsnoszt-csarnok folyosóján rohanták meg autogramért, mikor épp magányosan törölgette a könnyeit a fal felé fordulva, percekkel egy vesztes BL-döntő után. Pedig találtak volna elég példaképet szó szerint házon belül is, de gyermeki lelkesedésüket és játékosságukat ők is benne látták visszatükröződni, nem valamelyik friss aranyérmes pofonosztó podgoricaiban.

És ezért fontos, hogy a sportág közelében maradjon, ameddig csak kedve tartja. Mert amíg ő itt van, addig egyetlen szurkoló, klubelnök, szponzor, menedzser, újságíró és sportoló sem tagadhatja le, hogy minden rárakódó sallang ellenére az élsport elsősorban játék. Persze lehetetlen úgy kézilabdázni, ahogyan Görbicz Anita csinálta – de úgy játszani érdemes volna mindenkinek.

Ez a titka, hogy miért akart az elmúlt húsz évben minden kis kézilabdás pont Görbicz Anita lenni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!