Ahogy mi megéltük: „Olyan 2. félidőt magyar válogatottól még tévében sem láttam”

Idén januárban első kézilabda világversenyemről, az osztrák-norvég-svéd rendezésű Európa-bajnokságról tudósítottam a Nemzeti Sportot a helyszínről, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy jobban örültem volna, ha ez sosem történik meg, vagy legalábbis nem így. Ugyanis a lap legendás szakírója, a Nemzeti Sportot évtizedeken át tudósító, mindent tudó (nem viccelek, tényleg mindent tudó) Simon József, azaz Simi bácsi tavaly nyáron hunyt el. Az elmúlt években én voltam a "padtársa" a szerkesztőségben, ahogy ő hívta, egymás mellett volt az asztalunk, így tragikus halála után nemcsak megtisztelőnek, de kötelességemnek is éreztem, hogy átvegyem az örökségét. Talán ezért is éreztem egy kicsit úgy, mintha Malmőben és Stockholmban ő is ott lett volna velem.

Az összegyűlt kollégákkal visszafogott esélylatolgatásba kezdtünk, egyikünk sem számított nagy eredményre a magyar válogatottól, papíron mindegyik csoportellenfelünk esélyesebb volt, de a tisztes helytállásban azért reménykedtünk. Ami engem személy szerint közelebb húzott ehhez a csapathoz, hogy szinte ugyanolyan újonc volt mint én. Egyrészt a játékosok, hiszen a keretből csak Mikler Roland, Bánhidi Bence és Balogh Zsolt képviselte a rutint, Lékai Máté, Bodó Richárd, Juhász Ádám és Ancsin Gábor sérülés miatt otthon maradt, a többiektől pedig még nem tudtuk, mire számíthatunk.

A másik ok a háromfős szakmai stáb volt, ugyanis a magyar válogatott élén eddig nem volt jellemző az efféle munkamegosztás, így nagy kérdés volt az is, hogyan működik majd együtt Gulyás István szövetségi kapitány, Chema Rodríguez másodedző és Nagy László csapatmenedzser hármasa. De utólag nézve, igazából meg sem kellene lepődnöm azon, hogy minden tökéletesen alakult (lásd még: új seprű jól seper, kezdők szerencséje, stb.).

A helyszíni újságírókkal azon lamentáltunk, hogy ha valamikor, akkor az első meccsen, az oroszok ellen talán van esélyünk a győzelemre, bár ott sem sok. Egyrészt mert világversenyen még soha nem győztük le az orosz/szovjet válogatottat, másrészt olyan világklasszisaik voltak, mint Tyimur Gyibirov, Danyiil Siskarjov és Dmitrij Zsitnyikov. Ehhez képest nemcsak azon lepődtünk meg, hogy végig egyenrangú ellenfelei voltunk első Eb-ellenfelünknek, hanem az olyan apró jeleket is észrevettünk, amikor például Gyibirov odalökte hetest lőni maga helyett Dmitrij Kovaljovot, miután ő korábban sehogyan sem tudott betalálni Mikler Rolandnak, de a magyar kapus Kovaljovét is kivédte.

Az oroszok érezhetően elbizonytalanodtak, mi pedig nyertünk egy góllal. Ugráltunk a lelátó sajtópáholyában, alig akartuk elhinni, hogy sikerült a bravúr, már nem megyünk haza leszegett fejjel! Pedig ez még semmi sem volt, a java még csak ezután jött. Úgy gondoltuk, a mieink biztosan pihennek majd az olimpiai- és világbajnok dánok ellen, akik ráadásul az első csoportmeccsükön kikaptak Izlandtól, és kicsit elengedik a második mérkőzést, hogy több energia maradjon az izlandiak ellen. Hát nem!

A nagy dánok semmivel sem voltak jobbak a válogatottunknál, a vége 24–24-es döntetlen lett, és szerintem még ők örülhettek az egy pontnak. Jól látszott, hogy milyen az, amikor az egyik csapat jobban akarja a győzelmet. Mikler megint főszereplő volt, a mezőnyben pedig Szita Zoltán, Nagy Bence és Balogh Zsolt fantasztikusan játszott, a magyar válogatott akár nyerhetett is volna, benne volt a pakliban. A dánok csak hozták fel a labdát, de látszott, hogy kicsit tanácstalanok az agilis magyarokkal szemben, mert a megszokott sablonok ezúttal nem működtek. És ezek után, a harmadik csoportmeccsen, valami elképesztő hajrával győztük le Izlandot, és lettünk csoportlesők, amire biztosan senki sem gondolt az Eb előtt. Én olyan második félidőt magyar válogatottól még tévében sem láttam, és leírhatatlan érzés, milyen az, mikor az ember a saját csapata játéka és sikere miatt zsinórban már harmadszor ünnepel a lelátón – egy világversenyen!

A leginkább biztató az volt ebben az egészben, hogy a magyar válogatott nemcsak egy meccsen volt képes kiemelkedő teljesítményt nyújtani, hanem sorozatban többször is, papírforma szerint erősebb ellenfelek ellen. Bár a norvégokkal nem bírtunk, ez Szlovénia ellen is beigazolódott a középdöntőben, újabb egygólos győzelmünkkel maradt meg a remény az olimpiai kvalifikációs tornára – sőt, titkon már arról álmodoztunk, hogy helyünk lehet akár Stockholmban is, az első hat között. Ki gondolt erre a torna előtt?

A svédek és a portugálok ellen ugyan már elfáradt a csapat, de csalódott senki sem volt, hiszen Malmőben olyat láttunk a magyar férfi kézilabda-válogatottól, amilyet magyar szurkoló és újságíró már régen, és ami egészen biztosan óriási boldogsággal töltötte volna el Simi bácsit. Úgy éreztem, nem nekem, hanem neki kellett volna látnia mindazt, hogy mire képes a megújult magyar válogatott és a kispad, hogy olyan edzéseket tart a Gulyás-Chema-Nagy trió, amelyekre még nekem is kedvem lett volna beállni, pedig kilenc méterről talán még a kaput sem találnám el, pláne erősen (mentségemre szóljon, kilenc méterről erőből rálőni a labdát egy átlagembernek nagyon-nagyon nehéz, higgyék el).

De mindenki tele volt tettvággyal, energiával, hittel és lelkesedéssel, és ez átragadt a kívülállókra is. A csapat és a stáb új volt, mégis minden olajozottan működött, mintha ezek a srácok évek óta együtt játszanának, mindenki profin nyilatkozott, és lehetett érezni, hogy mindenki pontosan tudja, mit kell tennie.

Tulajdonképpen ott, az orrunk előtt lett felnőtt egy generáció, és lett tehetséges fiatalból érett játékos Szita Zoltán, Ligetvári Patrik, Nagy Bence vagy Győri Mátyás, lett klasszisból világklasszis Bánhidi Bence, akit a torna legjobb csapatába is beválasztottak.

A srácok magasra tették a mércét. Maguknak is, nekem is.

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt:„Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”

Ilku Miklós:„Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita:„Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor:Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter:„Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás:„Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor:„Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”

Somlóvári Dávid:„Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”

Pusztai Viola:„Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”

Rusznák György:„Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben

Rácz Péter:Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján

Marosi Gergely:„Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja

Kun Zoltán:Hömpölygős gólöröm, kis szépséghibával

Vincze Szabolcs:„Hiába láttam a saját szememmel, még másnap sem hittem el”

Kocsmár-Tóth István: Hogyan dobj fel egy Újpest–Vidit? Olimpiai arannyal!

Thury Gábor:Balczót kísérve megindult a domboldal

Szűcs Miklós:„Annál a kis papírdarabkánál nagyobb kincsem nem lehetett volna”

Borbély László:„Fater mondta, a végén úgyis a németek nyernek. Fogadtunk”