Csodavárás – Ballai Attila publicisztikája

Női kézilabda-válogatottunkra rászakadt a kosárpalánk. Ez minden év végi sportösszefoglaló szenzációja lenne, kivéve a 2020-as esztendőt, amikor az egész világra rászakadt az ég. Az pedig „valamivel” nagyobb teher, kísérletet sem teszünk rá, hogy e publicisztikában megbirkózzunk vele. Éppen elegendő témát szolgáltat nyitó felvetésünk is, hiszen csapatunk ma rajtol a dániai Európa-bajnokságon. Erre készülve vívta múlt szombaton azt a tesztmérkőzést a svédországi Trollhättanban, amely előtt a bemelegítés során minden előzmény és látható fizikai ok nélkül egyszer csak szétrobbant a palánk, és milliónyi darabra, szilánkosra törve zúdult a pályára. Észszerűbb magyarázat híján hajlok arra, hogy a meccshelyszín, Trollhättan névadói, a trollok, e skandináv szörnyecskék műve volt az egész. Szerencsére csak Szikora Melinda nyaka, haja telt meg csillámokkal, ahhoz képest, hogy több játékosunk súlyosabb sebesülést szenvedhetett és kidőlhetett volna, ez így egészen elviselhető, negyedórás történet lett.
Női kézilabda-válogatottunkra rászakadt a kosárpalánk. Ez minden év végi sportösszefoglaló szenzációja lenne, kivéve a 2020-as esztendőt, amikor az egész világra rászakadt az ég. Az pedig „valamivel” nagyobb teher, kísérletet sem teszünk rá, hogy e publicisztikában megbirkózzunk vele. Éppen elegendő témát szolgáltat nyitó felvetésünk is, hiszen csapatunk ma rajtol a dániai Európa-bajnokságon. Erre készülve vívta múlt szombaton azt a tesztmérkőzést a svédországi Trollhättanban, amely előtt a bemelegítés során minden előzmény és látható fizikai ok nélkül egyszer csak szétrobbant a palánk, és milliónyi darabra, szilánkosra törve zúdult a pályára. Észszerűbb magyarázat híján hajlok arra, hogy a meccshelyszín, Trollhättan névadói, a trollok, e skandináv szörnyecskék műve volt az egész. Szerencsére csak Szikora Melinda nyaka, haja telt meg csillámokkal, ahhoz képest, hogy több játékosunk súlyosabb sebesülést szenvedhetett és kidőlhetett volna, ez így egészen elviselhető, negyedórás történet lett.

A találkozó ugyanis tizenöt perc késéssel megkezdődött – és mi ez az azt megelőző háromszázötvenöt nap kényszerszünethez képest? Női nemzeti együttesünk ugyanis ennyi pihenő után – a tavalyi kumamotói vb december 9-i helyosztója óta először – játszhatott végre újra hivatalos mérkőzést! Méghozzá komplett összeállításban, és ezzel szinte a kivételezettek közé tartozik. Minden idők talán legfurcsábbnak, legesetlegesebbnek ígérkező világversenye előtt nincs ebben semmi túlzás, mint ahogyan a „legfurcsább, legesetlegesebb” minősítésben sem. A fő ellenfél ezúttal ugyanis nem a mindig nagyon is jól látható norvég vagy mondjuk orosz csapat, hanem a láthatatlan koronavírus, amely ellen képtelenség taktikát kidolgozni. Nem tudni, mikor, milyen erőkkel, kire támad, az ellene való védekezés a nap minden percét áthatja, mérgezi, ugyanakkor semmi garancia sincs rá, hogy eredménnyel is jár. Az összecsapás időtartama is meghatározhatatlan; az sem pontosan ismert, mikor kezdődött, az még kevésbé, mikor és miként végződik. Az Eb utolsó napja a tervek szerint mindenesetre december 20. A tegnapi pedig az első volt; e sorok írásakor, csütörtök kora délután még csak reménykedem benne, hogy rendben lepergett.

Ha igen, már az is többszörös bravúr. Mert a tavaszi olimpiai selejtezővel, a nyári tokiói játékokkal, az őszre halasztott BL-fináléval együtt majdnem a téli Eb is áldozatul esett, de végül csak az egyik helyszín, Norvégia hullott ki. Bölcs belátásból, mivel az országban érvényes roppant szigorú Covid-tesztelési és -karanténszabályokon a résztvevők kedvéért sem lazítottak volna, ezért fennállt a veszélye, hogy egy-két játékos megfertőződése esetén azon az ágon egyetlen csapat sem fejezheti be a tornát, és a nyolc dániai végez az első nyolc pozícióban. Most legalább mindenki innen, Koldingból és Herningből, azaz egyenlő feltételekkel indul.

Ettől még persze nem egyenlő esélyekkel – e kettőt szokták összekeverni –, de hogy ki milyenekkel, azt ezúttal megtippelni is képtelenség. E világjárvány közepette sportolni, kézilabdázni, a pandémia által és miatt akár percenként változó helyzethez igazodni körülbelül olyan, mint a már csak lecsapásakor észlelhető ellenséggel vívott háborúban az első lövészárokban kushadva kártyázni, öt adura piros ultit mondani, aztán elszenvedni, hogy egy ismeretlen eredetű erő egyszer csak elveszi a piros ászodat, aztán a másik, esetleg a harmadik ütőlapodat is, de nincs mese, a partit mindenképpen le kell játszanod. „De hát így nem is vállaltam volna!” – fakadnál ki legszívesebben, csakhogy nem teheted; örülj, hogy momentán ez a legnagyobb gondod egyáltalán.

Vegyük csak a magyar válogatott viszontagságait! A társulat november 23-án, hétfőn vágott neki a roppant rövidre szabott Eb-felkészülésnek, de mivel addigra kiderült, hogy a Ferencváros két nappal korábbi ljubljanai BL-találkozóján a szlovénok felfoghatatlan módon egy Covid-pozitív kézilabdázót is bevetettek, a fertőzésen még át nem eső fradisták minikaranténba szorultak. Bíró Blanka, Janurik Kinga, Kovacsics Anikó, Schatzl Nadine, Csiszár-Szekeres Klára és Elek Gábor. Fele kapitányságunk és egyharmadnyi keretünk. Ha őket is eléri a kór, teljes újratervezés következik. Szerencsére nem így történt, szerda este csatlakozhattak a többiekhez, és pénteken már útra is keltek Svédországba. Ezzel kezdetét vette hosszú és nagy kalandjuk északon. Pedig a verseny előtt egy-két otthon töltött nap, hazai levegő, puszi és pacsi tökéletes görcsoldó lett volna, mint mindig, de most erről is le kellett mondani. Trollhättanból egyenest Koldingba, azon belül is a buborékba vették az irányt. Buborék. Ez a szó is új értelmet nyert. Eddig leginkább a buborékos víz összetételben használtuk, de 2020-ban megtapasztaltuk, mi a buborékos verseny. Az azon belüli és kívüli világ tökéletes elkülönítését szolgáló eszköz, az átjárás tilos és veszélyes. Aki a buborékból kilép, annak nincs visszatérés. A szabályszegőt azonnali hatállyal kizárják, és punktum.

Két és fél héten át a szálloda, sportcsarnok, edzőterem Bermuda-háromszögre korlátozódik a lét, étkezés, utazás, tréning izoláltan zajlik, a többi csapattal csak a mérkőzésen engedélyezett találkozni, másokkal ott sem. A külső környezet megszűnt. A téli, skandináv sötétségben, a koldingi külvárosban – inkább „külfaluban” – áll egy hotel, szórakozásképpen ki lehet bámulni az ablakon a jobbára ködben, félhomályban úszó erdőre, mezőre, és kész, ennyi. Máskor, normális esetben a szünnapokon egy séta az utcán, néhány mütyür kiválasztása a családnak a karácsonyi vásárban, egy kávé vagy a hamisítatlan skandináv hal- és műanyag ízekhez képest egy pizza szinte csodát jelent, de minimum felüdülést. 2020 decemberében azonban nem. Kulcskérdés, ki hogyan viseli a be- és összezártságot, mert aki a közepére, a végére, tehát az Európa-bajnokság sportszempontból döntő szakaszára nem zakkan meg, annak félig nyert ügye van. Ilyenkor különösen áldás a csapat élén a hazai stáb és kapitány. A közös anyanyelv, az, hogy nem ötszázas, ezres szókinccsel kell érintkezni, érdemi, mély gondolatok, érzések nélkül. Válogatottunknak most két magyar mestere is akad, Danyi Gábor és Elek Gábor, akiket nem a kényszer ültetett le ugyanarra a padra, hanem ők kérték, keresték a másik társaságát. Ráadásul a keretből is hiányoznak az „energiavámpírok”, és ennek sohasem volt akkora jelentősége, mint most, amikor nincsenek menekülési útvonalak.

Ettől persze még a magyar női kézilabda-válogatott minden korábbinál zaklatottabb előzményekkel vágott neki az Európa-bajnokságnak. Csakhogy ebben az őrült évben még így is kedvezőbb a rajtpozíciója, mint számos ellenfelének. Csoportunkban a szerbek, águnkon a románok most is követhetetlen megpróbáltatásokon bukdácsolnak át, a friss Covid-fertőzések alapjában rengették meg összeállításukat, erejüket, felkészülésüket, önképüket. A románok egyetlen tesztmeccs és helyszíni edzés nélkül esnek bele az Eb-forgatagba, és amikor e sorokat írom, legfeljebb szoríthatnak azért, hogy ennél is nagyobb bajuk ne legyen, további pilléreik ne dőljenek ki. A szerbeknek már az is nagy kihívást jelentett, hogy miként és mikorra jutnak el egyáltalán Koldingba. Ehhez képest a németek szinte már a szerencse fiai, lányai: egyelőre csak holland szövetségi kapitányuk, Henk Groener rekedt karanténban.

Mindezek után engedtessék meg, hogy a hagyományos esélylatolgatástól ezúttal eltekintsünk. Mert bár a Covid-mentes világban igaz lenne, hogy a horvátok és a szerbek legyőzése jelentené a hollandok elleni csoportdöntőt, és a vb-címvédő mellett águnkon a norvégok torlaszolják el leginkább a csúcsra vezető utat, most nehéz és felesleges okoskodni. Bizakodni már könnyebb – hiszen mindenbe belekapaszkodhatunk, ami a normális lét felé tereli gondolatainkat, érzéseinket. Jelesül a magyar sportbarátok egyik legkedveltebb világversenyébe, az adventi várakozással hagyományosan egybeeső női kézilabda Európa-bajnokságba.

Úgyhogy az előttünk álló napokban igyekezzünk felhőtlenül lelkesedni; ne csak az eredményért, hanem magáért a játékért. Mert 2020 borongós évzáróján az az igazi csoda.