A sportág története három szakaszra különíthető el a városban. Az első a nagypályás kézilabdáé volt az ötvenes években, amelyet salakos pályán űztek, terem híján a játékosok a környező dombokon edzettek. Bár ez az időszak már a múlt ködébe vész, két olyan dolog is történt, ami lendületet adott a kézilabdázásnak Komlón. 1952-ben meghívták a gárdát Tatabányára, ahol érmet szerzett, otthon pedig azt találta ki a vezetőség, hogy a népszerű futballmeccsek előtt rendezi a kézilabda-mérkőzéseket, amelynek így szintén megnőtt a szurkolótábora. Még az élvonalba is feljutottak, amelyért egy dupla vacsora volt a játékosok jutalma, ez a korszak azonban 1960-ban, a nagypálya megszűnésével lezárult.
Ekkor kezdődött a vetődés- és vakszmentes „bitumenes korszak”, amelyben már több ezer ember előtt rendezték az összecsapásokat, szabadtéri aszfaltos pályán, esőben, hóban, szélben, a mai labdarúgó-stadion mellett. 1969-ben még Japán válogatottja is eljött egy edzőmeccsre, később pedig Jugoszláviába is eljutott a csapat, ami nagy szó volt akkoriban. A hetvenes évektől kezdve egyre fontosabbnak tartották a kézilabdázást a településen, így egyre ambiciózusabb lett a klub is, ami a nyolcvanas években újabb szintlépést eredményezett.
Ugyanis 1985-ben megépült a városi sportcsarnok, s kezdetét vette a terem-kézilabdázás korszaka, a sikerek pedig gyorsan jöttek, 1990-ben már az első osztályban játszott a klub. Ekkor formálódott az igazi szurkolótábor is, amelynek szíve az ötventagú C-közép volt Bleró, azaz Szabó János vezérletével, és amely mindig közvetlen, családias viszonyt ápolt a játékosokkal.
Hogy mennyire, azt jól mutatja, hogy a Fenyvesi Károly vezette, NB I-be feljutó hősök nevétől (Kulcsár László, Pengő László, Ambrusits Róbert, Burán László, Keszthelyi Zoltán, Soós Attila, Papp László, Papp Gábor, Szűcs Ferenc, Schwarz Csaba, Degré András és Szabó Péter) zengett a csarnok, de úgy, ahogy a drukkerek becézték őket: Kukta, Fillér, Robi, Bubu, Keszeg, Csiga, Papec, Körte, Kazi, Csabi, Lexi és Petya.
A sikerrel az elismert szakemberek is együtt jártak, Kiss Szilárd és Faludi Mihály után 1992-től Skaliczki László vette át a csapat irányítását, amely negyedik lett az első osztályban, a ma már szakosztályvezetőként dolgozó klublegenda, Keszthelyi Zoltán pedig 182 találattal nyerte el a gólkirályi címet. Megjelentek a minőségi légiósok (Vaszilij Sevcov, Szergej Tolsztih), az NB I-ben már rendre az élbolyban volt a gárda, ami meghozta az első nemzetközi kupaszereplést is, a City-kupában a legjobb tizenhat közé jutásért a portugál Bragával játszotta első nemzetközi párbaját. Az egyesület történetének egyik legnagyobb sikereként az akkor még Tisza Volán néven futó, válogatottakkal felálló szegedieket is legyőzte.
A 95-szörös válogatott Katzirz Dávid 2016-ban igazolt Komlóra, ahol 2020-ig játszott, de visszavonulása után sem a sportágból, sem a klub életéből nem tűnt el, amelyet ma már klubmenedzserként segít. „Megvolt a pikantériája annak, hogy egykori pécsiként érkeztem, de ha a komlói drukkerek látják, hogy mindent beleadsz, akkor befogadnak, így volt ez velem is. A helyi törzsszurkolók között egyébként ma is van olyan, aki a kilencvenes években még játszott ellenem a korosztályos bajnokságban – emlékezett vissza Katzirz Dávid. – Az én generációmat áthatotta ez a rivalizálás, ha mi felvettük a piros-fekete mezt, a Komló pedig a kék-fehéret, akkor mintha átkapcsoltak volna valamit, és ment a harc a pályán. Ellenfélként később is imádtam idejönni, mert Komlón aztán volt szurkolás és hangulat.” Bár nem tudott korábban átigazolni, ma már kissé sajnálja ezt, mert úgy érzi, a komlói évek meghosszabbították és kitejesítették volna a pályafutását, főleg azért, ahogyan fogadták, és amiben itt részesült. „Sajnálom, hogy leginkább már csak védekezésben tudtam segíteni a csapatnak, ezért is nagyon megtisztelő, hogy bekerültem az elmúlt száz év legjobbjaiból összeállított komlói csapatba” – tette hozzá a 42 éves Katzirz, aki Komlótól húsz kilométernyire, a Pécs melletti Nagykozárban él a családjával. |
A csapat védekezése a legkeményebb volt a hazai mezőnyben, amiről a Komlói Újság egy 2013-as cikkében úgy emlékezett meg, hogy „romantikus brutalitás”. Tény, hogy rendre kevés gólt kaptak, az ellenfelek pedig vért izzadtak az altárónak (bányaalagútnak) is nevezett komlói arénában, és úgy tartották, hogy az ellenfelek még Veszprémbe is szívesebben mentek egy kiadós verésért, mint Komlóra egy kínkeserves hatvan percért.
A kilencvenes évektől fokozatosan zártak be a bányák (az utolsó 2000-ben), és szűnt meg az anyagi támogatásuk is, de az ezt követő financiális „kalandkeresés” közben egyre többen jöttek fel a nagycsapatba az utánpótlásból, ami Magyar Kupa-bronzérmet eredményezett 2006-ban. A most kispadon ülő Kilvinger Bálint és Péter Szabó Dávid pedig 2008-ben tagja volt a főiskolai világbajnoki bronzérmes magyar alakulatnak.
A csapat kispadjára a montenegrói Ratko Djurkovics, majd a helyi kötődésű Kilvinger Bálint ült, és jöttek velük olyan játékosok is, akik valódi erősítést jelentettek: Igor Markovics, Braniszlav Obradovics, Mohamed Szanad, Katzirz Dávid vagy Szögi Balázs. 2017-ben megnyerték a csak magyar játékosoknak kiírt ligakupát, 2018 októberében pedig megszerezték az első nemzetközi kupagyőzelmüket a görög Olympiakosz Pireusz ellen, és csak idegenben szerzett kevesebb góllal estek ki az EHF-kupából.
A szurkolói klub kemény magját, az Ultras Komlót ma már Ács Péter vezeti, aki Szabó Jánostól vette át a karmesteri pálcát. Ők azok, akik idegenbe is elkísérik a csapatot, egy vesztes meccs után is vastapssal ünnepelnek, ha mindenki megtett mindent, de győzelem után is simán kritizálnak, ha úgy érzik, nem ment a játék. „Ez a csarnok az ő szentélyük, az ideérkezőknek alkalmazkodniuk kell hozzájuk – fogalmazott Szigeti Szabolcs klubvezető. – Hatvan percen át nyomás alatt tartják az ellenfelet, de a végén mindig megtapsolják, ha jobb volt. Nagyon sok pontot köszönhetünk nekik a bajnokságban.”
A Cegléd elleni centenáriumi bajnokira hatalmas molinóval készültek, de a különleges hangulatról mindig gondoskodnak, gyakran már másfél órával a kezdés előtt sem lehet bejutni a csarnokba. A legkeményebbek pedig mindig is a Pécs elleni helyi rangadók voltak, amelyek végén annak idején nemegyszer tettlegességbe torkollott a szurkolók rivalizálása, és az is előfordult, hogy a játékvezetők éjfélig ki sem mertek mozdulni az öltözőből. A szurkolói kreativitás példája egy nyolcvanas évekbeli eset, amikor Kakas János pécsi játékos bemutatásánál egy élő kakast reptettek a pályára. Még manapság, az egyre visszafogottabb szurkolás korszakában is őriz valamit Komló, amit egyre kevesebb helyen lehet megtalálni: itt a szurkolótábor még tényleg olyan, mintha eggyel több játékos lenne a pályán.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. december 17-i lapszámában jelent meg.)
Sportkönyvtár: meseautók csodás albuma
Dibu, a zseniális suttyó – portré Emiliano Martínezről
Új magyar légitársaság alakult, decemberben indul az első járat
F1, Katari Nagydíj, sprintidőmérő
„Valóban egy párt alkottunk” – ezzel az ismert férfivel volt együtt a Házasság első látásra Orsija
Szentkirályi Alexandra: A Tisza Párt minden tagja megszavazta a budapesti parkolási díj emelést
Baukó Éva kimondta: Andrei Mangra hazudik
Izzott a stúdió, Csintalan ráhúzta Magyar Péterre a vizes lepedőt
A Fradi sikereinek kulcsa – hatékonyság, kiváló egyéni teljesítmények
Lagzi Lajcsi felesége évekig küzdött a betegségével
A lengyel válogatott élére szemelhették ki Marco Rossit – sajtóhír
Női kézilabda Eb: az NB I-ben szereplő svéd játékosok kulcsmeccsként készülnek ellenünk
Női kézilabda Eb: Feröer vereséggel mutatkozott be; román siker Debrecenben
