Főszereplőként lenne BL-győztes a Győr új klasszisa

MEGVAN BENNE A HORVÁTOK TEMPERAMENTUMA

Amanda Kurtovic igazi többnemzetiségű családba született. Édesapja, Marinko Kurtovic horvát származású, azonban a szüleivel és a testvéreivel még tízéves kora előtt Svédországba költözött. Viszonylag későn kezdett el kézilabdázni, de aztán szerződést kapott egy svéd csapattól, majd megismerkedett leendő feleségével. Amanda már Karlskronában látta meg a napvilágot, hatéves volt, amikor Norvégiába mentek, miután a papa ott talált magának új klubot.

„Valóban speciális a helyzetem, félig svédnek, félig horvátnak vallhatom magam – kezdte Amanda Kurtovic a Nemzeti Sportnak. – A családom nagy része Svédországban él, így a szívem oda is húz, de amikor válogatott meccsen felmegyek a pályára, Norvégiát képviselem. Náluk nőttem fel, és jártam iskolába, szóval elmondhatom, hogy már teljesen norvégnak érzem magamat, de ettől még a származásomat nem tagadhatom meg. Megvan bennem a horvátok temperamentuma, óriási bennem a versenyszellem, és szerintem a kreativitásomat is innen örököltem.”

Ugyan horvátul nem beszél (leszámítva néhány csúnya kifejezést), de nyaranta előfordul, hogy déli szomszédunk felé veszi az irányt, ugyanis Splitben maradtak még rokonok, egyébként az apja családja Malmőben él, nagyjából kétórás autóútra szülővárosától. Ha az előbb említett kreativitásra gondolunk, nem meglepő, hogy nagy rajongója volt a már visszavonult Ivano Balicnak.

„Mindig is szerettem a stílusát, ahogy látott a pályán, és amilyen technikai megoldásokra volt képes. A 2010-es Eb-n volt lehetőségem egy közös fotót készíteni vele, de sajnos később ellopták azt a telefonomat, amin ez a kép is volt. A maiak közül Mikkel Hansen játékát kedvelem, őt nézve olyan egyszerűnek tűnik az egész kézilabda.”

Mint ahogy Kurtovic számára sem volt nehéz a választás, hogy apja sportágánál kössön ki, miután már fiatalon rengeteg időt töltött el a csarnokban. „A labdaszeretet hamar kialakult, a kézilabdát azonban olyan kilenc évesen kezdtem el. Mindig is az volt a vágyam, hogy jobbátlövőt játszhassak. Az első felnőtt világversenyemen kerültem ki a jobb szélre, utána gyakran változott, éppen hol számítanak rám. Hasznosabbnak érzem magam átlövőként, ott jobban meg tudom mutatni, mire vagyok képes, többet tudok segíteni a csapatnak.”

Tizenöt évesen kellett döntenie arról, melyik válogatottat választja, és bár az apja azt hitte, a svédeket fogja erősíteni, a norvégok lettek a befutók.

„A svédeknél akkoriban nem szerepelhetett tizenhat évesnél fiatalabb játékos az ifjúsági csapatban. Így várnom kellett volna egy évet, míg a norvégok esetében erre nem volt szükség. Amikor kiderült, hogy részt vehetek az összetartásukon, egyből igent mondtam, mert jó lehetőséget láttam benne, a magasabb színvonal segített a fejlődésemben. Azóta sem bántam meg semmit, most is így határoznék.”

Érdekesség, hogy a nála öt évvel fiatalabb öccse, William profi labdarúgó, és a svéd utánpótlás-válogatottban szerepelt.

NEM ÍGY AKAR BAJNOKOK LIGÁJÁT NYERNI

Első felnőttklubja a Nordstrand volt, amelynek akkor az édesapa volt az edzője. 2010-ben néhány hónapot töltött a Byasennél, de nem igazán érezte jól magát a klubnál, így a következő év elején a Larvikhoz távozott. A szezon végén aztán megnyerték a Bajnokok Ligáját, ám nem igazán érzi magáénak ezt a sikert.

„Csak néhány percet játszottam a BL-meccseken, és bár jól mutat a nevem mellett, hogy Bajnokok Ligája-győztes vagyok, nem igazán érzem magaménak azt a trófeát. Az igazi álmom úgy BL-t nyerni, hogy közben azt látom, igazán sokat tudtam tenni érte, meghatározó játékos voltam a csapatban.”

Közben bemutatkozott a felnőttválogatottban is, és rögtön az első nagy tornáján világbajnok lett, majd 2012-ben tagja volt az olimpiai bajnok csapatnak. „A fiatalabb éveimben végig azt éreztem a klubjaimban, hogy nincs akkora szerepem, ezzel szemben a válogatottban mindig komolyan számoltak velem. A szövetségi kapitány, Thórir Hergeirsson is bízott bennem, és elhitette velem, hogy fontos játékos vagyok. Mindig extra energiával feltöltődve tértem vissza a nemzeti csapatból.”

„Hihetetlen élmény volt húszévesen részt venni Brazíliában a felnőtt-világbajnokságon. Semmi komolyat nem vártam magamtól, csak ha megkapom a lehetőséget, élni tudjak a nekem jutó játékpercekkel. Aztán az egész tornán feleztük a játékidőt Linn-Kristin Riegelhuth-tel. Akkor már jó ideje sztárjátékosnak számított Norvégiában, sokat tudtam tőle tanulni. Ez volt az előnyünk, hogy mind a tizenhat játékost nagyjából egyenlő mértékben tudtuk használni. A londoni olimpián is csodálatos, inspiráló játékosok társaságában szerepelhettem, alig hittem el, hogy ezt a tornát is megnyertük.

AZTÁN KÉT ÉVRE ELTŰNT – A BALUL SIKERÜLT DÁNIAI KALAND

Az olimpia után Dánia felé vette az irányt, és elfogadta a Viborg ajánlatát, amely akkoriban a világ egyik legjobb csapatának számított, így Kurtovic jó lehetőségnek tartotta a fejlődésre. Aztán inkább rémálom lett az ott töltött két évből…

„Csupán néhány meccset játszottam a Viborgban, mert labrum-sérülést szenvedtem a bal vállamban. Próbálták elkerülni a műtétet, mert túl kockázatosnak tartották, így hat-hét hónapos rehabilitáció következett. Utána megpróbálkoztam a játékkal, de nem ment. Újra megsérültem, és ezúttal már muszáj volt megoperálni. Előtte figyelmeztettek, hogy talán soha többet nem leszek már képes a legmagasabb szinten játszani. Sok minden megfordult akkor a fejemben. Tizenkét-tizennégy hónap volt a felépülési idő, és szerencsére bizonyítottam a kétkedőknek, hogy nem volt igazuk.”

„Ez volt a legnehezebb időszak az életemben, mentálisan is nagy harcokat vívtam magammal. Nem éreztem olyan jól magam Dániában, az edzővel sem igazán jöttem ki, ez nagyban meghatározta a közérzetemet. Utólag azt mondják, máshogy kellett volna kezelni a sérülést, de ezzel már nem tudunk mit tenni.”

Egyértelmű volt, hogy hazatér Norvégiába, ahol egy szezont eltöltött az Oppsal csapatában, ezalatt újra fel tudta építeni magát. „Sokat játszottam, formába lendültem, jó választás volt a Larvik előtt. Amikor újra megérkeztem a Larvikhoz, sok év után először éreztem ismét, hogy újra magamat tudom adni, és jobb vagyok, mint korábban bármikor.

EDZŐ ÉDESAPJÁRA MINDIG SZÁMÍTHAT

Három év után visszakerült a norvég válogatottba is, és 2015-ben újra világbajnoki címet nyert, majd egy évvel később Európa-bajnoki aranynak örülhetett. Az édesapja mindig is fontos támasza volt, a nagy tornák során különösen jól jöttek az edzői meglátásai (Marinko Kurtovic jelenleg a norvég Arendal férficsapatát irányítja).

„Mindig őszinte, és nyíltan elmondja a véleményét. Nyolcvan százalékban azért apa-lánya kapcsolat a miénk, és csak a maradékban foglalkozunk a kézilabdával. Próbáljuk szétválasztani a kettőt. Persze ha tanácsra van szükségem, mindig fordulhatok hozzá. Olyan nekem, mint egy mentáltréner, ha rosszul kezdek egy nagy tornát, biztonságot nyújt, hogy bármikor felhívhatom. Kívülről másképp látja a helyzeteket, és edzőként is el tud látni hasznos tanácsokkal.”

Sokan talán azt gondolják, hogy a posztjukból fakadóan inkább riválisként tekintenek egymásra Nora Mörkkel, Kurtovic azonban gyorsan leszögezte, jóban vannak egymással, a Larvikban is el tudták osztani az időket. Mörk aztán 2016-ban Győrbe igazolt, míg Kurtovic számára ijesztően indult az új szezon, ugyanis agyrázkódást szenvedett, amivel két és fél hónapra kidőlt.

„Két hetet kellett feküdnöm egy sötét szobában, de szerencsére otthon voltam, és a családom sokat tudott segíteni. Anyám ápoló, pontosan tudta, mire van szükségem, nagyon vigyázott rám. Az ilyen sérülések velejárója, hogy az ember folyamatosan fáradt, én is fél napokat átaludtam, így azért gyorsabban telt az idő.”

Ezzel együtt szívesen emlékszik vissza az utolsó larviki szezonjára. „Ez volt a legcsodálatosabb a karrierem során. Nagyszerű volt a csapategység, papíron nem a miénk volt a legjobb csapat, mégis kiválóan játszottunk, főleg az idény második felében. A bukarestiek ellen nyertünk, és majdnem Győrben is. Jól éreztük magunkat egymás társaságában, nemcsak csapattársak, hanem barátok is voltunk. Mindenki nehezen élte meg a klub problémáit, tragikus, hogy egy ilyen nagy csapatnak hasonló pénzügyi gondjai támadtak.”

MINDEN A SZEME LÁTTÁRA OMLOTT ÖSSZE

Kurtovic számára jókor jött a román lehetőség, így 2017-ben a nagy terveket szövögető CSM Bucuresti sztáralakulatának tagja lett.

„Bukarestben mindenhez hozzá kellett szoknom, minden nagyon más volt, a kultúra, az emberek, a nyomás. Egy topklubban minden a győzelemről szól, mindig nyerni kell, szükségem volt néhány hónapra, mire igazán be tudtam illeszkedni. Általában amikor új helyre kerülök, az első időszakban megfigyelő vagyok, megnézem, milyen szerepem lehet a csapatban, aztán lépésről lépésre foglalom el a helyemet. A decemberi világbajnokság után sok minden megváltozott, nem tudom, miért, de jobban kezdtem el játszani, megéreztem, mi lehet az igazi szerepem a csapatban.”

A várost és a szurkolókat is a szívébe zárta, ezért nehéz szívvel fog távozni. Sokat tanult ebben a két évben, már saját magát is jobban ismeri, miközben a világ legjobbjaival játszhatott együtt. Az első bukaresti idényében eléggé hullámzó teljesítményt nyújtott a csapat, így szerinte nem is érdemeltek jobb eredményt a tavalyi budapesti final fourban, ahol harmadikként zártak. „A négyes döntő csak összefoglalta az egész szezonunkat, amelyben voltak ugyan jó meccseink, de sokszor játszottunk rosszul. Nem tudtuk kihozni, ami bennünk volt, sokszor gondolok még ma is erre.”

Bizakodva várta a decemberi Eb-t, Nora Mörk hiányában minden korábbinál nagyobb szerepre számíthatott, de a felkészülés hajárában keresztszalag-szakadást szenvedett.

„Azért volt sokkal érzelmesebb számomra ez a pillanat, mert ez lett volna az az Európa-bajnokság, amelyen igazán megmutathattam volna magam a válogatottban. Aztán minden a szemem láttára omlott össze, és nem tehettem ellene semmit. Odalett az Eb, az idény második fele Bukarestben, a final four. Nem tudtam elképzelni, mi vár rám. Szerencsére közel lehettem év végén a családomhoz, és a rehabilitációmat is részben Oslóban végzem.”

Közvetlenül a sérülése előtt kezdett el tárgyalni a Győrrel, utána azonban a műtétig nem akart foglalkozni a jövőjével. Később gyorsan meg tudtak egyezni, nagy elismerésnek tartja, hogy a világ egyik legjobb csapata szerződtette. Reméli, a nyári felkészülés során már tud valamit a csapattal csinálni, de szerinte az első meccsekről még biztosan lemarad. Mivel több norvég játékosa is van az ETO-nak, így a pályán kívül is egyszerűbb lesz a beilleszkedése.

„Általában nem voltam korábban egy klubban egyhuzamban két évnél hosszabb ideig. Szeretem az új kihívásokat, kalandvágyó típusnak tartom magam. A karrier elég rövid, meg kell ragadni minden lehetőséget, mert nem tudhatod, lesz-e következő. Mindig úgy választottam klubot, hogy egy lépést tegyek előre. Most kicsit más a helyzet, mert a CSM is nagy csapat, de nem volt könnyű alkalmazkodni ahhoz, hogy négy edzőm volt másfél év alatt.”

„Huszonnyolc éves leszek a nyáron, a legjobb éveim talán még előttem vannak. Azt várom, hogy Győrben igazán profi körülmények között dolgozhassak, és szeretnék minden létező trófeát megnyerni a csapattal.”