Jan Pytlick: Sokkoltuk a magyarokat, de az a meccs sokkolt engem is

– Indulhatunk egy szomorú emlékkel? Decemberben is itt járt Magyarországon, a dán válogatott élén jó eséllyel pályázott arra, hogy csapata eljut az Európa-bajnokságon Budapestig és éremért harcolhat, végül azonban beragadtak a középdöntőben. Fájdalmasan élte meg a nyolcadik helyet?
– Igen, természetesen csalódást keltő volt az eredmény, hiszen arra készültünk, hogy bejutunk az elődöntőbe. A cél az volt, hogy érmet nyerünk. Nagyon nehéz csoportba és ágra kerültünk, mégis egy meccsre voltunk az elődöntőtől, de Spanyolország nagyon kemény ellenfélnek bizonyult. Ennek ellenére sok pozitívumot is hozott a válogatott számára az Eb.

– Ehhez képest menesztették a kontinensviadal után. Meglepte?
– Őszintén? Igen. A kétezer-tizenkettes olimpia után négyéves tervet dolgoztunk ki a szövetséggel a riói játékokig. Ennek része volt az, hogy az idei világbajnokságon, ami Dániában lesz, érmet kell nyernünk. A csapatot erre a vébére építettük. Csalódás volt az Eb, de mit tagadjam, ennek fényében is meglepett a szövetség döntése. Furcsa volt, nem vártam, hogy kirúgnak, csak mert nem jutottunk az elődöntőbe.

– Az Eb mégis hozott egy szakmailag nagyon különös győzelmet. Magyarországon kézilabdás berkekben sok szó esett a magyar–dán meccsről, amely az ön részéről valódi mestermunka volt, az összecsapás nagy részében alkalmazott, kapus helyett plusz egy mezőnyjátékosra építő taktika sokkolta a mieinket. A spanyolok elleni sorsdöntő meccsen ugyanakkor ez a taktika már nem volt sem meghatározó, sem működőképes. Érdekel, hogy ezt a „húzást” direkt a magyar válogatott ellen dolgozta ki, vagy csak szándékosan egy sorsdöntő meccsre tartogatta?
– Nos, egy kicsit másról van szó. Ezt a felállást gyakoroltuk korábban is, tehát benne volt a taktikai repertoárban. És a magyarok elleni meccs bemelegítése során megsérült egy játékosunk [Lotte Grigel – a szerk.], egy másikuk [Louise Burgaard] pedig nem volt százszázalékos állapotban. A csapat nagyon ideges volt, miközben a magyar válogatott az első percek után gyors és kemény játékot mutatott. Azt éreztem, hogy tenni kell valamit, valamit, amivel meglephetjük az ellenfelet. Mi is ismerjük, tudjuk, milyen hazai pályán szerepelni egy kiemelt eseményen, nagy a nyomás, különösen magaddal szemben. Az elődöntő a tét, és ezt nem könnyű kezelni. Ezt az idegességet akartam egy váratlan húzással a magunk javára fordítani. A románok elleni csoportmeccsen ugyancsak alkalmaztuk ezt a taktikát, de ott csak a meccs utolsó öt-hat percében, és sikerült is vesztett helyzetből pontot szerezni. A spanyolok ellen ez már nem működött volna, mert keményebb a védelmük, és tudták, hogy kell ez ellen játszani.

– A magyar bajnokságban Christian Dalmose, a Siófok áprilisban kinevezett edzője is többször sikeresen alkalmazta ezt az újítást. Úgy tűnik, dán kézilabda-szakemberek nagyon innovatív módon használják ezt a támadási jegyet. Miért lehetnek sikeresek?
– Mert a felállást nagyon könnyű alkalmazni. De csak egy feltétellel: ha megvan hozzá a kulcsjátékosod, aki képes gyorsan elsajátítani a speciális szerepkör kívánalmait a pályán. A dán válogatottban Kristina Kristiansen ilyen. Különleges taktikai fegyelem kell ahhoz, hogy tudja, ebben a pozícióban mi tehet a pályán és mit nem.

– Kézilabda-történelmi perspektívába helyezve a meccset, mit gondol, ez lehet a sportág jövője? A hét a hat elleni támadójáték?
– Úgy vélem, igen. Ám csak a meccsek rövid szakaszaira érvényesen, nem az egészre. A magyarok elleni meccs egy őrület volt, negyvenöt percig ezt játszottuk. Sokkoltuk a magyarokat, de közben engem is sokkolt a csapat, hogy működik és működik. Szóval úgy vélem, hogy a női kézilabdában ez egy működképes út lehet. A férfiaknál szerintem más a helyzet, náluk sokkal nehezebb ezt eredményesen kivitelezni. A kapusok levitele emberhátrányban már egyáltalán nem újszerű. Az én filozófiám is az, hogy ha emberhátrányban levisszük a kapust, és gólt szerzünk, de az üres kapu miatt kapunk is egyet, nem számít. Egy ide, egy oda. Viszont az emberhátrányban szerzett gól mindig erősíti a csapatot. A játékosaimnak hasonlóan kell gondolkozniuk. A magyarok elleni meccsen is azt sulykoltam a játékosaimnak, nem számít a magyarok gyors gólja, amíg mi is mindig dobunk egyet. Ez fejjáték.

– A menesztés után februárban a Vardarhoz írt alá, ami azért volt érdekes döntés, mert honfitársa, Kim Rasmussen [a lengyel válogatott szövetségi kapitánya] egy hónap után otthagyta a szkopjei klubot. Ön pedig gyakorlatilag ugyanolyan szakmai feltételek mellett – tanácsadóként és segédedzőként – kapott helyet a stábban. Beszélt Rasmussennel a döntés előtt? Mi vonzotta a Vardarhoz?

– Igen, beszéltem Rasmussennel, de még azelőtt, hogy a Vardar megkeresett. Felhívtam, megkérdeztem tőle, hogy mi történt, és ő elmesélt mindent. Aztán beszélgettem Inna Szuszlinával [a Vardar orosz kapusa] is, akit még a dániai korszakából ismerek, és ő meghívott, nézzek körül a klubnál, tekintsem meg a körülményeket. Akkor még nem volt szó szerződésről, mert – most már elárulhatom, hogy – akkor még a Siófokkal voltam kapcsolatban. Mondhatom, hogy ha nem szerződök a Vardarhoz, akkor valószínűleg a Siófokhoz írok alá.

– Tényleg?
– Igen. De aztán a Vardarnál láttam a körülményeket, beszéltem a vezetőkkel, és meggyőztek, hogy érdemes náluk dolgoznom. Két és fél évre írtam alá, de láthattuk a télen, sosem tudhatjuk mit hoz a jövő.

– Kétszeres olimpiai bajnok tréner, a Vardarnál mégis Indira Kasztratovics a vezetőedző. Milyen az együttműködésük? Mi a munkamegosztás kettejük között?
– Remekül tudunk együtt dolgozni. Én tanácsadó vagyok, ő a vezetőedző, így érkeztem a klubhoz. Évekig voltam első számú szakmai vezető, de számomra a pozíció megnevezése nem fontos. A meglátásaimmal segítek, átbeszélünk mindent, együtt vezetjük az edzéseket és dolgozzuk ki a taktikát, és a meccselésbe is beszállok. Néha én teszek hozzá a munkához, és azon változtatunk, néha Indira, és máson.

– Nem bonyolult ez a felállás?
– Nem, nem! Tizenöt évig voltam a dán válogatott szövetségi kapitánya, de a feltételeket ismerve érkeztem Vardarhoz, amelynek van egy vezetőedzője és egy másodedzője. Én a harmadik vagyok a sorban, de nekem az számít, hogy kiváló játékosokkal dolgozhatok együtt. Rendszerben gondolkodom, nem pozíciókban.

– Nehéz volt tizenöt évnyi szövetségi kapitánykodás után klubedzői munkára váltani?
– Inkább nagyon érdekesnek mondanám. Amikor a dán nemzeti csapatnál dolgoztam, akkor is teljes állásban voltam, tartanom kellett a kapcsolatot a klubokkal, figyelemmel követtem a játékosokat, és a szövetség égisze alá tartozó együtteseken rajta kellett tartanom a szememet. A klubedzői munka más, érdekesebb. Nap mint nap együtt dolgozhatok a játékosokkal, és változtathatok is rajtuk, jobban formálhatom őket. Amikor elváltunk a dán szövetséggel, akkor az is volt a célom, hogy klubedző legyek, mert így napi szinten lehet megújulni.

– Mik a célok Vardarnál? A Bajnokok Ligája megnyerése?
– Igen, így van. Ez egyértelmű. Nyerhetünk idén is [az interjút még a négyes döntő előtt vettük fel, a Vardar végül harmadik lett – a szerk.], de jelenleg is a csapatépítés fázisa zajlik, nekünk a stabilitáson még rengeteget kell dolgoznunk, és a következő szezonban többet várok a csapattól.

– Ha kérhetem, ugorjunk vissza az időben tizenöt évet. Dániának aranyat hozott a sydneyi olimpia, ma már látszik, hogy Magyarországnak is hatalmas siker az ezüst, ugyanakkor rendkívül keserű emléket jelent a finálébeli fájdalmas vereség. Ön hogyan emlékszik vissza a döntőre?
– Az egy rendkívül emlékezetes meccs volt. A magyar csapat jobb erőkből állt, egyértelműen jobb volt, mint a mienk. És ugye a döntőben már vezetett hét góllal, míg mi óriási problémákkal küszködtünk, de volt egy elképzelésünk. Megnéztük a magyar csapat meccseit, és felfigyeltünk rá, hogy a kapitány... Jaj, segítsen ki, a kapitány, hirtelen nem jut eszembe, elnézést…

– Mocsai Lajos.
– Igen, Mocsai Lajos. Nos, Mocsai minden meccsen lecserélte Radulovics Bojanát vagy Farkas Ágnest, esetleg mindkettőjüket, a két talán legjobb játékost a második félidőben néhány percre. Az volt az elképzelésünk, hogy amikor ők lemennek, nálunk akkor a legjobb csapat legyen fent a pályán, és ritmust váltunk. Idegölő volt, ültem a kispadon és már hattal mentek a magyarok, én meg csak vártam és vártam. Mondtam magamban, elúszik a meccs. Aztán egyszer csak lement Farkas, azt hiszem, ő ment le előbb, és akkor jöttünk mi. És a dolog működött, lendületbe jöttünk, és mire ők visszatértek, már vezettünk. Hihetetlen meccs volt.

– Nálunk szurkolói körökben gyakori téma, hogy a magyar és a skandináv felfogás között milyen jelentős az eltérés. Sokan sejtik ezt annak a hátterében is, hogy fontos mérkőzéseken a mieink a dánok és norvégok ellen legtöbbször nem tudják átlépni a saját árnyékukat. Önnek mi a véleménye erről?
– Szerintem ez mentális eredetű lehet. Persze, kívülről könnyű ítélkezni, így csak azt fogalmazom meg, amit látok. És azt látom, hogy a magyar csapatok nagyon sokszor kiválóan játszanak, egészen kiválóan. De hiányzik a folyamatosság. Jól játszanak például harmincöt percig, aztán hirtelen történik valami, és sutty, az egész csapat leblokkol. Ez összefüggésben van a koncentrációval, önbizalommal és a szerencsével is. Mondok én magának valamit: ha Görbicz Anita játszik például a tavalyi Európa-bajnokságon, akkor Magyarország érmes lett volna.

– El tudja képzelni magát még egyszer válogatott szakvezetőjeként?
– Hogyne! Célom, hogy a jövőben ismét kapitány legyek még. Nem Dániában, de máshol, egy jó csapatnál. Dánia után most Macedóniában dolgozom, ám a jövőben szeretnék megismerni más kézilabda-kultúrákat is. Nyitott vagyok az újra, és a kézilabda kitágítja a világot. Nekem pedig a kézilabda az életem. Szívesen jönnék akár Magyarországra is, csodás eseményeket szerveznek, fantasztikusak a szurkolók és remek klubok vannak itt.