Női kézilabda: Nem így képzeltem el a befejezést – Grimsbö

– Megvan már, hol tartja az érmeit, serlegeit?
– Még nincs teljesen kész a norvégiai ház, de tudom, hol lesz a helyük, hiszen fontos részei az életemnek – kezdte Kari Aalvik Grimsbö, a Győri Audi ETO KC mindent megnyerő kapusa, aki a csonka idény végeztével befejezte pályafutását.

– Nem akart közéjük tenni még egy Bajnokok Ligája-trófeát?
– Átfutott a fejemen, hiszen jelen állás szerint szeptemberben rendezik meg a négyes döntőt, ám sok részletet kellett mérlegelni. A klubnak új csapata lesz, a szerződésem lejár, ráadásul a családom is fontos tényező. Kezdetben csak napról napra akartam tenni a dolgomat, aztán dönteni kellett, és arra jutottam, vége.

– Mit mondott a szervezete?
– Nem titok, a térdem nem az igazi, fontos volt azelőtt abbahagyni, hogy rosszabbá váljon. Szerettem volna, hogy a pályafutásom után ne hátráltasson a mindennapokban.

– Hogyan lehet lezárni egy pályafutást ilyen csonka idénnyel?
– Nem így képzeltem el a befejezést, az biztos, a koronavírus-járvány mindent megváltoztatott. Ugyanakkor legalább az idény végén játszottam, a pályán hagyhattam abba. A sérülést követő hosszú rehabilitáció alatt végig az volt a célom, hogy ismét a csapat része legyek, visszatérjek a társak, a szurkolók közé. Nagyon rossz lett volna úgy búcsút mondani, hogy egyáltalán nem játszom, de legalább három mérkőzésen a többiekkel voltam a pályán. A Bajnokok Ligájában a tavalyi döntőn védtem utoljára – erre emlékezni fogok. Bár az élet átírta a terveket, jó, hogy így tudtam lezárni a győri öt évemet és a húszéves pályafutásomat, még ha elképesztően szomorú is búcsút mondani a sportágnak.

– Sérült pótlására, amolyan gyorsmegoldásként érkezett az ETO-ba. Sejtette, hogy innen vonul vissza?
– Nem is képzelhettem ilyen éveket. Álmodtam arról, hogy Győrben játszom, aztán a semmiből megkaptam a lehetőséget. Ideges voltam, hiszen nagy klub nagy elvárásokkal, de nem sok idő kellett megtalálni önmagam. Akkor védek a legjobban, ha jó emberekkel vagyok körülvéve, és biztonságban, ideális környezetben, boldognak érzem magam – azért is tudtam a legjobbamat adni, mert ez igaz volt a Győrre.

– Klubszinten az ETO-nál töltött időszak hozta meg a legnagyobb sikereit.
– Bajnokok Ligája-trófeákat nyertem a közönségünk előtt, ráadásul megtapasztaltam, milyen elképesztő az érdeklődés a kézilabda iránt. A szurkolók mindig hihetetlenül lelkesek voltak, mellettem álltak. Emberileg is sokat tanultam, hiszen új országot, új kultúrát ismertem meg, ráadásul sokszor megfordultam Budapesten, Pozsonyban és Bécsben, ezek is maradandó élmények.

– A norvég válogatottal minden világversenyt többször is megnyert. Hogyan vívta ki a helyét a legendás vetélytársak között?
– A válogatottban mindig remek kapusedző dolgozott, külön is foglalkoztunk azzal, hogy mi, kapusok amolyan kisebb csapat legyünk az együttesen belül, és segítsük egymást. Kezdetben nagyon türelmesnek kellett lennem, az első világverse­nyeimen nem is játszottam túl sokat, a hetesekhez küldtek be. Nehéz volt, hiszen fiatalként egyszerre akartam mindent, miközben várni kellett a soromra és harcolni, hogy odakerüljek. Persze voltak pillanatok, amikor türelmetlen voltam, de a család sokat segített, megtanultam megragadni a lehetőséget.

– Mit kezd a jelzőkkel, hogy legendás, klasszis kapus vonult vissza?
– Egyelőre próbálom feldolgozni, hogy nem kézilabdázom többé, és sosem fogok olyasmit tapasztalni, mint eddig a pályán. Próbálom a pozitívumokat eltenni, szóval a szívemben őrzöm az ilyen megjegyzéseket.

– Beszélt korábban arról, hogy szinte két különböző személyiséget látunk a pályán és azon kívül. Mi lesz a játékosénjével?
– Új oldalát kell felfedeznem önmagamnak, és meg kell találni azokat a feladatokat, amelyekben megélhetem a pályán mutatott szenvedélyt. Biztos hiányolni fogom azokat a különleges élményeket, a döntő pillanatokat, amelyekért olyan keményen dolgoztunk a társakkal, jó barátokkal… Nem is lehet ezeket leírni.

– Mihez kezd?
– Még nem döntöttem el. Próbálom élvezni a nyári szünetet, aztán megtalálni, mit szeretnék csinálni. Érzem, szívesen foglalkoznék kapusokkal. Most nem az én edzéseim, meccseim, a karrierem áll a középpontban, a családdal is több időt tudok tölteni. A legutóbbi idényben ők már Norvégiában éltek, és bár a kisfiam szomorú, hogy befejeztem, mert imádott meccsekre járni, örül, hogy visszakapta az anyukáját.

– Hogy bírta a családja nélkül?
– A kisfiam elkezdte az iskolát, a férjem munkát kapott, egyszerűbb volt így, én pedig a visszatérésre koncentrálhattam. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó idényem, mindenképpen a pályán akartam befejezni a játékot.