„Nyolcvan vagyok, de fejlődni akarok” – világbajnok kézilabázónőnk lendülete ma is töretlen

Kilépett a házból, s egy pillanatra azt hittük, talán egy rokon siet ajtót nyitni – sem tempója, sem kinézete nem utalt arra, hogy a 80. életévét október 2-án betöltő Csenki Györgyné Varga Zsuzsanna érkezne a kapuhoz.

„Rendbe kell még tenni a bokrokat”   – mutatott körbe az egyébként igencsak takaros kerten olyan lendülettel, mintha azon nyomban neki is látna, ám a kedves, az otthonául 2006 óta szolgáló vecsési házba vezetett be minket, persze csak miután megismerkedtünk a másik „lakóval”, Nina macskával.

Bent könyvespolc áll megpakolva kötetekkel, filmtörténeti lexikontól kezdve regényeken át kézilabdás szakkönyvekig, arrébb „munkasarok” számítógéppel, hiszen Csenkiné aktív, a közösségi oldalakon is rendszeresen posztol. Az asztalon vendégváróként saját termesztésű füge csábított kóstolásra, a falnál, a növények között a unokák képei, és ott a vitrin, tetején régi kézilabda, a szekrényben érmek sora, központi helyen természetesen az 1965-ös világbajnoki diadal medálja.

„Még angolul is tanulok, bár a lányomék néha nevetnek a kiejtésemen – így nevettem én is anyukámon. Nyolcvan vagyok, de fejlődni akarok, ha nem tenném, talán nem is tudnék dolgozni, nem fogna már úgy az agyam, nem lennék képes vezetni. Követem, mit csinálnak a kézilabdában a dánok, a norvégok, a németek, pedig nem nekem kellene, hanem a fiatal edzőknek”   – mondta egy szuszra, hozzátéve, a fizikai állapotának jót tett, hogy két éve „új térdet”, térdprotézist kapott. Bár hörgőproblémák miatt jár tüdőgyógyászhoz, egy-egy edzésen húsz percig bírja igazán hangerővel, alapvetően jól van, ezért az idén új feladatba vágott, a KSI kézilabda-szakosztályának szakmai vezetője lett.

A sportág iránt gyerekkorában fellobbant szerelem nem múlt el, pedig csaknem hét évtizede már, hogy először fogott kézilabdát a kezébe. Mivel nem volt tornaterme az iskolájuknak, a múzeumkertben kidobóztak, ráadásul az ablakuk a pályára nézett. A kézilabdázást megelőzően röplabdázott is, ám berágott röpisekre, amikor neki nem adtak cipőt, úgyhogy azzal a lendülettel a kézilabdázókhoz pártolt.. „Remekül ment a kidobós, kivágtam a fiúkat is, engem meg nem tudtak eltalálni. Általában a fiúkkal haverkodtam, de aki szemtelen volt, annak kiosztottam egy fülest. Tavasztól őszig kézilabdáztam, aztán ősztől tavaszig korcsolyáztam a pályán.”

A ma már csak a történelemkönyvekben létező Tükerből a Vörös Meteorba hívták, és akkor sem  „csinálta össze magát”, amikor jó vagy válogatott játékosokkal került össze. Akkoriban még futott, mint a nyúl, hiszen balszélsőként kezdte, aztán – már nem emlékszik rá, kinek a hatására – beállóba került, kisebb termetét harcossággal és dinamikával kompenzálta.  „Imádtam gólt lőni, ma meg azt látom a gyerekeken, hogy bejönnek, és meg vannak ijedve – miért?”

S el is kezdett folyni a szó a korábban testnevelő tanárként is dolgozó világbajnokból, aki szinte egész edzői pályafutása során az utánpótlásban tevékenykedett. Mondta és mondta, hogyan kellene foglalkozni a gyerekekkel, mi volt más régen és most. Felpattant, levette az egyik labdát, és máris mutatta, miként kell megfogni  („azért esik ki a kezükből a gyorsan érkező labda, mert nem tompítják a sebességét”), és a kitámasztásos lövés rejtelmeibe is beavatott. Sohasem akart felnőttekkel foglalkozni, azt élvezte, hogy minél több gyereket megtaníthat kézilabdázni. Csillogó szemmel mesélte, hogy nemrég tartották az egyik korábbi tanítványa ötvenedik születésnapját. „Odajött hozzám, és azt mondta: »Igaz, hogy nem lettem kézilabdázó, de ember lett belőlem, és ezt Zsuzsi néninek köszönhetem.« Nekem az ilyen visszajelzés az igazi dicséret, meg hogy látom, a tanítványaim gyerekei is kézilabdázni kezdtek.”

A lendületét figyelve szinte érthetetlen, miért gondolkodott el egyáltalán, amikor a KSI ügyvezető elnöke, Zsoldos Péter megkereste, hogy dolgozzon a szakosztályban. A korát egyébként néha annyira nem hiszik el, hogy előfordult, egy iskolaigazgató hatvannak tippelte, mire Csenkiné szólt, adjon hozzá 19-et... Kételkedését látva a világbajnoknak még a személyijét is elő kellett vennie.

Persze nem érzi magát nyolcvannak, ezért is viselte meg, hogy alig dolgozhatott az elmúlt időszakban, a járvány veszélyeztetettjeként, az első hullám idején gyermekei – Csilla, valamint az ikrek, Judit és Balázs, mindannyian a Tempo KSE edzői – nem engedték, hogy elhagyja az otthonát.  „Imádom a virágokat, sokat kertészkedtem, de az egész napot nem lehet kitölteni vele. A tévét egyébként sem szeretem nézni, tele van hülyeségekkel, csak a sport érdekel.”   Az viszont jöhet minden mennyiségben, és természetesen tökéletesen képben is van: hosszasan elemezte a Győr játékát, dicsérte az FTC tehetséges fiatal átlövőit, Klujber Katrint és Háfra Noémit. A „házi fogságnak” aztán öt hét után vetett véget, nem bírta tovább, hogy szétfolynak a napjai, s kijelentette: ő bizony autózik egyet. Merthogy vezet is, ahogyan megtapasztaltuk, jól.

A hosszú évtizedek alatt talán egyszer lett kicsit elege a kézilabdából: „Harmincéves koromban éreztem, hogy ejnye, már megint edzésre kell menni – ha ezt tapasztalja valaki, nem szabad tovább csinálni. Tele lett a hócipőm, sok időt töltöttem távol, az edzőtáborban, azért ez egy házasságban sem annyira jó. Anya akartam lenni, így aztán jöhettek a gyerekek.”

Az élet próbára tette, amikor szeretett férje, az ugyancsak remek kézilabdázó Csenki György 1989-ben elhunyt, magára maradt a gyerekekkel. „Akkoriban nagyon megkeményedtem. Temetői virágüzletben kezdtem dolgozni, mert az többet fizetett, mint a tanítás, megtanultam koszorút kötni. Nyolctól kettőig ott voltam, aztán edzést tartottam, hétvégén meg meccsre jártam vagy virágot árultam. Egy időben irodai munkát is vállaltam, ám az nem az én asztalom, túl mozgékony, nyüzsgő vagyok ahhoz, hogy egész nap csak üljek.”

A világbajnok válogatott hat élő tagjának egyikeként ugyan Csenkinének még mindig a kézilabda körül forog az élete, de nem a múlt miatt, nem idézgeti fel a sikereket fátyolos tekintettel – ha nem kérdeztünk volna rá, talán szóba sem kerül világbajnoki diadal. „Azt sem tudom, hányszor nyertünk bajnokságot. A vébé persze fontos, az aranyérem is középpontban van a szekrényben, főleg az előzmények után, hogy sorsolással jutottunk ki rá, ám az már a múlt.”

A világéletében szókimondó kézilabdázó úgy fogalmazott, mostanság   „a béka feneke alatt voltunk”,   de reméli, hogy a sok tehetséges fiatalból olyan válogatott formálódik, amelynek évekig az elitben lesz a helye.

Azzal pattant is fel a székéből, mennie kellett az unokájáért az iskolába – csak győzze a gyerkőc a nagymama tempóját...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 24-i lapszámában jelent meg.)