Omán, napsütés, strand, vb, döntő, magyarok

A kézilabda-szurkolók számára ismerős lehet a Bonifert, Oláh játékvezető-páros, hiszen – már elnézést! – a nem épp dús hajkoronájáról megismerhető duó rendszeres szereplője a hazai bajnoki küzdelmeknek is. Amikor azonban a szezon végén a teremben véget ér a labdapattogtatás, számukra új kihívás veszi kezdetét, hiszen évek óta résztvevői a strandkézilabdás eseményeknek.

Olyannyira nem veszik ezt (sem) félvállról, hogy az elmúlt években rendszeres szereplőivé váltak a különböző világeseményeknek. Bonifert Ferenc harmadik, Oláh Viktor negyedik nagy nemzetközi tornáján vett részt, és Ománhoz kétségkívül szép emlékek fogják őket fűzni. A párossal a pénteki vb-döntő másnapján beszélgettünk, elsőként – mi másról? – a finálé izgalmairól.

„Tényleg fantasztikus élményekkel gazdagodtunk – vágott bele az élménykavalkád felelevenítésébe Bonifert Ferenc. – Nagy elismerés, hogy a döntőben vezethettünk. Természetesen a fináléhoz is próbáltunk ugyanúgy hozzáállni, mint a többi mérkőzéshez. Még akkor is, ha tudtuk, hiába teszünk úgy, mintha ez csak egy sokadik mérkőzés lenne a negyedik pályán, hiszen a döntőben minden kisebb hiba jócskán felnagyítódik. De azért a szokásos lámpalázon kívül igyekeztük nem túlidegeskedni a mérkőzés előtti pillanatokat.”

„A döntő előtt a braziloknak vezettünk már három mérkőzést – reagált Oláh Viktor. – Az ukránokkal ugyanakkor még nem találkoztunk élesben, bár a csapatok videózták a meccseket, így a fináléra nyilván már ők is készültek belőlünk. A »felkészülésünkre« egyébként sem lehetett panasz, ott voltunk már a vb-t megelőző tesztversenyen is, és a világbajnokságon rendre helyet kaptunk a centerpályán, sorra kaptuk a rangos meccseket, amelyek jól is sikerültek.”

Akárcsak a finálé, amely ugyan hatalmas izgalmak, szétlövés után dőlt csak el a dél-amerikaiak javára, a játékvezetésre egyik oldalról sem érkezett panasz. Pedig az utolsó nap előtt maguk az érintettek sem voltak biztosak benne, hogy övék lesz az egyik „nagy meccs”.

„Az első napok nagyon jól sikerültek – idézi fel az eseményeket első megszólalónk. – Remekül éreztük magunkat a pályán, és sorra pozitív kritikákat kaptunk, aztán az utolsó előtti napon belefutottunk egy mérkőzésbe, amelyen két szituáció megítélése is nagyon nehéz volt. Elbizonytalanodtunk. Ráadásul három olyan páros is akadt, akik predesztinálva voltak a fontos meccsek levezetésére. Végül miénk lett a férfidöntő, és talán mondhatom, hogy nem rontottuk el a játékot. Hozzáteszem, ahhoz, hogy ilyen sportszerű legyen a finálé, a játékosok is kellettek, maximálisan partnerek voltak. Vannak olyan mérkőzések, amelyen akármit is próbál meg a játékvezető, a feszültséget képtelen feloldani, és akkor csak a fegyelmezési eszközök maradnak. A győztes fél nyílván mindig elégedett a játékvezetéssel, de a döntő után az ukránok is odajöttek gratulálni a meccs után. A brazil edző egyébként nagyon sportszerű volt, és nemcsak a mi munkánkat köszönte meg, hanem az egész játékvezetői karét.”

Magyar szemmel Omán meglehetősen egzotikus helynek tűnik a kézilabda világában, és ugyan a házigazdák férficsapata végül a középmezőnyben végzett – a nőknél el sem indult –, a szervezésre egyáltalán nem lehetett panasz.

„Nagyon rövid idő alatt kellett megszervezniük a vb-t a házigazdáknak, amihez segítséget kaptak az IHF-től és a legutóbbi Eb-t szervező horvátoktól is – mondja Oláh Viktor. – A szervezésre nem is lehetett panasz. Nagyon szép komplexumot húztak fel a helyiek, nagyon akarták jól megszervezni a vb-t, és látszott, hogy pénzt, energiát nem kímélnek ezért. A torna alatt gondot okozott a hatalmas páratartalom, szinte állandóan folyt rólunk a víz, de ezen is próbáltak enyhíteni, hiszen minden játékosnak, résztvevőnek ingyen volt az ital. Azt hiszem, csak dicsérő szavakat érdemel a rendezvény. Az országból, a fővárosból magából sokat nem láttunk, hiszen a szálloda is a stadion közelében volt. Volt egy nap rövid múzeumlátogatással, illetve egy ebéd a helyi sportminiszterrel, valamint az IHF vezetőivel, de ez kevés volt ahhoz, hogy az ottani viszonyokat mélyebben megismerjük.”

A strandkézilabda rendkívül dinamikusan fejlődő sportág, kíváncsiak voltunk, a sportág szereplői belülről, de bizonyos távolságot tartva miként látják, miben lépett előre a játék az ománi vb-n.

„Nem vagyunk szakemberek, így nagy szakmázásba nem mennék bele, inkább csak játékvezetői »szemüvegen« át fedeztünk fel érdekességeket – válaszol újfent Bonifert Ferenc. – A nők játékában például kevesebb változást vettünk észre, ugyanakkor a férfiaknál feltűnő volt, hogy milyen sokat javult a csapatok védekezése. Csökkent az akrobatikus, forgó találatok száma, mert lábbal sokat fejlődtek a résztvevők, és kevesebb hely maradt a támadóknak, ugyanakkor például a kínai figurából szerzett gólok számának növekedését éreztük, mert a négy a hárommal szembeni támadások lefolyása erre még mindig több lehetőséget ad. Viszont az is a védekezés javulását mutatja, hogy a korábbiakhoz képest a játékvezetőknek többször kellett – joggal – az úgynevezett passzív játék figyelmeztetését alkalmazni. Magam is kíváncsian várom, hogy a tornát követő statisztikai kimutatások megerősítik-e majd ezeket az érzéseket.”

Világbajnokság döntőjében szerepelni minden sportágban csúcsot jelent. Kikerülhetetlen kérdés, hogy a magyar páros számára ez jelent-e mérföldkövet a pályafutásban. Mindkét játékvezető karrierje emlékezetes pontjaként határozza meg az ománi homokon történteket, már csak azért is, mert nem tartoznak a mezőny zöldfülűi közé.

„Mindössze az argentin páros volt az, amely idősebb volt nálunk a vb a maga 41 és 44 évével – ad összegző választ Oláh Viktor. – Így nekünk is be kell látnunk, hogy közeledünk a pályafutásunk végéhez. A vb-döntőnél, azt hiszem, még egy nagyobb dolog lenne: a világjátékok, a nem olimpiai játékok legnagyobb versenye. Oda nagy dolog lenne kijutni.”

A 2013-as világjátékokat a kolumbiai Caliban rendezik. Megjegyezzük: magyar szemmel nézve az sem hétköznapi hely.