Tudja a norvég titkot – Kent Robin Tönnesen Veszprém után Szegeden bizonyítana

 

Ritkán adatik meg, hogy az újságíró egy sztársportolóval beszélgethessen a saját nappalijában... Kent Robin Tönnesen, a Telekom Veszprém norvég jobbátlövője nem szívbajos, sztárallűrjei sincsenek, így amikor Balatonalmádiban, a házából kilépve közölte, hogy máshol kellene készítenünk az interjút, mert a kislánya most aludt el, minden további nélkül foglaltunk helyet az én nappalimban – két házzal arrébb.

– Ön norvég, de ha jól tudom, nem Norvégiában született.
– Valóban, édesanyám norvég, édesapám pedig svéd, a család egyéves koromig Svédországban élt, utána költöztünk át Norvégiába, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Egyébként Partillében, Göteborg külső részén születtem, és amikor húszévesen Svédországba szerződtem az IK Sävehof kézilabdacsapatához, tulajdonképpen visszatértem oda, ahonnan indultam, a klub ugyanis partillei.

– A foci és a kézilabda közül valószínűleg tízből kilenc gyerek a futballt választaná, ön a kivétel. Miért döntött a kézilabdázás mellett?
– Hatéves koromtól kézilabdáztam, hétévesen kezdtem mellette focizni, és tizenkét éves koromig együtt csináltam a kettőt. Aztán utóbbit egyik napról a másikra abbahagytam, mert már nem találtam olyan szórakoztatónak, és a kézilabdázást sokkal jobban szerettem, nagyobb örömet szerzett. És arra is rájöttem, hogy a futball hiába népszerűbb, nem nekem találták ki. Szerintem, ha megkérdezné az akkori csapattársaimat, milyen képességű futballista voltam, csak nevetnének, mert nem voltam valami jó. Szóval könnyű volt választanom.

– Azért követi a labdarúgás eseményeit ma is?
– Nem nézek sok focimeccset, de Norvégiában azért van kedvenc csapatom. Amikor otthon éltem, a Lilleström minden hazai mérkőzésére kimentem, de az elmúlt években is előfordult, hogy ha hazautaztam, és éppen úgy alakult, kimentem a stadionba. Igaz, az elmúlt időszakban ez sajnos elmaradt a koronavírus-járvány miatt.

– Egészen fiatal korától szépen alakult a karrierje, és már Berlinben kézilabdázott, amikor váratlanul veszélybe került a pályafutása, sőt a lába is. Mi történt?
– Még 2016 őszén, egy vasárnap délután Berlinben játszottunk német bajnokit, és már a meccs alatt éreztem, hogy valami történt a vádlimmal. Nem tűnt súlyosnak, azt gondoltam, egy-két hétig pihentetem, és annyi elég is lesz. Az orvos fáslit kötött rá, és segítség nélkül indultam haza a csarnokból. Másnap azonban vissza kellett mennem hozzá, hogy újra ránézzen a lábamra, és bár egyedül akartam elmenni, a biztonság kedvéért a barátnőm is velem jött. Amikor az orvos leszedte a fáslit, a vádlim percek alatt a kétszeresére dagadt, iszonyúan fájt, feszített, mintha fel akarna robbanni. Az orvos megpróbálta leszívni a váladékot, de nem boldogult, így azonnal kórházba küldött, s azon nyomban meg is műtöttek. Az első beavatkozás nem sikerült, mert csak az egyik oldalon nyitották fel a vádlimat, és amikor utána megpróbáltam ráállni, ugyanúgy fájt. A második műtétnél mindkét oldalon felnyitották, és mindkét oldalról egy-egy csövet tettek bele, ami folyamatosan szívta ki a folyadékot. Tizenöt napig feküdtem a kórházi ágyban fellógatott lábbal, és semmit sem tudtam csinálni, tényleg szörnyű volt. Az orvosok eleinte azt mondták, hogy valószínűleg nem kézilabdázhatok többé, sőt, közel voltam ahhoz is, hogy térd alatt elveszítsem a lábam.

– Mit mondtak az orvosok? Milyen betegség támadta meg?
– Kompartment-szindrómának nevezik, ami annyit tesz, hogy túl sok folyadék áramlik a sérült végtagba, amelyben nagy nyomás keletkezik, s ha nem enyhítik gyorsan, az izom elhal, és a csontot is megtámadja. Még az optimistább doktorok is csaknem egy évet jósoltak a visszatérésre, de két hónap múlva már a pályán voltam, és amióta kijöttem a kórházból, nem volt vele semmi gondom.

– Hogyan került Berlinből Veszprémbe 2017-ben?
– Amikor a magyar klub először megkereste az ügynökömet, nekem már nem volt kétségem, mit akarok: Veszprémbe akartam igazolni, és nem is bántam meg. Az álmom vált valóra azzal, hogy a világ egyik legnagyobb klubjánál, fantasztikus kézilabdázókkal játszhatok együtt.

– Négy év alatt ragadt önre valami a magyar nyelvből?
– Sajnos csak kevés. Előbb svéd edzőnk volt, Ljubomir Vranjes, azután spanyol, David Davis, az edzések angol nyelven folytak, és magyarul szerintem különösen nehéz úgy megtanulni, hogy az ember nem hallgatja folyamatosan, vagy nincs a használatára feltétlenül rászorulva.

– Amikor ideköltözött, miért választotta Veszprém helyett Balatonalmádit?
– Amikor házat néztünk, nagyon megtetszett a környék, ezek az utcák, a Balaton és az a nyugalom, ami itt fogadott. Alapvetően nyugodt srác vagyok, és jobban szeretem a békét magam körül, mint a felhajtást. Sőt, nemcsak megtetszett a város, néhány hónap múlva bele is szerettünk a családommal, és nem is bántuk meg, hogy Balatonalmádit választottuk Veszprém helyett. Imádom a környéket, kedvesek a szomszédaim, négy nagyszerű évet töltöttünk itt.

– Szokatlan módon nem a klub bérli a házat önnek, hanem ön vásárolta meg. Ennek mi az oka?
– Norvégiában az emberek inkább vásárolnak, mintsem bérelnek lakást, én pedig Veszprémben az első szerződésemet három évre írtam alá, így teljesen természetes volt, hogy veszek egy házat, amit a családommal otthonnak hívhatunk és érezhetünk. Nekünk nagyon fontos volt, hogy legyen Magyarországon is valamink, amire azt mondhatjuk, hogy a miénk, és persze nagyon lényeges szempont, hogy a családom is jól érzi magát Almádiban. Nagyon sajnáljuk, hogy négy év után el kell innen költöznünk.

– A családja végig itt lakott önnel a négy év alatt?
– Csak tavaly karácsonykor utaztak haza Norvégiába, és egy ideig ott is maradtak, amíg én kint voltam Egyiptomban a világbajnokságon. De ezen kívül végig.

– Többször hátráltatták sérülések, így játékosként nem tudott kiteljesedni Veszprémben. Ön szerint a képességei hány százalékát tudta kihozni magából?
Nehéz kérdés, nem is tudnék rá pontosan válaszolni. Veszprémben mindennap a világ legjobb játékosaival edz együtt az ember, ezért minden pillanatban a legjobbnak kell lennie, mert ha nem ad ki magából minden egyes edzésen száz százalékot, akkor „élve megeszik”. Mindig készen kell állni. Sokat fejlődtem játékosként és emberként, nemcsak abban, hogy taktikai téren előreléptem vagy jobban észreveszem részleteket, hanem azt is tapasztaltam, ha az ember ilyen magas szinten edz, magas szinten is fog játszani élesben.

– Több bajnokságban játszott: norvég, svéd, német, magyar. Össze tudja őket hasonlítani?
– Egyértelmű, hogy a Bundesliga minden bajnokságnál keményebb, mert nagyon sok jó csapat játszik a német élvonalban, és ha nem figyelsz oda, vagy nem állsz készen, bárki elverhet tíz góllal. De a magyar liga is folyamatosan erősödik, a klubcsapatok egyre jobbak lettek az elmúlt évek alatt, és már nem olyan könnyű ellenük nyerni, mint korábban. Nagyon szeretem a magyar bajnokságot, már csak a kőkemény Veszprém–Szeged összecsapások miatt is, az ilyen szintű rivalizálás különleges, és szerencsésnek érzem magam, hogy többször is a győztes oldalon állhattam. Az önök bajnoksága viszont erősebb a skandinávokénál, és bár ott is vannak jó együttesek, szerintem nem lehet őket a magyarral összehasonlítani.

– Mire emlékszik vissza a legszívesebben az eddigi pályafutásából?
– Három ilyen kedves emlékem is van. Az egyik éppen egy Szeged elleni rangadó volt 2017 októberében. Először léptem pályára a nagy rivális ellen, idegenben nyertünk 30–21-re, és nekem nagyon jól ment a játék, hét gólt dobtam. A másik kettő a norvég válogatotthoz kapcsolódik: az első a 2017-es világbajnoki döntő Franciaországban a házigazda ellen, a második az egy évvel korábbi lengyelországi Európa-bajnokság, amelyen ugyancsak a vendéglátóval játszottunk, és a végén nyertünk két góllal, akkor is nagyon jól ment a játék.

– A 2017-es világbajnokságon a magyar válogatottal is találkoztak a negyeddöntőben.
– Igen, a magyarok két nappal korábban a dánokat győzték le a tizenhat között, és lendületben voltak, ezért tudtuk, hogy nagyon össze kell szednünk magunkat, ha nyerni akarunk. Aztán őrült jól kezdtünk, az első tizenöt perc után hét góllal vezettünk, és ezzel tulajdonképpen el is döntöttük a meccset. A döntőben Franciaországgal találkoztunk, amellyel rengetegszer csaptunk össze az elmúlt években, így jól ismertük egymást. Sőt, a világbajnokság előtt néhány hónappal le is győztük őket idegenben, így tudtuk, hogy képesek vagyunk rá, holott nem volt jobb csapat nála akkoriban. Óriási iramban kezdtünk, és nagyon jól játszottunk az első félidőben, de a másodikra elfogyott az energiánk, így a franciák a maguk javára fordították és eldöntötték a találkozót. Mégsem voltunk annyira csalódottak, mert ez volt a norvég férfi kézilabda-válogatott történetének első érme, így örülni tudtunk az ezüstnek is.

– A norvég férfi kézilabdázás az elmúlt években nemcsak betört a világ elitjébe, de ott is ragadt. Mi a magyarázata?
– A kézilabdázás egyre népszerűbb lett az évek alatt Norvégiában, egyre többen kezdték el, egyrészt azért, mert a női válogatott mindig is nagyon jó volt, és az utóbbi időben csatlakozott hozzá a férfiszakág is. Ennek talán az egyik oka, hogy a nemzeti csapatnál mindannyian barátok vagyunk, egymásért játszunk, örömünket leljük a közös munkában. Az edzőnk is ezt az összetartozást erősíti, és ha a kézilabdapályán megvan az egység, akkor egészen biztosan jönni fognak az eredmények is. A másik ok, hogy míg a korábbi norvég válogatottakban inkább egy-egy egyéniség vitte a prímet, most annak ellenére kialakult az egység, hogy sokan közülünk nagy külföldi klubban játszanak. Ezért aztán tapasztaltak is, hiszen hétről hétre kemény mérkőzéseket vívnak. A norvég kézilabdázásban egy irányba húz mindenki, ami fontos a nemzeti csapat szempontjából.

– A nyáron távozik Veszprémből. Miért választotta a nagy rivális Mol-Pick Szegedet?
– Tetszik a stílus, amit a Szeged játszik, jól ismerem a spanyol rendszert, hiszen Veszprémben is ebben kézilabdáztam. A másik fontos szempont, hogy a családtagjaimmal együtt nagyon szeretjük Magyarországot, boldogok vagyunk itt, és lehetőségünk volt maradni, így már vettünk is egy házat Szegeden. Ha szakmai szempontból nézzük, tetszenek a Szeged határozott céljai, tudok velük azonosulni. Ennek az a kulcsa, hogy a beálló Bánhidi Bencét meg tudta tartani az egyesület, mellé pedig nagyon jó játékosokat igazolt, látszik, hogy valami nagyszerű épül a klubnál az elkövetkező években. A szegediek a legjobbak akarnak lenni, a Bajnokok Ligája élbolyához tartozni, és ennek a folyamatnak én is a része akarok lenni. Kétéves szerződést kötöttem, új kalandként fogom fel. Persze furcsa lesz a mostani csapattársaim, barátaim ellen játszani, és főleg ellenfélként pályára lépni a Veszprém Aréna nézői előtt.

– Mit csinál Kent Robin Tönnesen a szabadidejében?
– Régen sokat játszottam PlayStationön, de az elmúlt időszakban már alig vettem elő. Szívesen nézek filmeket, sorozatokat is, mert kikapcsolnak. Szeretek étterembe járni a családommal, bár az elmúlt évben a pandémia miatt nem volt erre lehetőségünk. A hangsúly áttevődött, egyre több időt töltök a négyéves kislányommal, Philippával, szeretem nézni, ahogy nő és fejlődik. A család és a profi sport mellett nem sok idő marad másra.

 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 22-i lapszámában jelent meg.)