Az eperbólé az asztalon!

Elsőnek lenni egész Európában - ízlelgették a magyar férfi kosárlabda-válogatott rajongói, vagyis ízlelgette az egész ország. Mert bizony a hazai rendezésű kontinenstorna megnyerését, azon belül is a szovjetek elleni diadalt megünnepelték Nagykanizsától Nyíregyházáig mindenütt, a csodálatos Eb-győzelem mellett akkortájt legfeljebb csak rövidhírnek számíthatott, hogy Kárpáti Rudolf országos kardvívóbajnok lett, hogy a félelmetes Vörös Lobogó Zakariással, Sándorral, Hidegkutival és a többi zsenivel csak 1:1-et játszott Salgótarjánban.

Bizony, bizony, nagy idők voltak azok, telis-teli fényes magyar sportsikerrel, megannyi sztárral, korszakos géniusszal.

Mint a magyar kosárlabda-válogatott tagjai. Az ’55-ös aranyérem mindmáig megismételhetetlen bravúr, ugyanakkor csöppet sem a véletlen műve, de még csak nem is a "semmiből jött" diadal. Az egyetlen vereséggel csúcsra érő társaság két esztendővel a hazai torna előtt Moszkvában ezüstérmet szerzett, 1954-ben pedig főiskolai világbajnokságot nyert ugyancsak Budapesten.

"Európa legjobbjai közt tartottak számon bennünket, mindazonáltal azt mindenki tudta, a szovjeteknek bivalyerős csapatuk van, amely a háború után uralta az egész kontinenst - lép vissza az időben fél évszázadnyit az ötvenes évek nemzeti együttesének esze, a Nemzeti Sport által az évszázad legjobb magyar kosarasának választott Greminger János. - A szovjetek elleni meccsnek volt előzménye: ötvenháromban roppant kosárszegény meccsen, ha jól emlékszem, huszonkilenc huszon- négyre kaptunk ki tőlük. Akkortájt még nem létezett támadóidő, s a második félidőben szinte végig a riválisnál volt a labda. De nem is ez a lényeg, sokkal inkább az, hogy éreztük a szovjeteken, félnek tőlünk, mert tudják, ellenünk még ők sem mehetnek biztosra."

Más kérdés, idehaza volt, aki biztosan sejtette az eredményt (vagy mert kockáztatni…): az örök mókamester, azaz a centerklasszis Simon János három liter jégbe hűtött eperbóléban - jó adag pezsgővel elkészítve - fogadott a fővárosi Nagyszálló üzletvezetőjével, hogy az Európa-bajnokság talán legfontosabb meccsén legyőzzük a szovjeteket.

Simon nyert, akárcsak a magyar csapat, melynek tagjai még azon is túltették magukat, hogy a nyolcas döntő nyitó találkozóján kikaptak a csehszlovákoktól. "Így utólag azt mondom, talán jókor is jött az a zakó - teszi hozzá Greminger. - Akkortájt rendszeresen ki-ki meccseket játszottunk a csehszlovákokkal, azaz olyan nagy meglepetés azért nem volt a kudarcunk, más kérdés, hogy mi azon a mérkőzésen is győzelemmel számoltunk. Sebaj, a lényeg, hogy utána beindult a csapat, az ötletességre épülő játékunkkal megvertük a címvédőt, és attól kezdve már sejtettük, senki sem tud megállítani bennünket."

Így is lett, kereken ötven esztendeje, vagyis 1955. június 19-én 71:60-ra kapitulált Románia is, miáltal a magyar hősök ugrálásától volt hangos a Népstadionban a díszpáholy elé lerakott hajópadló.

Gyanítjuk, aznap este az aranyérmes társaság rendelt még abból az eperbóléból…