Vojvoda Dávid: Hülye voltam, amiért nem éltem a sansszal

– Szép város Kolozsvár?
– Az ott átélt élményeket tekintve gyönyörű. Amíg élek, nem felejtem el ezt az Eb-t, a csehek és a románok elleni csoportmeccset kivált nem. Nem pofozógépnek utaztunk oda, hanem a továbbjutás céljával, és szerintem elég jelentős mentális erőt mutat, hogy épp a két legfontosabb mérkőzésünkön játszottunk a legjobban. A horvátok elleni partit azért sajnálom, megcsíphetők lettek volna, Montenegró ellen nem volt esélyünk, az pedig bónusznak tekintendő, hogy a spanyol válogatott ellen egyáltalán pályára léphettünk, és ha azt vesszük, hogy harminc-negyven ponttal szórtak meg másokat, mi végül is helytálltunk.

– Szerintem már az nagy szó, hogy a világbajnoki és olimpiai ezüstérmes ellen, amely rendre az aranyéremért utazik, nem kényszerültünk alárendelt szerepre. A szerbek győzelméhez persze cseppnyi kétség sem férhetett, de mégiscsak harmincöt-harminchat percet kellett a pályán tölteniük NBA-s játékosaiknak.

– A sikeresnek ítélhető szereplésnek lehetett az egyik záloga, hogy már-már családot alkottak?
– A család szót nem szeretem ebben a kontextusban használni, a család az más, szentebb számomra, de kétségkívül nagyon összetartó, egymásért küzdő társaság voltunk, és remélhetőleg leszünk még egy darabig. Mivel szakmailag is nagyon tudatosan felépített együttest alkottunk, nem lehet más célunk, mint eljutni a négy év múlva esedékes kontinenstornára is.

– Akkor maradva a valódi családnál, az hogy a Vojvoda famíliába született, kosárlabdára predesztinálta?
– Egyértelműen. Apu húsz évig volt élvonalbeli játékos, Oroszlányból indult, nyolc évig kosarazott aztán Kaposváron, nem volt kérdés, hogy én is kosarazni kezdek. Mindig is úgy éreztem, mintha hozzám nőtt volna a labda, mintha az is egy testrészem volna, négyévesen már ott lógott a gyűrű a kiságyam felett, én meg dobáltam a labdát, akkor még azt hiszem, szanaszét. Hétéves koromban vetődött fel a lehetősége, hogy ússzak, annál is inkább, mert anyu korosztályos csúcstartó volt, és a nyurga alkatom megfelelőnek tűnt hozzá, de a palánkok alól nem tántoríthatott el semmi és senki.

– És ki volt az, aki leginkább inspirálta?
– Elsősorban apu, aztán Michael Jordan és Kobe Bryant lett a nagy kedvenc, Bryant miatt pedig a Lakers.

– Neki nyolcvanegy pont az NBA-rekordja. Ha nem is a felnőttkarrierből, de van hasonlóan ihletett állapotban megvívott meccse?
– Egyszer nyertünk valamikor a tinikoromban úgy Fehérváron, hogy hatvankét pontig jutottam el, az a csúcs. Amúgy viszont sosem érdekelt, hány pontot szórok, sosem akartam én a középpontban lenni, sosem számítottam hangadónak, senkinek sem szokásom leüvölteni a fejét, én az a csendes, visszahúzódó alkat vagyok, nem is szeretem a nagyképű embereket.

– Ez dicséretes, csak hát ön a csapatkapitány Szolnokon, akinek, gondolnánk, olykor muszáj kieresztenie a hangját.
– Volna is miben fejlődnöm kapitányként, ugyanakkor tudom, sokan szeretik bennem, hogy az a rendes típus vagyok, aki biztat, igazi csapatember, ha nem túl merész ezt kijelenteni, jó szellemiségű gyerek. Hallgatnak rám a fiatalok, az amerikai légiósok sem fordulnak el, ha mondok valamit, ugyanakkor arra, hogy a csapat előtt a harci kedvet buzdító, lelkesítő beszédet mondjak, talán sosem leszek képes. A válogatottban ott volt erre Eilingsfeld János, az ő meccsek előtti motivációs szövegét mindennél jobban vártuk. Minden összecsapásra kitalált egyet, legalább úgy éreztük magunkat, mint Al Pacino játékosai a Minden héten háború című filmben, bár Jonesy harcra hívása annál is durvább volt.

– De ugye nem árt, ha egy csapatkapitány is képes erre?
– Nyilván nem, és lehet, harmincéves koromra kikívánkozik belőlem valami hasonló, egyelőre van, aki ezt a részt átvállalja. A nyilvánosság előtti beszéd sosem volt a kenyerem, interjút adni sem szerettem soha, tizenhét-tizennyolc évesen kimenekültem a világból, ha arra kértek. Ma már más a helyzet, megbarátkoztam vele, bár a tévés szerepléstől még mindig irtózom.

– Úgy tűnik, a légióskodás gondolatától is. Pedig aki csak öt percet látta, az Eb-n is érzékelhette, sokkal dinamikusabb, technikásabb, játékügyesebb, mint az átlag.
– Tizenhét éves korom óta hívnak külföldre, és ma már bevallhatom, bánom, hogy akkor, az első alkalommal nem mondtam igent. Az egyik legjobb európai menedzser közbenjárásával vehettem részt egy programban, amelyre a legtehetségesebbnek ítélt európai fiatalokat gyűjtötték össze, főként szerbeket. Ma, tíz évvel később azt kell mondanom, hülye voltam, amiért nem éltem a sansszal.

– Miért nem?
– Lehet, megijedtem a lehetőségtől.

– Nem érezte magát elég jónak?
– Nem ezen múlt. Én voltam ugyan a legfiatalabb, ráadásul hét-nyolc U18-as világbajnok szerb kosarassal tréningezhettem a csapatedzésen, amellett pedig részt vettem egy egyéni foglalkozáson, mégsem éreztem különösebb lemaradást. A szívem húzott haza. Ma is szeretek otthon, a megszokott környezetemben lenni, élni a megszokott életemet a saját társaságomban, kint ez megszűnt volna. És megszűnne ma is, ha történetesen légiósnak állnék, noha tudom, játszhatnék erősebb bajnokságban, jobb csapatban. Nyilván nem a Barcelonában, de egy spanyol, olasz, német középcsapatban, egy Európa-kupás együttesben talán igen.

– Nem lehet, hogy alulértékeli magát?
– De, ezt sokan mondták már, pedig az önbizalmammal szerintem nincs gond. Persze amikor a Bajnokok Ligájában vagy az Eb-n jönnek szembe az ellenfelek, és dobok meccsenként tizenöt-húsz pontot úgy, hogy készültek rám, elgondolkodom… De Szolnokon megtaláltam a helyem, vezérszerepet szánnak nekem, célokban sincs hiány, elvégre rendre a nemzetközi porondon szerepelünk és igyekszünk újra elhódítani a bajnoki címet. Ezek a szempontok nekem mind fontosak.

– Lehet, hogy a bátorság hiányzik önből?
– Lehet. Olyan vagyok, aki megelégszik azzal, ami neki jutott, ugyanakkor ha nézek egy Euroliga-meccset, megfordul a fejemben, de jó lenne itt szerepelni, ekkora közönség előtt, ekkora klasszisok társaságában – ám aztán másnap felkelek, és eszembe sem jut.

– Hány százalék esélyt ad arra, hogy egy nap mégiscsak megméresse magát külföldön?
– Harmincat-negyvenet…

– Na, nem is rossz. Az elmondottak alapján az is hatalmas lépés lehetett, amikor tizenkilenc évesen Kaposvárt elhagyva Zalaegerszegre igazolt.
– Az nem, mert egyértelműen azt éreztem, váltanom kell. Az érettségit feltétlenül meg akartam várni, nem tartottam volna helyesnek azelőtt elszerződni, már csak azért sem, mert Kaposváron hagytak játszani, nem hoztak a posztomra légióst, fejlődhettem. Rengeteget köszönhetek az unokanagybátyámnak, Fekete Ádámnak, aki még idejében kezelésbe vett, rengeteget foglalkozott velem, nyüstölt három-négy éven át, amit én persze nem mindig fogadtam jól, profin, de nélküle biztos nem tartanék itt. A suli befejezése után ugyanakkor tudtam, új impulzusokra van szükségem, így kerültem Egerszegre, ami később nagyon rossz döntésnek bizonyult. Nem akartak nekem meghatározó szerepet szánni, megrekedtem a fejlődésemben, pénzügyi gondok is jelentkeztek a szezonban, úgyhogy még az idény közben Paksra költöztem, de ott sem lett sokkal jobb. Azt az évet szívesen kitörölném az emlékezetemből, akkor voltam a legmélyebben, pszichológust is felkerestem.

– Nocsak.
– Az a baj, hogy mindig is maximalista voltam, egy rossz meccsem után hajlamos voltam elsírni magam, ha volt két kajla dobásom, történhetett aztán bármi a mérkőzésen, az nekem már kuka volt. Mindig száz százalékot akartam, erre jött ez a balul elsült váltás. Súlyfelesleggel is küzdöttem, ma szerintem a föld alá bújnék, ha újra látnám az akkori önmagamat, szóval két alkalommal pszichológus tanácsát kértem.

– És? Segített?
– Nem. Mert igazából nem volt bajom a világgal, magammal is csak annyiban, hogy nem ment úgy a kosárlabda, ahogy szerettem volna, szóval leginkább csak arról kellett meggyőznie, ne törjek össze attól, hogy elrontok egy dobást. Jordannak is volt tízezer elhibázott dobása, vigasztaltak, és ma már elfogadtam, hogy nem lehet tökéletesen játszani. Amúgy sem vagyok persze az, a védekezésem sosem érte el az elit szintjét, nem mondhatni tehát, hogy komplett játékos lennék.

– Nem igaz, mit szerénykedik össze!
– Jó, hát a távoli dobások, a hárompontosok, a gyorsaságom egyaránt az erősségem. Az mondjuk vicces volna, ha kijelenteném, hogy olyan dinamikus vagyok, mint Hanga Ádi, ám azért mégiscsak az egyik fegyverem.

– Amiben viszont nem hasonlítható a Barcelona klasszisához, azok a tetoválások.
– Pedig nem akartam elhinni, hogy ez egy végtelen folyamat, hogy ha elkezded, nem tudod abbahagyni, de a jobb karom lassan teljesen befedem. Emlékszem, előfordult, hogy a hülye fejemmel kevéssel egy edzőmeccs előtt csináltattam, úgy fájt minden egyes dobás, hogy sírni tudtam volna.

– Melyik az első tetkó?
– Egy idézet Michael Jordantől. Arról szól, hogy minden meccsen játssz úgy, mintha az az utolsó volna.

– És lehet?
– Nem. Pedig olyankor csak rá kellene néznem a karomra. De azért igyekszem.