Női kosár: a Sopron edzője kifakadt – „Nem akarok itt lenni”

„Ez lesz a második meccs. Az első nagyon kemény összecsapás volt, talán több is ennél. Úgy gondolom, azért nyertük meg a meccset, mert kordában tartottuk magunkat. A játékosok követték a tervet, próbáltunk csak a kosárlabdára, a saját elképzeléseinkre koncentrálni, de nekik is gratulálnom kell, mert nem volt egyszerű. Megnyertük a meccset, és ennekörülök, mert végre itt vagyunk, és győzünk, és igazából ez a mi munkánk.

Azonban valójában nagyon szomorú is vagyok. Nem vagyok boldog. Úgy gondolom, ez nem kosárlabda. Ez nem kosárlabda. Nekem edzőként ez az első eset, hogy… nem is tudom, hogyan írjam le a helyzetet, de ha jelzőket kellene mondanom, akkor ronda, mocskos, már-már birkózás, és teljesen unalmas. Teljesen unalmas azoknak az embereknek, akik ezt tévében nézik, vagy a helyszínen. Nem tudom, hogyan élvezheti bárki ezt a fajta kosárlabdát. Mind kosárlabdázó emberek vagyunk. Én ötvenéves vagyok. Mi sportemberek vagyunk, nem pedig állatok. Mérkőzéseket nyerni nem ér meg mindent. Van egy határ. Számomra van egy határ. Ezt a határt senki nem lépheti át.

Sok fiatal nézi ezeket a meccseket, sok gyerek, sok kislány, és az a példa, amit mi eléjük állítunk, nagyon rossz, és én tényleg nagyon szomorú vagyok. Én apa vagyok, és tényleg nagyon szomorú. A mérkőzés után sírtam a buszban. Sírtam, mert részt vettem ebben az egészben.

Örülök, mert a játékosaim úgy jöttek le, hogy ez nem kosárlabda, ez olyan, mint a birkózás, a rögbi. Nevezhetjük akárminek, én nem akarom más sportágakhoz hasonlítani, de talán a birkózáshoz, verekedéshez hasonlítanám. Természetesen én is elmondom a játékosaimnak, hogy keményen kell játszaniuk, de ismétlem, van egy határ, és nem ér meg mindent egy mérkőzés megnyerése.

Meg kell húznunk egy határt, és úgy gondolom, azoknak az embereknek sem tetszik ez, akik ebben az országban a kosárlabdát irányítják. Ez a teljesítmény biztosan nem. Ha a kosárlabdát irányítod ebben az országban, biztos, hogy mást akarsz. Ismétlem, mi sportemberek vagyunk, ezért a dolgunkat értékek, elvek mentén kell végeznünk. Valamin pedig változtatnunk kell. A mérkőzés alatt egy játékvezető, a vezetőbíró, aki egy nagyon jó játékvezető, már több meccsen is fújt nekünk, tényleg nagyon jó bíró, azt mondta nekem: »Ez egy szar«. Hogy mondhat ilyet egy játékvezető egy mérkőzésre? Ez viszont tényleg egy szar volt. Egy kupac szar. Extra nyomást helyeztek rájuk, kinyírták őket, az összes ember, és számomra ez mocskos.

Ismétlem, ez nem kosárlabda!

Rengeteg ember nézi ezeket a meccseket élőben, vagy tévében, és rengeteg fiatal. Ha a kosárlabdát irányító emberek ebben az országban továbbra is újra és újra engedni fogják ezt a hozzáállást, ezt a viselkedést, ezt a fajta játékot, akkor én nem akarok tovább itt lenni. Nem akarok ennek a részese lenni. Akkor inkább hazamegyek, és pihenek, együtt leszek a családommal. Nagyon rosszul érzem magam.

Spanyolországban voltam férficsapattal, sok évig profi játékos is voltam, dolgoztam Törökországban, Oroszországban, a Ros Casaresnél, Gironában, most pedig Montenegróban rengeteg szurkolóval, irányítottam, edzősködtem meccseken a Fenerbahcénál, a Galatasaray ellen ötvenezer ember előtt, remek hangulatban, de még soha nem voltam ilyen helyzetben. Van egy határ. Szóval hogyan érthetném meg ezt?

Ez után a meccs után, amikor visszanéztem három-négy alkalommal, azt kérdeztem, ez most tényleg a valóság? És egy ilyen meccs után ezeket az embereket kell hallgatnom, ahogy a bírók miatt panaszkodnak? Azt mondják, hogy a bírók miatt nem tudnak rendesen játszani? Azt mondják, a bírók miatt nem tudnak visszajönni a meccsbe? Most szórakoznak velem? Most tényleg, szórakoznak velem? Azt hiszik, hogy én hülye vagyok? Azt hiszik, hogy mi itt mind hülyék vagyunk? Nekünk meg ezeket az embereket támogatnunk kéne? Meg kéne értenünk ezeket az embereket? A meccs után a játékvezetőkről beszélnek? Két nappal a meccs után? Kinyírták a bírókat! A játékvezetők azért akarják befejezni a meccset, mert tök kényelmetlenül érzik magukat! Ez nem egy kosárlabdacsapat!

Van egy kérdésem: Én győztes típus vagyok, szeretek győzni, mindennél jobban. Tényleg. Ha a fiammal kártyázom, és veszítek, ideges leszek. Szeretek győzni. Azonban amikor elvesztettem a Magyar Kupát, emlékszel akár csak egy szavamra is a bírókról? Nem! Én magamról beszéltem, a saját játékosaimról, az én klubomról, az én csapatomról. Azt mondtam, ez egy nagy tapasztalat. A vereség a legjobb tanítómester. Én magamat kritizáltam, mert mindig fejlődnünk kell.

Szóval ha ezen az úton haladunk, hidd el nekem, ez nem a jó irány. Ez teljesen rossz irány. Kinyírjuk a kosárlabdát, a sportot, azokat a fiatalokat, akik követik, hogy mi történik itt. Természetesen szeretnénk megnyerni ezt a rájátszást. Megpróbáljuk a legjobb kosárlabdát játszani támadásban és védekezésben, de ha ez, ami most megy, folytatódni fog, és senki nem állítja meg, és senki nem támogatja a játékvezetőket, hogy az első másodperctől kezdve szabjanak ennek gátat, el fogok menni.

Nem akarok itt lenni, nem akarok ebben részt venni. Számomra ez nagyon szomorú. Nem akarok ebben részt venni. Tudom, hogy vannak szurkolók, vannak emberek, jó emberek, de azt nem tudom elfogadni, és a mérkőzés után sem tudtam elfogadni, hogy az emberek két napig a bírókról beszéljenek. Ami a pályán történik, oda is tartozik, de ha egy meccsnek vége, akkor végleg vége. Onnantól kezdve csak a következő meccsre gondolhatunk. Nem kényszeríthetsz mindenkit arra, hogy a következő meccset megnyerd, hogy mindenkiről csak panaszkodj, hogy megnyerd a következő meccset.

Nem vagyunk állatok! Legalábbis én nem. Én próbálok ember maradni az edzőség előtt. Úgy gondolom, hogy ez a viselkedés, ez a hozzáállás azért van, mivel ők őrülten motiváltak, őrülten egoisták, ezért szerintem valakinek el kell gondolkodnia. Valakinek újra kell gondolnia, mi is történik itt."

„Ez lesz a második meccs. Az első nagyon kemény összecsapás volt, talán több is ennél. Úgy gondolom, azért nyertük meg a meccset, mert kordában tartottuk magunkat. A játékosok követték a tervet, próbáltunk csak a kosárlabdára, a saját elképzeléseinkre koncentrálni, de nekik is gratulálnom kell, mert nem volt egyszerű. Megnyertük a meccset, és ennekörülök, mert végre itt vagyunk, és győzünk, és igazából ez a mi munkánk.

Azonban valójában nagyon szomorú is vagyok. Nem vagyok boldog. Úgy gondolom, ez nem kosárlabda. Ez nem kosárlabda. Nekem edzőként ez az első eset, hogy… nem is tudom, hogyan írjam le a helyzetet, de ha jelzőket kellene mondanom, akkor ronda, mocskos, már-már birkózás, és teljesen unalmas. Teljesen unalmas azoknak az embereknek, akik ezt tévében nézik, vagy a helyszínen. Nem tudom, hogyan élvezheti bárki ezt a fajta kosárlabdát. Mind kosárlabdázó emberek vagyunk. Én ötvenéves vagyok. Mi sportemberek vagyunk, nem pedig állatok. Mérkőzéseket nyerni nem ér meg mindent. Van egy határ. Számomra van egy határ. Ezt a határt senki nem lépheti át.

Sok fiatal nézi ezeket a meccseket, sok gyerek, sok kislány, és az a példa, amit mi eléjük állítunk, nagyon rossz, és én tényleg nagyon szomorú vagyok. Én apa vagyok, és tényleg nagyon szomorú. A mérkőzés után sírtam a buszban. Sírtam, mert részt vettem ebben az egészben.

Örülök, mert a játékosaim úgy jöttek le, hogy ez nem kosárlabda, ez olyan, mint a birkózás, a rögbi. Nevezhetjük akárminek, én nem akarom más sportágakhoz hasonlítani, de talán a birkózáshoz, verekedéshez hasonlítanám. Természetesen én is elmondom a játékosaimnak, hogy keményen kell játszaniuk, de ismétlem, van egy határ, és nem ér meg mindent egy mérkőzés megnyerése.

Meg kell húznunk egy határt, és úgy gondolom, azoknak az embereknek sem tetszik ez, akik ebben az országban a kosárlabdát irányítják. Ez a teljesítmény biztosan nem. Ha a kosárlabdát irányítod ebben az országban, biztos, hogy mást akarsz. Ismétlem, mi sportemberek vagyunk, ezért a dolgunkat értékek, elvek mentén kell végeznünk. Valamin pedig változtatnunk kell. A mérkőzés alatt egy játékvezető, a vezetőbíró, aki egy nagyon jó játékvezető, már több meccsen is fújt nekünk, tényleg nagyon jó bíró, azt mondta nekem: »Ez egy szar«. Hogy mondhat ilyet egy játékvezető egy mérkőzésre? Ez viszont tényleg egy szar volt. Egy kupac szar. Extra nyomást helyeztek rájuk, kinyírták őket, az összes ember, és számomra ez mocskos.

Ismétlem, ez nem kosárlabda!

Rengeteg ember nézi ezeket a meccseket élőben, vagy tévében, és rengeteg fiatal. Ha a kosárlabdát irányító emberek ebben az országban továbbra is újra és újra engedni fogják ezt a hozzáállást, ezt a viselkedést, ezt a fajta játékot, akkor én nem akarok tovább itt lenni. Nem akarok ennek a részese lenni. Akkor inkább hazamegyek, és pihenek, együtt leszek a családommal. Nagyon rosszul érzem magam.

Spanyolországban voltam férficsapattal, sok évig profi játékos is voltam, dolgoztam Törökországban, Oroszországban, a Ros Casaresnél, Gironában, most pedig Montenegróban rengeteg szurkolóval, irányítottam, edzősködtem meccseken a Fenerbahcénál, a Galatasaray ellen ötvenezer ember előtt, remek hangulatban, de még soha nem voltam ilyen helyzetben. Van egy határ. Szóval hogyan érthetném meg ezt?

Ez után a meccs után, amikor visszanéztem három-négy alkalommal, azt kérdeztem, ez most tényleg a valóság? És egy ilyen meccs után ezeket az embereket kell hallgatnom, ahogy a bírók miatt panaszkodnak? Azt mondják, hogy a bírók miatt nem tudnak rendesen játszani? Azt mondják, a bírók miatt nem tudnak visszajönni a meccsbe? Most szórakoznak velem? Most tényleg, szórakoznak velem? Azt hiszik, hogy én hülye vagyok? Azt hiszik, hogy mi itt mind hülyék vagyunk? Nekünk meg ezeket az embereket támogatnunk kéne? Meg kéne értenünk ezeket az embereket? A meccs után a játékvezetőkről beszélnek? Két nappal a meccs után? Kinyírták a bírókat! A játékvezetők azért akarják befejezni a meccset, mert tök kényelmetlenül érzik magukat! Ez nem egy kosárlabdacsapat!

Van egy kérdésem: Én győztes típus vagyok, szeretek győzni, mindennél jobban. Tényleg. Ha a fiammal kártyázom, és veszítek, ideges leszek. Szeretek győzni. Azonban amikor elvesztettem a Magyar Kupát, emlékszel akár csak egy szavamra is a bírókról? Nem! Én magamról beszéltem, a saját játékosaimról, az én klubomról, az én csapatomról. Azt mondtam, ez egy nagy tapasztalat. A vereség a legjobb tanítómester. Én magamat kritizáltam, mert mindig fejlődnünk kell.

Szóval ha ezen az úton haladunk, hidd el nekem, ez nem a jó irány. Ez teljesen rossz irány. Kinyírjuk a kosárlabdát, a sportot, azokat a fiatalokat, akik követik, hogy mi történik itt. Természetesen szeretnénk megnyerni ezt a rájátszást. Megpróbáljuk a legjobb kosárlabdát játszani támadásban és védekezésben, de ha ez, ami most megy, folytatódni fog, és senki nem állítja meg, és senki nem támogatja a játékvezetőket, hogy az első másodperctől kezdve szabjanak ennek gátat, el fogok menni.

Nem akarok itt lenni, nem akarok ebben részt venni. Számomra ez nagyon szomorú. Nem akarok ebben részt venni. Tudom, hogy vannak szurkolók, vannak emberek, jó emberek, de azt nem tudom elfogadni, és a mérkőzés után sem tudtam elfogadni, hogy az emberek két napig a bírókról beszéljenek. Ami a pályán történik, oda is tartozik, de ha egy meccsnek vége, akkor végleg vége. Onnantól kezdve csak a következő meccsre gondolhatunk. Nem kényszeríthetsz mindenkit arra, hogy a következő meccset megnyerd, hogy mindenkiről csak panaszkodj, hogy megnyerd a következő meccset.

Nem vagyunk állatok! Legalábbis én nem. Én próbálok ember maradni az edzőség előtt. Úgy gondolom, hogy ez a viselkedés, ez a hozzáállás azért van, mivel ők őrülten motiváltak, őrülten egoisták, ezért szerintem valakinek el kell gondolkodnia. Valakinek újra kell gondolnia, mi is történik itt."