Lelik Réka, a meglepődött és meghatódott MVP

– Mit szólt, amikor megválasztották a világbajnoki előselejtező MVP-jének?
– Nem sokat, főleg mert a döntő után semmit sem kaptam. Amikor a buszon a szállodába utaztunk vissza, akkor szóltak, hogy engem választottak meg a torna legjobbjának – válaszolta a Nemzeti Sportnak Lelik Réka, az augusztusban Kigaliban megrendezett viadalt megnyerő magyar válogatott hátvédje. – Felnőttként ez az első ilyen elismerés, amit kiérdemeltem, gyerek-, kadét- vagy juniorkoromban kaptam néhány hasonlót.

– Előzetesen hogyan álltak ehhez a viadalhoz?
– Próbáltuk megtudni, mik az elvárások, s azt tapasztaltuk, jó lenne győzni, hiszen ennek a tornának csak úgy volt értelme, ha nyersz, az érem semmire sem jogosít fel. Hallottuk, nem kell, hogy terhet jelentsen, de mi arra készültünk, hogy megnyerjük. Ehhez képest a rajt nem volt ideális, kikaptunk Szenegáltól.

– Sok kritikát kaptak emiatt?
– A közösségi oldalakon sok negatív komment érkezett, ám mi tudjuk, ha megy a szekér, akkor ezek eltűnnek. Nekem már nem is esik annyira rosszul, mint eleinte, mert tudom, általában az zsörtölődik ezeken a felületeken, akinek más egyéni problémája van, és nincs sok köze a kosárlabdához… A lényeg, mi tudjuk, milyen munkát végeztünk el, s azt is, hogy a legjobbak is kapnak kritikát a fotelben ülőktől, ezzel együtt kell élni.

– No és milyen volt Afrika?
– Sem bambusznád, sem majomkenyérfa nem volt. Egy kis szeletét láttuk Ruandának, elővigyázatosságból nem mertünk sok mindent megkóstolni, sok helyre elmenni. Az utolsó nap a város szélén jártunk, akkor megkóstoltunk egy cukornádból préselt gyömbéres italt. Bárhová mentünk, óriási látványosság voltunk, ez azért nekünk is furcsa volt. Nagy a szegénység, a helyiek mindennek tudnak örülni. Jótékonykodtunk is, egy árvákat befogadó baptista templomban jártunk, a szövetség pénzzel és magyar válogatott mezekkel támogatta az intézményt. Mi, játékosok is belelkesedtünk, gyűjtöttünk külön még pénzt, ruandai frankot, s jegyeket vettünk belőle az árváknak a meccsekre, míg a fennmaradó pénzből játékokat, rollert, zsírkrétát vásároltunk, majd ünnepélyesen átadtuk az utolsó napon. Megindító volt, megérintett minket, remélem, majd Magyarországon is tudunk valami hasonlót tenni, mégiscsak ez a hazánk. Az ember a nagy szegénységet látva átértékeli a dolgokat, s rádöbben, milyen jó életünk van nekünk, élsportolóknak itthon; bevallom, lelkileg megterhelő volt ezt átélni. A ruandai mészárlás emlékére létrehozott múzeumba a stábból néhányan elmentek, mi, játékosok közösen úgy döntöttünk, nem megyünk, bár szerettünk volna, de féltünk, megvisel minket lelkileg, amit majd látunk, nekünk mégis a kosárlabdára kellett összpontosítani.

– No meg az óvatosságra, egészségügyi szempontból…
– Volt bennünk egy kis izgalom, feszültség, ám felkészülten érkeztünk, én például immun- és bélflóra-erősítő készítményeket szedtem már a kiutazás előtt. Szerencsére a gyomrom erős, nem lett bajom, de húst nem is ettem, főleg a salátabárt fosztogattam, üveges vizet ittam, s mindennap felforraltam két-három kancsó vizet, azzal mostam fogat.

– Nem ijedtek meg, amikor valaki rosszul lett?
– Nem, mert erre is fel voltunk készülve, a maláriagyógyszer mellékhatása eleve a rosszullét és a hasmenés.

– A Szenegál elleni döntő előtt milyen volt a hangulat?
– Minden tornán gyengébb a rajtunk, a felkészülés során a csehek és a monte­negróiak ellen is rossz volt a játék az első meccseken, ezen jó lenne változtatni. A fináléban tudtuk, mire számítsunk, az első ellenük vívott meccs a tapasztalatszerzés volt, utána egy fáradtabb Sze­negál volt az ellenfelünk. A nyitó meccshez képest előreléptünk.

– Az új szövetségi kapitány taktikáját, rendszerét, módszereit megszokták a többiek?
– Én otthonosan éreztem magam a stábbal, hiszen a DVTK-nál Völgyi Péterrel és Ábrahám Mártával is együtt dolgozunk. A többieknek próbáltam segíteni elsősorban, akik először melóztak velük. Jól vette mindenki az akadályokat, szépen egyben van a csapat. Szerencse, hogy nem egy selejtezőbeli szünetben, három-négy nap alatt, hanem egy nyáron át lehetett dolgozni a kapitányváltás után.

– Mi újság a DVTK-nál?
– Óriási előny, hogy a csapat kilencvenöt százaléka egyben maradt, ez meggyorsítja a tanulási folyamatokat, s nem kell az összhangon sem különösebben melózni. Hétfő óta edzünk, reménykedem, hogy hasonló, talán sikeresebb idényünk lesz, mint az előző, amikor a bajnoki címet megnyertük, de az Euroligában nem sikerült a négybe kerülni és a Magyar Kupa fináléjában is csak ezüsttel zártunk.