Lukács Norbert: Megérte kilépni a komfortzónámból

– Ha jól tudom, gőzerővel dolgozik, készül a júliusi világbajnoki selejtezőkre. Hogy néznek ki a napjai?
– Most már elég zsúfoltan – válaszolta Lukács Norbert, aki az előző idényben Oroszországban, a Nyizsnyij Novgorod együttesében légióskodott, és csapatával az alapszakasz 9. helyén zárt, így nem jutott be a playoffba. – Elég korán, már április végén befejeződött az idényünk, így volt idő egy kis pihenésre is. Már három hete újra dolgozom, délelőttönként Fehérváron a Takács ikrekkel, Martinnal és Milánnal kondizunk együtt, délutánonként pedig Budapesten, Horváth Kristóf vezetésével edzek.

– Markáns teljesítményt nyújtott első külföldi idényében, az orosz bajnokságban átlagban 27 percet tölthetett a pályán és tíz pontot ért el. Eredményes évad volt ez egyéni szempontból?
– Én mindenképpen így fognám fel, nyilván lehetett volna ennél sokkal rosszabb, de talán jobb is. Az idény elején kicsit nehezen lendültem játékba, főleg támadásban, de januártól kezdődően egyre stabilabb teljesítményt tudtam nyújtani, az utolsó másfél hónapról pedig másoknak is azt mondtam, hogy akkor élveztem legjobban karrierem során a kosárlabdát. A jó évadzárás miatt mindenképpen pozitívan tekintek vissza erre az oroszországi időszakra.

– A lassabb idénykezdet az ismeretlen közegnek, az új kihívásnak, az első légiós évnek, kvázi a tapasztalatlanságnak volt köszönhető?
– Nehéz ezt megmondani. Egy erősebb bajnokságban játszottam első idényemet, de az elejétől kezdve azt éreztem, hogy itt a helyem egy ilyen ligában. Amikor meccseken visszafogottabb voltam, az edzéseken akkor is úgy éreztem, jól teljesítek. Örültem, hogy aztán játékba lendültem.

– Több légióssal mentek neki az idénynek, aztán a végére egyedül Ön maradt a Novgorod keretében. Ez miért alakult így?
– Négy külföldivel kezdtünk, aztán a korábban Zalaegerszegen és a Honvédnál is megforduló amerikai Shane Gatling megsérült és korán távozott. Január elején aztán további két légiósunk ment, maradtam egyedül, helyükre fiatal orosz kosárlabdázók érkeztek. Átalakult a keret, az utolsó három hónapban egyedül voltam légiós az öltözőben.

– A megnövekedett felelősség is közrejátszott, hogy a teljesítménye folyamatosan javult?
– Tisztában vagyok azzal, hogy egy légióst miért szerződtet a klub, kulcsszerepet várnak el tőle. Januártól ezt ténylegesen átéreztem, és magamtól is elvártam azt a teljesítményt, ami egy légióshoz méltó. A bizalmat és támogatást már a kezdetektől éreztem a társak, a szakmai stáb és a klubvezetők részéről.

– Nagy csalódás volt, hogy nem kerültek az alapszakaszban az első nyolcba és lemaradtak a playoffról?
– Kicsit csalóka a végeredmény, mert ugyan csak egy hellyel csúsztunk le a rájátszásról, győzelmek számában távolabb voltunk. Sajnos már az idény elejétől lehetett érezni, hogy akadozott a játék. A cél az évad előtt a legjobb nyolcba kerülés volt, de amikor jöttek a hosszabb sikertelen szériák, akkor bőven benne volt a pakliban, hogy ez nem biztos, hogy meglesz. Csapat szinten csalódás az eredmény, de az alapszakasz hajrájában több olyan meccs is volt, amelyen esélytelenebb együttesként is szép győzelmet tudtunk aratni. Ennek fényében az utolsó pár hónap már nem nézett ki rosszul.

– Az idénycsúcsát pont egy patinás alakulat, a CSZKA Moszkva ellen érte el, 23 pontot szerzett. Ez volt a legemlékezetesebb este az elmúlt idényben?
– Ezt a mérkőzést is a bajnokság vége felé vívtuk, mondhatjuk, hogy már teher nélkül játszottunk, tudtuk, hogy nem jutunk be a playoffba. Persze ilyenkor egy nagy vereségbe is beleszaladhat egy csapat, de mi végig közel maradtunk a CSZKA-hoz, nekem egyénileg pedig talán a legjobb meccsem volt. Ugyancsak szívesen gondolok vissza a januári, szentpétervári győzelmünkre, a Zenit később elődöntőig jutott.

– Hogy képzeljük el az orosz ligát a magyarhoz képest?
– Talán a legnagyobb különbség fizikai téren lelhető fel, a meccsek tempója magasabb. Az orosz kosárlabdában sokkal nagyobb a merítési lehetőség, rengeteg jó játékos van. Volt olyan csapat, ahol egyáltalán nem alkalmaztak légiósokat, de még orosz válogatottjuk sem volt, mégis bejutottak a rájátszásba. Ezt itthon nehéz lenne elképzelni. 

– A háború hatásait mennyire lehetett érezni?
– Lényegében semennyire. Ha nem tudtam volna, hogy Oroszországban vagyok, amely háborút vív, akkor minden ugyanolyan lett volna, mint bármely más nyugat-európai országban. Egyszer kellett elhalasztani meccsünket, Krasznodarba utaztunk volna, de a város közel van az ukrán határhoz, és aznapra lezárták a légteret. A másik eset Szaratovban történt, éjszaka a szállodában arra ébredtünk, hogy megszólalt a riasztó, mert a város mellett egy olajfinomítót dróntámadás ért, de az is messze volt tőlünk. Összességében megérte kilépni a komfortzónámból, és egy erősebb bajnokságban kipróbálni magam.

– Visszatér Oroszországba, vagy más irányt választ?
– Amit jelenleg tudok, hogy a Novgorod az idény végén meg akart tartani, én nyitott vagyok, de akár egy másik oroszországi csapat is szóba jöhet, mert jó élményeim vannak. Ha nem térek vissza, akkor is az a cél, hogy továbbra is külföldön kosárlabdázzak.

– Július elején előbb Finnországgal idegenben, majd Belgium ellen itthon, Székesfehérváron játszunk vb-selejtezőt. Nagy a tét, be lehet biztosítani a következő körbe jutást…
– Talán a továbbjutáshoz nem is kellene nyernünk, ha a franciák legyőzik az ötödik fordulóban a belgákat. Nyilván nem így gondolkodunk, mert szeretnénk a legjobb pozícióban végezni a csoportban, és minél több győzelmet tovább vinni a következő körbe, hogy legyen még esélyünk a világbajnoki szereplést is kiharcolni. A belgák elleni hazai találkozó kulcsfontosságú, ráadásul szülővárosomban játszunk. És még egy érdekesség: játszunk majd egy felkészülési meccset is Fehérváron, éppen az orosz válogatott ellen…