Női kosár: gyerekkori álmát váltotta valóra a WNBA-bajnok Szekszárdon

– Hogy érzi most magát?
– Egyszerűen csak boldogan – válaszolta DeWanna Bonner, az Atomerőmű KSC Szekszárd hátvédje, akinek csapata vasárnap legyőzte a francia Carolo Basketet a hazai rendezésű Európa-kupa bronzmérkőzésén. – Örülök a csapat miatt, hiszen történelmet írtunk, örülök a város és a klub miatt, hiszen ezzel a csodás rendezéssel a KSC felkerült az európai női kosárlabda térképére.

– Milyen volt ez a néhány hét, amelyet a szekszárdiakkal töltött?
– Nagy és barátságos család tagja lettem, csakis szuperlatívuszokban beszélhetek a klubról és mindazokról, akikkel együtt dolgoztam. Attól a pillanattól, hogy Budapesten leszálltam a repülőről, mindenki kedves és megértő. A húgom, Erica sokat mesélt korábban is arról, milyen összetartó a társaság, amit most én is megtapasztaltam.

– Testvére, Erica McCall már a negyedik idényét tölti Szekszárdon, s igen nagy szerepet játszott abban, hogy ön is idekerült.
– Régi vágyunk teljesült azzal, hogy idejöttem, mert még sosem játszottunk együtt profi csapatban. Természetesen fontos, hogy tőle sokat tudtam arról, milyen a közeg, az edző, melyek a klub céljai, és mire számíthatok, ha megegyezünk.

– Milyen volt egy csapatban játszani, ráadásul az ideutazó édesapjuk előtt?
– Ez még különlegesebbé tette, gyerekkori álmunk teljesült be. Sajnos a WNBA-ben ezt nem sikerült megvalósítanunk, de így talán még jobb is volt, mert Szekszárd már szinte Erica otthonának számít, ez az ő kedvenc közege. Biztos, hogy felejthetetlen élmény marad, amíg élek.

– Könnyű volt beilleszkednie?
– Idény közben új csapathoz csatlakozni mindig nehéz, mert rengeteg az újdonság, sok ismeretlen emberrel kell gyorsan megtalálni a közös hangot. De a csapattal és a stábbal hamar összhangba kerültünk, a legelső pillanattól a helyükön voltak a részletek. Keresve sem találhattam volna kedvesebb és befogadóbb együttest. Tényleg olyan, mint egy nagy, szerető család, úgyhogy könnyű dolgom volt, különösebb erőlködés nélkül illeszkedtem be. Mindenki kérés nélkül segített, hogy gyorsan kiismerjem és feltaláljam magam. Az edzővel, Djokics Zseljkóval is leültünk az elején, tisztáztuk a szerepemet, hogy mit várnak el tőlem, hogyan működik az együttes.

– Csapattársai egy-két edzés után azt mondták, óriási önbizalmat nyertek a jelenlétéből, a játékából és abból, hogy testközelből tapasztalhatják meg, mit és hogyan csinál egy világsztár.
– Én éppen fordítva éreztem, én a csapat összetartó erejéből merítettem önbizalmat, főleg az Európa-kupa elődöntője után. Az olasz Venezia ellen valószínűleg pályafutásom legrosszabb meccsét játszottam, meg is viselt. Tudtam és éreztem, mennyire csalódott mindenki, hogy nem jutottunk be a döntőbe. Ám a csapat mögém állt, a többiek biztattak, és nem mutogattak rám. Pedig jól tudom, ez is megtörténhetett volna...

– A bronzmeccsen viszont remekelt.
– Az csapatmunka volt, és nagy boldogsággal tölt el mindenkit, hogy megszereztük a klub első európai kupaérmét.

– Visszatér a bajnoki döntőre?
– Még nem tudom, van még némi bizonytalanság ezzel kapcsolatban, de az biztos, hogy szeretnék visszajönni. A legfontosabb, hogy újra találkozzam az ikreimmel, akiket több mint egy hónapja nem láttam. Hamarosan megszületik a döntés.