Az FTC fáradhatatlan motorja

Akkoriban, az ötvenes, hatvanas évek fordulóján még öt csatárral rohamozott egy magára valamit is adó futballcsapat. Ám az ötös fogat nem minden tagjának volt elsőrendű feladata a gólszerzés, leginkább a mindenkori 10-es számú futballista (persze a 8-asra, olykor a 9-esre is akad azért néhány kiváló példa) maradt a második vonalban, akinek elsősorban az akciók szervezése, indítása, a fazon megszabása volt a feladata.
Rákosi Gyula pályafutása nagy részét a 10-es számú mezben futballozta végig. Klubjában a nagyszerű hagyományok miatt már akkor megtiszteltetés volt ezt a számot viselni, hiszen egykoron Schlosser Imre, majd Toldi Géza is a 10-esben tündökölt. A honi mezőnyben pedig közvetlen elődjét Puskás Ferencnek hívták.
Rákosi úgy volt nagyon nagy 10-es, hogy egyikük játékára sem emlékeztetett a játéka, pedig az sem lett volna baj. Ô másként alkotott maradandót a 10-esben.
Amikor még egy másik Rákosit ismert az ország, a mi Gyula gyerekünknek még meg sem fordult a fejében, hogy egykoron majd a 10-esben játsszon. Sokszor tapsolt Puskásnak, de jobblábas lévén a 7-es vagy a 8-as mez közelebb állt hozzá. Olyannyira, hogy a Bp. Kinizsi (a Ferencváros akkori művészneve) 1952. tavaszi toborzóján Száger Mihály, a futballpalánták csalhatatlan szemű dirigense kiválasztotta, és Gyula megkezdte a képletes (szamár)létramászást a korosztályos csapatokban, többnyire 8-as mezben.

Kezdet: góllal és vereséggel

Az ifjú Rákosi 1956-ban ifjúsági bajnokként már eltűnődhetett azon, hamarosan még komolyabb pozícióba kerülhet, éppen akkor, amikor a másik Rákosinak már nem volt poziíiója. 1957 októberében Gyula színre is lépett. Ilyen bemutatkozásról álmodik minden futballista: gól a Népstadionban. Rákosinak ez 19 évesen összejött, de azért bizonyos felhők belekontárkodtak örömébe, mert a Fradi 3:1-re kikapott a Haladástól. Mivel a csatársorban a balösszekötő volt leginkább a hiányposzt, itt lett állandó tagja a Ferencvárosnak. Nem volt "süket" a bal lába, de sokszor órákat eltöltött azzal, hogy jobb legyen, mint a jobb. Nem csigázzuk fiatalabb olvasóink kíváncsiságát: jobb lett.
Időközben körülötte egy olyan fiatal együttes formálódott, amely egyre jogosabb igénnyel szállhatott harcba a bajnoki címért, amelyre a ferencvárosi szurkolók már több mint évtizede hiába áhítoztak. A balszárnyat stabilan Fenyvesi Mátéval alkotta, a centerposzton egy bizonyos Albert Flórián döntögette halomra a védőket és keserítette az ellenfelek kapusait, jobbkötőben a szemtelenül fiatal Varga Zoltán bűvölte a labdát, a szélen a kis Fenyvesi, Kökény, vagy Friedmanszky száguldozott, a védelemben többek között Aczél, Novák, Mátrai, Dalnoki, Havasi, a fedezetsorban pedig Vilezsál, Orosz és Kocsis játszott. A társaság az 1962-63-as idényben ért a csúcsra, majd némi személyi változások után 1964-ben ismételt.
Ekkor már a hatalmas zöld-fehér szurkolótábor egyik kedvence volt Gyula, ami nem kis rang volt. Elsősorban töretlen küzdőszellemének köszönhette sokak szeretét, mert az olykor előfordult, hogy egy-két csatártársának nem ment a játék, de az nem, hogy Rákosi ne gürizte volna végig a meccset. Szerelt, indított, beadott, mindenütt ott volt, elképesztő mennyiséget futott, és nem tartott pihenőket. Ha megkapta vagy megszerezte a labdát, már felhördült a gyakran ötven-hatvan ezres publikum, hát még amikor remek ütemben érkező beadásai, ívelései nyomán helyzet alakult ki. Ezekről a labdákról röviden csak annyit mondott, hogy mindig egy pillanattal előbb indította őket, ahogy azt az ellenfél várta. Így persze könnyű dolga volt társainak, már csak azt kell megfejteni, honnan tudta, mikor várta az ellenfél? Valahogy mindig ráérzett. Van ilyen - illetve volt.
Miközben a Ferencvárossal még az első bajnoki címéről álmodozott, és azért keményen dolgozott, a válogatottban is helyet kapott mindössze 21 évesen. Nem mondhatni, hogy amolyan felvezető meccsre jelölte a csapatba 1960 májusában Baróti Lajos kapitány, hanem az angolok ellen a Népstadionban csekély kilencvenezer néző előtt debütált, az Albert duplájával győztes alakulatban. Nem ragadt bent a válogatottban, de az 1962 évi chilei világbajnokság előtt újra bekerült az együttesbe, a vb első meccsén újra legyőzték az angolokat (2:1), és újra remekül futballozott. Negyven évvel a történtek után is határozottan állította, hogy a csehszlovák csapatnál jobb volt a magyar, és semmiképpen sem érdemelt vereséget a negyeddöntőben. Akkor ez a szereplés kudarcnak számított.
A nemzetközi porondon az 1964-65-ös szezonban vigasztalódott. A Vásárvárosok Kupájában egy erőteljes menetelést hajtott végre a Ferencváros pazar gólokkal, látványos játékkal és némi izgalommal. Utóbbira jó példa, hogy a negyeddöntőben és az elődöntőben is harmadik mérkőzésen jutott tovább a csapat, akkor ugyanis egy győzelem, egy vereség után, gólegyenlőség esetén ez volt a módi. Az pedig lélegzetelállító, hogy mindkét ráadás meccsét a Népstadionban játszhatta a Ferencváros, s íly módon egymás után kétszer győzte ott le az Atletico Bilbaót, majd a Manchester Unitedet! A döntőben viszont pénzügyi és időpont nehézségek miatt csak egy mérkőzést rendeztek, azt is a Juventus otthonában, Torinóban. "Úgy voltunk vele, már az is nagyon szép teljesítmény, hogy idáig eljutottunk. Roppant fárasztó idény végén következett a döntő, de ha már ott voltunk, persze, hogy megpróbáltuk." Sikerrel tették a ferencvárosiak, Fenyvesi góljával legyőzték a zebrákat. A tett nagyságát jellemzi, hogy magyar csapat azóta sem nyert európai kupasorozatot!

Helyzetben a szovjetek ellen

Pedig könnyen ráduplázhattak volna Rákosiék. Az 1967-es bajnokságot döntő fölénnyel nyerték, hetekkel a zárás előtt már behozhatatlanul vezettek, s az utolsó előtti meccsükig veretlenek maradtak. Nos, ezen év őszén indult az a VVK-sorozat, amikor ismételhetett volna az FTC. Bár az Arges Pitesti és Zaragoza is legyőzte házigazdaként a zöldeket, a visszavágókat hozta a csapat. A lényegesen erősebb Liverpoolt viszont oda-vissza legyőzte, a Népstadionban Katona, az Anfield Roadon Branikovits góljával. A negyeddöntőben a Bilbaót is sikerült mindkét meccsen kioktatni. A Bologna elleni elődöntőket tartalékosan játszotta a csapat, Rákosi kisebb sérülés miatt nem játszhatott, döcögött is az együttes, itthon kínkeserves 3:2, Bolognában verejtékes 2:2. A Leeds United elleni döntőre bizakodva készültek. A kinti, első mérkőzésen Géczi kapust akadályozva préseltek be a kapuba a labdát az angolok. A Népstadionban, zsúfolt ház előtt óriási parádét rendezett a Ferencváros a leedsi kapu előtt, csak egyetlen helyzetből sem tudott gólt elérni.
Rákosi életrajzában feltétlenül helye van az 1966-os angliai vb-nek. A csoportbeli csodálatos brazilverést követően úgy tűnt, most képességének megfelelő helyen végez az együttes. Ám a nyolcaddöntőben, a szovjet csapat ellen kikapott 2:1-re. A magyar csapat több nagy helyzetet kihagyott, egyet Rákosi, amit még manapság is sokan emlegetnek. "Bene Feri gurította elém a labdát, de valahogy elpattant tőlem, közel a kapuhoz. Utánarohantam, elértem, visszajátszottam, Mészöly került helyzetbe, de ő is hibázott. Annyira akartunk, hogy időnként görcsösen játszottunk."
A válogatottban 1968 májusában, a szovjet csapat elleni vesztes Eb-negyeddöntőn játszott utoljára. A Ferencvárosban rövid idő alatt alaposan megfiatalodott körülötte a csapat, ennek ellenére még sokáig Rákosi volt az együttes motorja, s az sem derogált neki, ha olykor a tartalékban kellett játszania.

Nagyság a kicsik között

Az edzői pályát is olyan szorgalommal kezdte, mint ahogy futballozott. Kezdetben a ferencvárosi fiataloknak adta át tapasztalatait, majd az ifjúsági válogatottat irányította. A másodosztályú Kecskeméttel az élcsoportban végzett, utána Kuvaitban dolgozott. 1987 őszén átvette a Fradi első csapatának irányítását. Nem ijedt meg a nagy feladattól, noha tudta, nagyon jól ebből a kalandból nem lehet kijönni. Játékoskorából volt előtte néhány példa, híres és eredményes edzők, mint például Mészáros József, Lakat Károly, Kalocsay Géza csalódottan távoztak a csapat éléről. Első évében stabilizálta az együttest, a másodikban sokáig versenyben volt csapatával a bajnoki címért, végül második helyen végzett, egy évvel később pedig harmadik lett az általa irányított FTC. Természetesen folytatta volna a munkát, hiszen nagyon közel járt az aranyéremhez, és el akarta érni, de menesztették. Hát persze, ő is keserűséggel telve távozott az Üllői útról.
Persze nem a Ferencvárosra haragudott, hiszen az örök szerelme maradt, csak néhány vezetőre. Így aztán rövid kitérő után visszatért a kiindulási pontra, a Népligetbe, és tanítgatja az ifjú labdarúgó-palántákat. Mint egykoron Száger Misi bácsi egy bizonyos Rákosit.