Szerették, majd elüldözték

Ritka az effajta konszenzus a futballszurkolók között: Kocsis Lajost így vagy úgy mindenki szerette. Tudását, fantasztikus képességeit, ragyogó cseleit, bombaerős lövéseit, hajszálpontos hosszú indításait mindenki megtapsolta.
Bár sokszor bírálták, hogy csak negyedórákat játszik, aztán eltűnik a mezőnyben, azokban a rövid időszakokban úgy villogott, hogy általában eldőlt a mérkőzés. Csapattársa, Tichy Lajos mondta róla: "Ha a Kicsinél van a labda, mind a tíz csapattársának mozgásban kell lennie, mert sosem tudjuk, kinek adja a labdát. Lehet, hogy éppen a kapusnak." Amikor Kocsis beindult, az egész Honvéd felpörgött, szinte percenként alakultak ki helyzetek az ellenfél kapuja előtt, és ezt a nyomást kevés csapat bírta ki. Tény, hogy tartott pihenőket, ilyenkor jellegzetes, lendületes karmozdulatokkal kísért sétákat tett a kezdőkörben, de azért mindig kész volt játékba avatkozni. A védekezésre viszont nemigen pazarolta az erejét. Olykor rárontott ugyan a labdát vezető ellenfélre, de többnyire hagyta a védőket dolgozni.
Móravárosból indult, ahonnan Sándor Csikar is. A középiskolát a Szegedi VSE ifistájaként kezdte, de már Salgótarjánban fejezte be. Tizenhét évesen került az SBTC-hez, és az 1965. évi bajnokság első fordulójában játszott először élvonalbeli meccsen, a Vasas elleni 1:1-re végződött találkozón. Nem volt lámpalázas, nem ijedt meg a híres ellenfelektől. Csak egy rafinált újonc képes rá, hogy második NB I-es meccsén, a Megyeri úti stadionban, 25 ezer néző előtt a válogatott védőt, Sóvári Kálmánt kicselezve látványos gólt rúgjon az Újpestnek.
Ahogy abban az időben szokásos volt, a tehetséges futballisták hamarosan valamelyik fővárosi csapatba kerültek. Kocsisért személyesen Bozsik József jelentkezett Salgótarjánban, a 101-szeres válogatott alighanem utódát látta az ifjú karmesterben. Mivel Salgótarjánban hamar a közönség kedvencévé vált, egy éjszaka a holmiját egy katonai teherautóra pakolva csempészték ki a városból.

Az első és az utolsó arany

Kispesten is gyorsan népszerű lett a szurkolók körében, a csapatban is egyre jelentősebb szerephez jutott. Az 1968-as bajnokságban az előző évi mélyponthoz képest kiegyensúlyozottan szerepelt a Honvéd, otthon a legtöbb ellenfelét legyőzte.
Októberben Mexikóvárosban csillogott, az olimpián. Élete első nagy tornáján aranyérmet nyert egy olyan társasággal, amelyről joggal gondolhatták, a hetvenes években is eredményes lesz. Kocsis is úgy gondolta, hogy az olimpiai aranyérem karrierje során egy szép sorozat első darabja lesz. Ám mint később kiderült, ez egyben az utolsó is volt - soha többé nem játszott ugyanis első helyen végzett csapatban.
Pedig úgy tűnt, már a következő évben bővülhet a kollekció. A Honvéd jelentősen megerősödött. Esélyes volt tehát a bajnoki címre a kispesti alakulat, ám a sorsdöntő, Újpest elleni rangadót óriási fölénye és elképesztően sok helyzete ellenére sem tudta megnyerni, így "csak" ezüstérmes lett.
Mielőtt Kocsis átvehette első bajnoki érmét, a válogatottban is bemutatkozott. Mégpedig a dánok elleni világbajnoki selejtezőn a Népstadionban, 1969 októberében. Sós Károly szövetségi kapitány elégedett volt teljesítményével, ekként megragadt a csapatban. Ám másfél hónappal később, a harmadik válogatott meccsén a magyar csapat súlyos vereséget szenvedett Marseille-ben a csehszlovák együttestől, és története során először nem jutott ki a világbajnokságra. Kocsis csereként lépett pályára 0:2-nél, és félórát kapott. A vége 1:4 lett, az egyetlen magyar találatot ő szerezte büntetőből. Ám mivel ez a meccs a magyar futball Mohácsaként vonult be a futballtörténelmünkbe, valamennyi résztvevőre fröccsent a sárból; 1970 nyarán Kocsist sem kínozta a mexikói hőség, a kispesti kánikulában alapozott. Hamarosan úgy tűnt, hogy már a selejtezőcsoportból búcsút int a magyar csapat az Európa-bajnokságnak. A gárda 1971. május közepén egy újabb kis Mohács részese volt Szófiában, ahol a bolgár együttes kiütötte a mieinket. Hoffer József szövetségi kapitány lemondott, utódja, Illovszky Rudolf azonban számított a kispesti karmesterre. Csakhogy egy rosszul időzített poharazgatás miatt Kocsis kizárta magát a válogatott keretből… Pedig a csapat Rióba készült egy barátságos mérkőzésre a brazilokhoz. A Maracanában megmutathatta volna a labdazsonglőröknek, hogy a móravárosi homokon is teremnek zsenik, de ő ehelyett ismét Kispesten alapozott.

Három hónap, két elődöntő

Az Eb-ről viszont nem maradt le, mert bár az őszi sikersorozatot csak a lelátóról követhette, a románok elleni negyeddöntőre visszakerült a csapatba. A románok is tanúsíthatják, meghálálta a bizalmat. A népstadionbeli meccsen még csak jól játszott (1-1), a bukarestin már időnként parádézott, és másodszor is vezetést szerzett csapatunknak (2-2). A két döntetlen után újabb csata következett (a mai szabályok alapján idegenben szerzett több góllal továbbjutott volna a magyar csapat); a sorsdöntő meccsen Belgrádban Kocsis pazarul irányított, ezúttal az első gólt szerezte, és a 2-1-es győzelmükkel a magyarok az elődöntőbe jutottak. Vitathatatlan, hogy ebben a sikerrel vett erőltetett menetben (ugyanis közben két vb-selejtezőt is játszott a csapat) Kocsisnak jelentős szerepe volt. Az elődöntőből azonban nem jutott tovább a magyar csapat, 1-0-ra kikapott a szovjet együttestől. Kocsist egyórányi játék után lecserélte Illovszky kapitány, Albert Flórián állt be helyette, ilyen klasszisú váltótárssal kevesen büszkélkedhettek. A bronzmeccset már nélküle vesztették el .
Pihenésre nem volt ideje, mert a kispesti karmester az olimpiai csapatnak is tagja volt. A müncheni ötkarikás játékokon eljutott együttesünk a döntőig, de ott kikapott a lengyelektől; itt legalább egy ezüst jutott a Kicsinek. Három hónap alatt két nemzetközi tornán játszott a döntőbe jutásért! Ám alig egy évvel később kiderült: a világbajnokságon nem vehet részt, mert a selejtezőcsoportban a veretlenségét megőrző válogatott lemaradt az első helyről.
Válogatottbeli karrierjét egy olyan hiba zárta le, ami bárkivel előfordulhat: az ellenfél elcsípte egy átadása után a labdát, és azt az akciót góllal zárta. A helyzetet súlyosbította, hogy a walesiektől elszenvedett vereség a magyar csapat búcsúját jelentette az Eb-től. Noha nem csak ez az egy veresége volt a csapatnak, és Kocsis sem egyedül volt a pályán, neki kellett elvinnie a ,,balhét". Még egyszer játszhatott a válogatottban, 1975 szeptemberében az osztrákok ellen, mellette a középpályán egy húszéves ifjú, Nyilasi Tibor jelképesen átvette tőle a stafétabotot.

Kényszerű levezetés Gyulán

A Honvéddal sem sikerült a csúcsra kapaszkodnia, pedig bejutott az MNK döntőjébe, a Közép-Európa-kupa fináléjába, de 1975-ben végül csak másodikak lettek az Újpest mögött. Utolsó élvonalbeli bajnokiján káprázatosan játszott, a fiatal Bodonyi Bélával rúgatta a gólokat, a közönség önfeledten ünnepelte, s remélte a parádés folytatást. Néhány hét múlva valósággal elűzték Kispestről, nemkívánatossá vált nemcsak a Honvédban, más NB I-es csapatban sem engedték játszani. Gyulán a harmadosztályban kapott lehetőséget, ahol öt évig még nagyon jókat futballozott. Régi imádói azonban már csak az újságban böngészhették a jók között Kocsis nevét.
Pályafutását a totóbotrány zárta le, aminek a kapcsán vétkénél jóval keményebben meghurcolták.
A futballal annyi kapcsolata maradt, amennyi egy átlagszurkolónak, aztán betegsége egyre jobban elhatalmasodott, és fiatalon, 2000 októberében elhunyt. Esetében nem elkoptatott közhely: emlékét sokan őrizzük.