Ládát pakol az újpesti kedvenc

- Mondja meg, őszintén: miért nem sikerült? Néhány éve olyan lelkesen beszélt az edzői pályáról, és annyira elszántnak tűnt, hogy azt hittem, hamarosan kinevezik az Újpest vezetőedzőjévé. Aztán teltek a napok, a hónapok, s nem történt semmi.
- Olyannyira nem történt semmi, hogy több mint tíz éve szociális segélyből élek - mondta Zámbó Sándor. - Hiába végeztem el a B-licences tanfolyamot, és szereztem ezzel edzői papírt, a kutyának sem kellettem. Pedig jól emlékszik, valóban világmegváltó terveim voltak, és ha az emlékezetem nem csal, talán még azt is világgá kiáltottam, hogy szíves-örömest lennék az Újpest vezetőedzője. Sajnos még az a lehetőség sem adódott meg nekem, hogy az Újpest serdülőit irányíthassam.
- Mondhatnám erre rögtön, furcsa, hogy a harmincháromszoros válogatott, egykori klasszis futballista, Zámbó Sándor, aki mindig is az Újpesthez tartozott, nem kell szeretett klubjának, még pályamunkásnak sem alkalmazzák, csak hát nem egyedi eset ez…
- Persze tudom én, hogy ránk, öregekre már nincs szükség. Nemcsak Újpesten, a többi klubnál sem. Addig voltál jó, amíg rúgtad a gólokat, amíg jöttek miattad a nézők, aztán szépen elfelejtenek. De nem akarok panaszkodni, hiszen tökéletes az életem.
- Irigylésre méltó ember…
- Hát, hogy irigylésre méltó lennék, azt aligha hiszem, hiszen a szociális segély havi tizennégyezer forint.

Kizárólag a futball érdekli

- Tizennégyezer?
- Miért, mit gondolt, "fél milla"? Ez van, ebből kell megélnem, no meg a mellékesekből. Szerencsére vannak barátaim, akiknek még ma is fontos a Zámbó Sanyi, tőlük kapok kisebb-nagyobb munkákat, és nekem nem büdös a munka, elhiheti. Ha kell, az újpesti piacon melózok, pakolok, cigölök, máskor meg eladok ezt-azt, úgyhogy ne sajnáljon engem senki. Jut nekem, az asszonynak, meg a gyönyörű, tizennégy éves lányomnak kenyérre-, tejrevaló.
- És erre mondja, hogy tökéletes az élete? Akit a teremtő ilyen különleges tehetséggel áldott meg, aki vidámabb napjain úgy ültette a fűbe a francia védőket, mintha csendespihenőjük lenne, s aki miatt Újpestre több ezer ember zarándokolt hétről hétre, annak aligha szociális segélyből kellene tengődnie!
- Ne abból induljon ki, hogy manapság mennyit keresnek, s hogyan élnek a futballisták. Nekünk annak idején nem adatott meg, hogy milliomosokká váljunk. Csak kevesen tudtak fényűző életet élni azután is, hogy abbahagyták a futballt. De nem győzöm hangsúlyozni, jól érzem magam a bőrömben, és semmit sem bántam meg. Ha újrakezdeném, ugyanezt az utat járnám be, és negyvenhat éves koromig rúgnám a lasztit.
- Valóban nem bánja, hogy nem tanult, nem kezdett semmihez az életben?
- Nem én! Futballista vagyok most is, ez a szakmám, és nem is érdekel semmi ezen kívül. Meg aztán éveken át úgy gondoltam, én sohasem öregszem meg…

Nem könyörög senkinek sem

- Lehetne mondjuk vendéglője, vagy ülhetne valamenyik élvonalbeli csapat kispadján. Azért ez csak jobb lenne, mint lesni a postást, no meg karalábét pakolni a piacon.
- Tudja, mi a nagy helyzet? Hogy nekem nagy pofám van, azt meg sehol sem szeretik. Mindig is szókimondó ember voltam, megmondtam a magamét olyankor is, amikor bölcsebb lett volna hallgatni, de mit csináljak, ilyen vagyok. Afféle régi vágású gyerek. Lett volna lehetőségem az életem során többször is pénzes álláshoz jutni, tán még kispadot is szerezni, de én nem gazsulálok senkinek. Soha nem szerettem volna visszahallani, hogy "tessék, itt ez a Zámbó, idejön koldulni…"
- Azért arra csak számított, hogy Újpesten lehetőséget kap?
- Igen, ezt elismerem. Amikor megszereztem a B-licences papírt, arra gondoltam, idetartozom 1962 óta az Újpesthez, talán tettem annyit ezért a klubért, hogy lehetőséget kapjak. Jó, jó, nem nagyot, tán csak epizódnyit, de sajnos nem sikerült. Pedig ismerem Lukács Ferencet, a tulajdonost, könyörögni viszont senkinek sem fogok.
- 1962, több mint negyven esztendeje…
- Azért ez nem kevés idő, igaz? Amikor a XV. kerületi Vasasból a Dózsához igazoltam, azt mondta nekem az akkori edző, Szusza Ferenc, hogy "Sándor, magának adok fél évet a bizonyításra. Ezalatt helyet kell követelnie a csapatban. Ha nem, mehet, amerre akar…" Az a különbség a mostani világ és az akkori életünk között, hogy akkoriban még volt kifutási idő, hagyták az embert bizonyítani. Ma meg minden a pénzről szól. Ne csodálkozzon, hogy a fiatalokat már nem érdekli igazán a futball.
- Szokott találkozni egykori csapattársaival?
- Nem én. Persze ne csodálkozzon ezen, a mi egykori, verhetetlen csapatunk nem volt igazi baráti társaság. A pályán mindannyian megszakadtunk a győzelemért, de amikor lejöttünk a zöld gyepről, máris klikkek alakultak. Emlékszem, én Noskó Ernővel, Fazekas Lacival és Borbély Andrással mászkáltam a legtöbbet.
- Meg tudja mondani, hogy ez a klaszszisokból álló Újpest miért nem lett Európa legjobb csapata? Mert mondhat bárki bármit, a Dózsának a hetvenes években igenis meg lett volna a lehetősége erre, és nemcsak azért, mert 1969-ben egészen a VVK-döntőig jutott, hetvennégyben pedig a BEK-elődöntőjéig. Nekünk, szerencséseknek megadatott az az élmény, hogy itthon lássuk ezt a csapatot hétről hétre, aztán a Benfica, a Juventus, a Celtic vagy éppen Bayern München ellen játszani.
- Egyszerű a válasz. A Dózsa azért nem lett Európa legjobbja, mert mi itthon nem alkalmaztuk a román módszert. Ne csodálkozzon, szerintem Ceauseascu diktátor volt, de sok mindent remekül irányított. Így például a sportot is. Nem véletlenül nyert a Steaua BEK-et. Ezt mi is megtehettük volna, ha néhány futballistával megerősítik a csapatunkat.

Megvédte Törőcsik Andrást is

- Hiszen minden poszton remek futballisták szerepeltek a Dózsában.
- Hát… Emlékezzen csak vissza, hány gólt rúgtunk, ugyanakkor menynyit kaptunk. Nem véletlen, hogy Páncsics Miklóst ide akarták hozni a Fradiból. Ha stabilabb a védelmünk, lehet, hogy mi is BEK-et nyerünk.
- Eszébe jutnak még a felejthetetlen meccsei? Egyáltalán: van ideje és kedve nosztalgiázni? Nekünk, szurkolóknak leginkább ez maradt, beszélgetni a marseille-i csapásról, feleleveníteni a népstadionbeli svédek elleni három-hármat, felidézni a szovjetek elleni belgiumi Eb-elődöntőt. Ön főszereplője volt ezeknek a meccseknek.
- Nem vagyok különösebben nosztalgiázós típus, de pontosan emlékszem mindenre. Ami Marseille-t illeti, korábban kétszer lefutballoztuk a csehszlovákokat, a harmadik, sorsdöntő meccs előtt viszont már lélekben feladtuk. Szörnyű volt. A svédek elleni három-három ugyancsak kitörölhetetlen emlék, egy hiba miatt veretlenül estünk ki a vébéselejtezőből, ami pedig a szovjetek elleni meccset illeti, ott kihagytam egy tizenegyest, kikaptunk egy-nullára, és nem jutottunk az Eb-döntőbe. Előttem van, ahogy belenéztem Rudakov kapus szemébe… Az viszont bánt, hogy nem lehettem ott sem világbajnokságon, sem olimpián.
- Mit gondol, bajnok lehet most az Újpest?
- Rapszodikusan szerepel a csapat, és nem tudom, miért. Sokszor ott vagyok az edzéseken is, és látom, hogy remekül dolgoznak a fiúk. Ha tavaszszal jobban koncentrálnak, tán még az arany is meglehetne. Szerencse kell ám ehhez is. Kevesen tudják, hogy van nekem egy bátyám, Zámbó Pisti, aki sokkal jobb futballista volt nálam, és tessék, semmi sem lett belőle. Arra gondolok mostanában, az sem véletlen, hogy nekem meg nem sikerült az edzősködés. A sors akarhatta így, mert belőlem valószínűleg soha nem lett volna igazán jó tréner. Túlságosan játékospárti vagyok. Annak idején Töröcsik Andris miatt rengeteg vitám volt a vezetőkkel, mindig kiálltam mellette, hiszen remek zsugás volt. Hanem tudja mit írjon még le? Olvastam, hogy a Törő betegeskedik, és lehet, hogy műteni kell. Ha bármiben tudok segíteni neki, kérem, keressen meg.