Edzősors - a futball nem létkérdés Strausz Lászlónak

– Bevallom, nem volt könnyű utolérni. Napokig nyomoztam a telefonszáma után, remélem, ezek után van rám egy kis ideje.
– Természetesen, mára úgyis befejeztem a munkát – felelte az élvonalban korábban Vácott, Zalaegerszegen és Szegeden is edzősködő Strausz László. – Ám mielőtt belemélyednénk a beszélgetésbe, hadd mondjam el, kissé meglep, hogy megkeresett, hiszen jó egy éve, hogy egyik újság sem érdeklődött felőlem.
– Így legalább bőven akad mondanivalója. Ha jól emlékszem, utoljára az NB I B-ben, Dorogon ült a kispadon, ám egy rosszabb széria után távoznia kellett.
– Kedves, hogy rossz szériát említett, de ne szépítsük: tíz meccsen tíz vereséget szenvedtünk el, és nem magyarázkodásként említem, de tény, az a csapat nem ütötte meg a másodosztály szintjét.
– Ez is igaz, de mégis furcsának találom, hogy azóta nem vállalt munkát a szakmában.
– Nincs ebben semmi meglepő, ráadásul, amit mondott, csak részben igaz, hiszen rövid ideig edzőként dolgoztam a megye kettes Ôrbottyán együttesénél, persze erről alig tudott valaki. Baráti alapon segítettem a gárdának, ám hamar kiderült, egy ilyen kiscsapatnál nincs szükség vezetőedzőre, ráadásul a munkám miatt kevés gyakorlásra tudtam eljárni, így inkább csak a hét végi mérkőzéseken voltam valójában az Ôrbottyán szakvezetője. Ezt a kis kitérőt leszámítva, lassan tényleg másfél esztendeje, hogy nem dolgozom a labdarúgásban.
– No, de miért nem?
– Így alakult.
– Csalódott?
– Ugyan már, erről azért nincsen szó, bár kétségtelen, hogy értek negatív hatások. Csalódott viszont az az ember lesz, aki várja a kihívást, aki azt lesi, mikor csörren meg a telefonja, és mikor hívják valahová. Én nem ilyen vagyok, nem keresem a feltűnést, ha valaki akar, úgyis megtalál, én nem kínálgatom magamat.
– Végeredményben ön fordított hátat a futballnak, vagy a futball hagyta cserben Strausz Lászlót?
– Azt hiszem, inkább az utóbbi a helyes megközelítés, noha még egyszer mondom, nincs bennem keserűség.
– Úgy tudom, azért voltak ajánlatai az utóbbi időben is. Hallottam például a Balassagyarmat érdeklődéséről.
– Jó, elismerem, megfogott. Valóban, a nyáron megkerestek a balassagyarmatiak, de – és senkit nem szeretnék megbántani – az ajánlatuk egész egyszerűen nem volt komoly, vagy, hogy pontosabb legyek, anyagilag nem érte volna meg elvállalnom a feladatot.
– Ezek szerint most jól él?
– Nem panaszkodom. Az edzősködés után szerencsére sikerült ismét elhelyezkednem a civil szférában. A családomat el kell tartanom, és ha a futballból jelen pillanatban nem tudom biztosítani a megélhetésünket, akkor mást kell csinálni.
– Megszokta már ezt a fajta életet?
– Nem volt nehéz, hiszen miután befejeztem az aktív labdarúgást, nyolc évig a vendéglátóiparban voltam, és most is egy vállalkozásban dolgozom. Nekem nem keserves az ilyen jellegű munka.
– Azért mégiscsak edzőnek tartja magát, nem?
– Persze, képesítésem szerint az vagyok, sőt a TF-en elvégeztem a sportmenedzseri szakot is, és elismerem, előbb-utóbb klubvezetőként is szeretnék majd bizonyítani. Ez azért még előttem van, ha eljön az ideje, és lesz rá lehetőségem, visszatérek vagy edzőként, vagy vezetőként.
– Legalább vannak ambíciói.
– Ne értsen félre, nekem valahol hiányzik a labdarúgás. Az életem azonban úgy alakult az utóbbi időben, hogy a szakmában nem találtam meg a számításomat.
– Akkor most jön a következő: úgy tudom, Sopronban is megtalálhatta volna…
– Látom, nem akar békén hagyni… No, de ha már a Sopront megemlítette, nem kerülöm meg a felvetését. Az ősszel, Bognár György távozása után engem is megkerestek, ám a felkínált három hónapos szerződés miatt úgy gondoltam, tévedés lenne a feladatba belevágni. A vezetők első lépésben csupán kilencvennapos megállapodást akartak kötni, aztán az eredmények tudatában megláttuk volna, hogyan tovább. Ez nekem nem tetszett, ezért hamar megszakadtak a tárgyalások. Lehet, hogy hiba volt, de mégsem bánom az akkori döntésemet.
– Lám, azért olyannyira még nem felejtették el, ugyanakkor meglehet, a jövőben már egyre kevesebb érdeklődő lesz. Ettől nem fél?
– Dehogyis félek. Ha a futballban játékosként és edzőként eddig nyújtott teljesítményem után elfelejt engem ez a szakma, hát felejtsen el. Annyira nem fogom bánni.
– Cinikus lett…
– Ez nem cinizmus. Nekem a futball nem létkérdés. Ennek ellenére mint mondtam, ha itt lesz az ideje, visszatérek, és ismét szerepet vállalok a magyar labdarúgásban.