Api bá’ nem kiabál a srácokkal

Az idén huszonhárom éve lesz annak, hogy Horváth László, vagy ahogyan a futballsportágban ismerik, Api bá' majd minden ebéd után fölkerekedik, és kimegy a Ferencváros népligeti bázisára, ahol tizenéves srácoknak okítja, hogyan vegyék le, emeljék meg, passzolják egymásnak és rúgják kapura a labdát; miként helyezkedjenek védekezésnél és támadásnál, sőt szokása beszélni arról is, a magánéletben mit szabad és mit nem. De sokszor csak néz, szótlanul figyeli a gyerekeket. És akkor, ott a pálya mellett állva, hát akkor kevés boldogabb ember van ez országban Horváth Lászlónál – akarom mondani: Api bá'-nál.
Az edző szinte egész életét a futballpályákon, vagy azok közelében töltötte. 1962 augusztusában ifikorú játékosként került a Ferencvároshoz (ekkor aggatta rá trénere, Csanádi Ferenc az Api becenevet, miután Páncsics Miklós és Horváth László volt korosztályának két legidősebb tagja, lévén év elején születtek), a IX. kerületben lett NB I-es játékos, 1965-ben tagja volt a VVK-győztes gárdának, 1969-ben szerződött Szombathelyre, egy szezon után továbbállt Tatabányára, amellyel kétszer hódította el a Közép-Európa-kupát. Kétszázegy élvonalbeli szerepléssel a lábában – ahogyan szokás manapság mondani – levezetésként futballozott Budafokon, ahol Mészöly Kálmán ült akkor a kispadon, s ahol – többek között – Esterházy Márton futott a pályán. No, hát innen csábította el a Fradi utánpótlásedzőnek Api bá't, bár nem igazán kellett körüludvarolni: a hívó szóra rögvest igent mondott.
Huszonhárom éve hát, hogy Horváth László, vagyis Api bá' ott van a Népligetben minden áldott nap, és focizni tanítja a gyerekeket.

Megszűntek a kiscsapatok

Hosszú idő, mondom Horváth Lászlónak akkor, amikor azzal látogatom meg, hogy egy kicsit beszélgessek vele, majd megnézzem őt boldogsága közben. Hosszú idő, mondom hát, mire ő széles mosollyal feleli: "Hosszú, bizony hosszú. De még legalább ennyi időt szeretnék itt eltölteni a srácok között!”
Aztán arról beszélgetünk, milyennek látja a régen elfutott éveket most viszszatekintve, de Api bá' azon túl, hogy elmondja, voltak szép és nehezebb korszakok, csak a szépre emlékezik. Mereng a múlton, befutott és elfeledett játékosokra gondol, és elújságolja, hogy játszott nála gyerekként jó néhány nagy játékos, a mostani FTC-ből pedig Szűcs Lajost és Gyepes Gábort nevelgette ideig-óráig.
Kevés, mondom neki, mármint hogy az utóbbi években a Ferencváros utánpótlásbázisáról mindössze ilyen kevés futballista került be a felnőttek közé, ennek folyamányaként pedig a magyar válogatottba.
Api bá' ekkor beszélni kezd, és csak mondja, hogy a hatvanas évek elején a fiataloknak kiugrási lehetőséget kizárólag a sport biztosított, lehetőségként felcsillant, hogy utazhatnak, világot láthatnak; hogy annak idején volt még futball Magyarországon; hogy voltak futballisták, akikre föl lehetett nézni; hogy rengeteg gyerek akart a Fradiban játszani, a toborzókra több száz kissrác jelentkezett; és hogy az utcai grundokra nem lehetett odaférni, az iskolákban pedig nagy hangsúly volt a testnevelésen, délutánonként sportszakosztályok működtek, volt MHK és falusi szpartakiád. Még felsorolni is hosszú…
Api bá' aztán arról szól, hogy a IX. kerületben még a nyolcvanas évek közepén is számos kis klubban futballozhattak a srácok, s fölteszi a kérdést, ki emlékszik például ma már a Ganz-Mávag, az Építők, a Húsos Kinizsi csapataira? Az edző emlékszik, hiszen ő rendszeresen járt megnézni e együtteseket, meg a Kőbányai Lombik, a Gamma és a Lőrinci Fonó meccseit tehetségek után kutatva. Szerinte a rendszerváltás után tovább romlott a helyzet, a tulajdonosok, a befektetők pénzük gyors megtérülését a felnőttcsapattól remélték, kizárólag őket patronálták, az utánpótlásra már nem jutott.

Szabics Imre példája

További nehézségek példázása gyanánt Szabics Imrét hozza szóba, aki nemrégiben szerződött a Sturm Graztól a Nürnberg gárdájához. Róla az a véleménye, hogy a szerencse is segítette pályafutását, de a legnagyobb előnye abból származott: családi háttere lehetővé tette, hogy nyelvet tanuljon, iskolába járjon, s egész életét a sportnak rendelje alá.
"Korosztályában Szabicsnál több tehetségesebb gyerek akadt, aki különféle okok miatt elkallódott – mondta Horváth László. – Mindenesetre a futball iránti alázat megvan benne, ami sok mai játékosból hiányzik. Ha én most kezdeném a pályafutásomat, edzőre sem lenne szükségem, annyira hajtanék, hogy jó játékos váljon belőlem, és külföldre igazolhassak. Ezzel szemben a maiak többsége, amint élvonalbeli csapathoz ír alá, megelégszik a sorsával, mert a magyar átlagemberhez képest hatalmas összegeket keres, néhány évet focizik, összegyűjt kezdőtőkének valót, vállalkozni kezd és már megoldotta az életét”.
Mielőtt Api bá' nyakába akasztaná a sípot, sapkát és kabátot húzna, még elmondja, ifjabb Albert Flórián érkezésével egyre komolyabb munka folyik a Népligeti futballbázison – csak a rend kedvéért említsük, hogy a legendás játékos, az aranylabdás Császár fia felel manapság a Ferencváros utánpótlásáért –, úgyhogy bízik benne, mind több fiatal juthat föl a felnőttcsapathoz, majd búcsúzik, és belép a srácok öltözőjébe. Ott mindükkel kezet fog, és kivezényli őket a hidegbe futballozni.
Mástól kell hát megtudnom, miért nem tudott több élvonalbeli és válogatott futballistát kinevelni a népligeti bázis. Miközben Api bá-'t figyelem – hatvan felé közeledve tinédzserek intenzitásával mutatja be a bemelegítő gyakorlatokat, nem ordibál senkivel, de azért jól hallhatóan adja ki a feladatokat –, összetalálkozom egy szülővel.
"A fiam több mint nyolc éve futballozik a Ferencvárosban, és én, ha tehetem, minden edzésére eljövök, láttam jó néhány trénerét, és mondhatom, siralmas tapasztalataim vannak – mondja, miután megtudja, mi járatban vagyok. – Volt rá példa, hogy a kerítésen kívülről figyeltem, ami a pályáktól azért igencsak messze van. És idővel a kerítés mellett sétálva is pontosan meg tudtam mondani, kik tartják a tréningeket. Úgy ordítottak szerencsétlen gyerekekkel, hogy a fejük elvörösödött, nem csoda, ha sok futballistapalánta abbahagyta akkor a játékot, vagy eligazolt máshova. Egy gyereknek többször el kell magyarázni, mit kérnek tőle, nem pedig megfélemlítve beleverni. Amúgy sok furcsaság megtörtént itt. Én elhiszem, hogy nem fizették meg az edzők munkáját, ám hogy csak azok a srácok szerepelhessenek egy-egy korosztály csapatában, akiknek szülei fizettek az edzőknek... Megtörtént, hogy volt itt olyan csapat, amelyik messze a legjobb volt az országban, gólt alig kapott, aztán a társaságot szétzavarták, miután a következő korosztályba lépve új tréner vette át irányításukat. Vajon miért?”

Hit nélkül nem megy

S mivel vitatkozni ezzel a szülői véleménnyel nem tudok, szótlanul hallgatom egy ideig, majd megkérdem: mi a véleménye Api bá'-ról?
"Tudom, hogy ő már korábban elvégezte a TF alap- és középfokú edzői tanfolyamát, nemrégiben pedig megszerezte az UEFA-képzésen a B-licencet. Idős fejjel sem röstell iskolapadba ülni, ami igazán dicséretes, és nála, úgy látom, valóban fejlődnek a srácok. Ám a legnagyobbat akkor nőtt a szememben, amikor kiderült: az egyik szülő megkörnyékezte kis csúszópénzzel, vegye már be fiát a csapatba. Nem vette be. Azóta, amikor az utcán meglátja azt az embert, átmegy a túloldalra. Mondják, előfordult, hogy a tanítványán súlyos gerincműtétet hajtottak végre, a srác talán abba akarta hagyni a futballt, de Api bá' meglátogatta a kórházban, lelket öntött belé, vigasztalta, megnyugtatta, hogy visszavárja. Az a fiú ma már elmúlt harmincéves, és még ma is külföldön játszik. Hát, ilyen edző ő, és bizony kevés ilyen ember van manapság!”
Kevés bizony. Azt pedig csak remélni lehet, ahogy Api bá' az elkövetkező huszonhárom évben is megmarad kedves, becsületes, futballszerető embernek.