Senkinek sem ártana a munka

Noha itthon elkeserítő állapotok fogadtak, egyáltalán nem lepődtem meg – mondta Móré Imre. – Ezerkilencszázkilencvennyolcban a Nemzeti Sportban nyilatkoztam: hamarosan eljön az az idő, amikor nem lesz az országban tíz profiklub. Az egyesületek felelőtlen gazdálkodása, a játékosok túlzott fizetése miatt nem is lehetett másra számítani.
– Ha ennyire egyértelmű volt, hogy ez lesz a jövő, vajon miért nem történtek megelőző intézkedések?
– Talán az a legfőbb probléma, hogy a magyar sportvezetők nem mernek radikális lépéseket tenni. Félnek szakítani a hagyományokkal. Magyarországon még mindig a dicső múlttal foglalkoznak, ám be kellene végre látni, abból megélni nem lehet. Amikor ezerkilencszázötvenhatban Svédországba mentem, az Aranycsapat tagjai istenek voltak, akármerre járt a világban az ember, sorolták a neveket: Puskás, Bozsik, Hidegkuti. Ma már, ha fölteszem a kérdést a gyerekeknek, mely országokból valók a következő csapatok: Manchester United, Bayern München, Kispest-Honvéd, az első kettőre egyből rávágják a helyes választ, ám a Honvédnál kérdően néznek egymásra. Előre kellene végre tekinteni, és az alapoktól megreformálni a labdarúgást.

A semmire is fizetnek

– Milyen intézkedésekre gondol?
– Kezdjük azzal, hogy a jelenlegi futballistákat felejtsük el, és foglalkozzunk inkább az utánpótláskorú játékosokkal! Elhűlve hallom, hogy vannak az élvonalban, akik negyven-ötven, millió forintot is zsebre vágnak évente, nem beszélve a szerződéskötéskor fölvett aláíráspénzről. Lényegében a semmiért fizetik őket. Megítélésem szerint a megoldás a félprofizmus bevezetése lenne, másutt is ez volt a járható út. Két-három év bizonyára szükséges az átálláshoz, ám hiszem, érdemes kivárni ezt az időt. Fontos lenne átmenetileg szüneteltetni a légiósok szerződtetését is, hogy a fiatalok elől ne vegyék el a lehetőséget külföldiek, tudniillik az előrelépéshez kizárólag rájuk számíthatunk. Tessék megnézni Svédország példáját! Ott ezerkilencszázkilencvenháromig a labdarúgásban ismeretlen volt a profizmus. Mindegyik játékos naponta négy-hat órát dolgozott, aztán elment edzésre. Nem halt bele senki a munkába, itt sem kell tartani tőle. Igaz, azóta valamelyest változott a kép, ma már nyolcan-tízen is akadnak együttesenként, akik csak a játékból élnek. Az ő keresetük nyilvános, tíz- és negyvenezer svéd korona között keresnek; tessék átszámolni, egy korona manapság huszonhét forint. Ez annak a függvénye, hogy a labdarúgó mennyi idős, mióta van a klubnál és hányszoros válogatott. Félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy vegyük át az ottani rendszert, hanem azt, hogy ha a magyarnál jóval fejlettebb gazdaságú Svédországban nem mindegyik játékos él kizárólag a labdarúgásból, akkor nálunk se éljen mindenki abból. Kiváltképp, ha nincsenek nézők a meccseken.

Ne ordítson az edző

– Ez minden?
– Nem! Bevezetném például az egységes fizetési rendszert is. Adjunk egy játékosnak mondjuk alapként havi százezer forintot. Erre jöjjön a prémium, ami idegenbeli siker esetén duplája az otthoni győzelemkor kapott összegnek. És megfontolandó az is: a svédek bevezették, hogy ha több néző megy a meccsre, pluszpénzt kapnak a futballisták.
– Abban fölösleges önnel vitatkozni, hogy muszáj végre változtatni, ám legalábbis fönntartásokkal hallgatom ötleteit. Már csak azért is, mert a két ország között hatalmas különbségek vannak, hogy csak a leglényegesebbet említsük, az emberek mentalitása is alapjában tér el.
– Kétségtelen. Sokfelől hallom, az utánpótlásban dolgozó magyar edzők torokszakadtából ordítanak a gyerekekkel. Ez a skandináv országokban elképzelhetetlen. A svédországi trénerek tízéves korig kizárólag játszatják a gyerekeket, mivel ilyen fiatalon nem az eredmény a lényeg. A futball szeretete kell, hogy először kialakuljon. De hogyan szeretheti meg valaki a labdarúgást, ha tart a trénerétől? Nem kiabálni, kritizálni kell, hanem leülni, beszélni a kissráccal – igaz, ez több energiát igényel... –, hogy mindenekelőtt gondolkodni tanítsuk meg. Ez kulcsfontosságú, mert a futballt nemcsak lábbal, hanem fejjel is, szívvel is játszszák. Na, de mást kérdek: vajon mitől van az, hogy az angol élvonalban akkor is tapsolnak a nézők, ha taccsra rúgják a labdát? Milyen messze vagyunk ettől! S mit számít a mentalitás, amikor a játékosok fizetéséről van szó?
– Föltételezem, az edzéslehetőségekben is ég és föld a különbség. Nem hinném például, hogy odakint az élvonalbeli csapatok földes pályán gyakorolnak a téli szünetben.
– Nem ám! Jóllehet a mai napig ezerötszáz földes pálya található az országban, többségében füves és műfüves játéktéren futballoznak. Előbbiből majdnem négyezer, utóbbiból kétezer van Svédországban. A nagy hideg miatt szükség volt fedett stadionokra is: állami pénzből építettek húsz, nagypályás futballesemény rendezésére alkalmas létesítményt. Használható sportpályák nélkül képtelenség lenne megmozgatni a tömegeket. Az országban több mint kétszázezer felnőtt futballozik, ebből negyvenezer a nő. A lakosság egy tizede, kilencszázezer ember egyesületi tag, a csapatok száma huszonötezer, öt-hatezer nagypályás, kétezer kispályás meccset rendeznek évente. Én egy ötezer lelket számláló településen lakom, de két sportcsarnok, ugyanennyi füves, továbbá egy salakos pálya, sőt műjégpálya is van a közelben. Ebből is látszik, menynyire népszerű sport Svédországban a labdarúgás. Már régen lekörözte a nagy hagyományú jégkorongot is.
– Két évvel ezelőtt hirdették meg Magyarországon a stadionrekonstrukciós programot, azóta örömujjongásban tör ki az ember, ha valahol a falba vernek egy szöget. A Kaposvárnak, a Szolnoknak, a Pécsnek meg még jó néhány vidéki, profinak mondott csapatnak a fővárosba kell a télen utaznia, hogy egyáltalán pályára léphessen. És milyen pályára?! Az egyik közkedvelt úti cél a Bozsik-stadion betonkeménységű salakosa...
– Alapjában elhibázott a stadionrekonstrukció. Nem az első és másodosztályú együttesek számára kellene pályát építeni. Hiába vannak itt tízezres létesítmények, ha oda a kutya sem megy, mert nincs miért oda menni. Fölülről próbálják megoldani a gondokat, pedig már az alapoknál érződik a probléma. Szerintem az állami segítségnyújtással összejött húszmilliárdból mindaz megoldható lenne, ami Svédországban megvalósult. A legkisebb falunak is legyen pályája, hogy a gyerek ki tudjon menni, futballozzon naphosszat. Köztudomású, az északi országok lakói nagyon jó körülmények közt élnek, még sincs annyi elhízott ember, mint itt, és az átlagéletkor sem hatvan-egynéhány év. És magyarázható ez sok mindennel, a helyes táplálkozással, környezetszennyezéssel, a lényeg mégis a sportolás. Ott mindenki mozog, nemritkán éjfélkor is égnek a sportcsarnokokban a lámpák, és teremhokiznak, kézilabdáznak, pingpongoznak. Beléjük nevelik kisgyerekkorban a sportszenvedélyt. Az általános iskola első osztályától heti három órát futballoznak a diákok. A kifogástalan körülményekkel is azt érik el, hogy az ember mozogjon. Mit gondol, az északi országokból miért került elő az utóbbi időben egyre több szupertehetség, akik a legnevesebb európai klubokban profiskodnak? Ott van az Arsenalban Fredrik Ljungberg, a Liverpoolban John-Arne Riise, a Manchester Unitedben Ole-Gunnar Solksjaer és még sorolhatnám. Hatalmas bázisból emelik ki a tehetségeket. Csak Svédországban húszezer utánpótlásedzőt tartanak számon...

A totó a legfőbb forrás

– Miből tartják fönn mindezt?
– A svéd állam az élvonalbeli csapatokat nem támogatja, az utánpótlás-nevelést ellenben finanszírozza. A költségek nyolcvan százalékát a szerencsejátékból befolyt összeg fedezi.
– Nálunk alig indult el a Bozsik-program, máris pletykák keltek szárnyra arról, hova került a pénz…
– Nem ismerem annyira a rendszert, hogy véleményt tudnék formálni róla.
– A svéd válogatottról ellenben bizonyára több információja van. Így talán azt is megmondja, miként lehetne megverni a svédeket április elején.
– Ezzel a kérdéssel forduljon inkább Gellei Imre szövetségi kapitányhoz...