Varrjunk zászlót, ameddig lehet

Én meg persze ezredszer is elmagyaráztam neki, hogy azt olvastam az újságokban: új év, új bajnokság, új remények. Hát még szép, hogy mindehhez új lobogó kell. Akkoriban még senki sem mondta, hogy egy a tábor, egy a zászló, így természetesnek tűnt, ha az emberfia túlcsorduló lelkesedéssel lila-fehér vagy éppen zöld-fehér lobogót varratott magának, mert hát valahogy mégiscsak készülni kellett a bajnoki rajtra. A tavaszi idény különben évről évre lassabban jött el, hiába szánkózott az ember, vagy nézte a TeleSportot, a bevezetőben futkosó hurkapálca-rajzfilmemberekkel, a napok csigalassúsággal teltek, még akkor is, ha eljött a Télapó, a Jézuska meg a vidéki rokonság. Némi örömet az csempészett a szürke vagy inkább havas hétköznapokba, ha a Népsportban elolvashattuk, kit vert cipóra az Újpest, avagy a Vasas dél-amerikai túrája során. Hanem ez a mostani tél nem hagyta unatkozni az embert, még pillanatokra sem. Apró szépséghiba, hogy csapataink egy része ezúttal nem Brazíliába, hanem csődbe ment, ám ezenkívül is történt sok-sok izgalmas, hogy azt ne mondjam, felejthetetlen esemény. Sokáig emlékezni fogunk az eltelt hetekre, hónapokra, ennyi feszültség, harag, sírás régen volt tetten érthető a mi kis futballtársadalmunkban. Naivság lenne azt gondolni, hogy éppen ezen a zimankós, véget nem érő télen fogyott el a pénz, és most döbbentek rá az úgynevezett szponzorok, hogy egyedül nem megy. Fenét. Évekkel ezelőtt tudni lehetett, hogy a csőd, akár egy dagály, elönti, elmossa a rogyadozó lábakon álló klubok némelyikét. Már amatörizmusról beszélnek sokan, hogy ez így nem mehet tovább. És igazuk van. Pedig most kellene megint zászlót varrni, újat, látványosat, s azzal indulni a stadionba, hiszen itt a tavasz, kezdődik a bajnokság. Ennek az egynek örülhetünk. Nehogy a következő tél már ettől is megfosszon bennünket…