Az edzésen is tilos álldogálni

– Isztambulban a fellegekben?
– Valahogy úgy! Boldog voltam, amikor kiderült, szerződtet a Galatasaray – mondta a 18 éves Tőzsér Dániel.
– Annak ellenére is, hogy korábban a Marseille-nél és az Anderlechtnél is járt próbajátékon?
– Persze. Fatih Terim nagy név a szakmában. A Galatasaray vezetőedzője szeret a fiatalokkal dolgozni, jó szeme van hozzájuk. Például ő hozta fel a felnőttkerethez Emre Belözoglut is, akit errefelé a legígéretesebb török futballistának tartanak. Manapság kezdőember az olasz Internazionaléban.
– Menedzsere, Vladan Filipovics szerint Fatih Terimet éppen Emrére emlékezteti az ön játéka.
– Máshonnan is hallottam ezt. Emre tizenévesen szintén irányítót játszott, már akkor kitűnt technikai képzettségével, ám azzal nemigen törődött, hogy visszazárva segítse a bekkeket. Terim mester kezelésbe vette: mostanság védekező középpályást játszik, miközben rendkívül jól szervez.
– Szóval a fejlődése biztosított.
– Mondhatjuk. Az edzéseken olyan érzésem van, mintha meccsen lennék. Páros lábbal csúsznak az emberre, mindenki majd megszakad.
– És tanult már valamit?
– A minap cicáztunk, és amikor továbbpasszoltam a labdát, állva vártam, hogy visszakapjam azt. A foglalkozás végén odahívott magához Terim, és megkért, többet lehetőleg ne csináljak ilyet, mert ha így rögzül a mozgásom, felnőttként is álldogálok majd.
– Terim civilben milyen ember?
– Nem ismerem, csak a pályán váltottunk néhány szót.
– Törökül?
– Még nem, de meg kell majd tanulnom a nyelvet. Egyelőre csak a játékhoz szükséges szavak közül tudok egyet-kettőt. Angolul viszont megértetem magam.
– Akkor hogyan kommunikál a csapattársaival?
– Majdnem mindegyikük beszél angolul.
– A többiek miként fogadták?
– Ha nem magam tapasztalom, talán el sem hiszem, mennyire közvetlenek. A héten történt, hogy edzés után valaki kitalálta, el kellene menni vacsorázni. Mivel én – egyelőre – az edzőkomplexumban lévő hatalmas épületben lakom, már arra gondoltam, elbúcsúzom, amikor szinte kézen ragadva elvittek magukkal. Ott ültem az asztalnál, velem szemben Hakan Sükür, a jobbomon Hasan Sas, a balomon Bülent Korkmaz. Én, aki nemrég még Szarvason futballoztam.
– Tudott enni legalább?
– Ajjaj, imádom a török konyhát.
– Miként dolgozza fel egy tizennyolc éves fiatalember, hogy az egyik nap még Szarvason futballozik, aztán Debrecenbe költözik, nem sokkal később meg már a mesés Isztambulban világsztárokkal barátkozik.
– Egész életemben futballista szerettem volna lenni – azt nem mondom, hogy mindent feláldozva készültem annak, mert az nem lenne igaz; mindig szakítottam időt a tanulásra, az idén nyáron érettségiztem –, az első próbajátékokon nem voltam megilletődött. Amikor először Törökországba utaztam, csak azt tudtam, hogy a menedzserirodától várnak majd a reptéren. Nem változtam akkor sem, amikor először szerepeltem a korosztályos válogatottban, vagy amikor bemutatkoztam az élvonalban. Én ugyanaz a srác vagyok, mint régen.

– Első emléke labdával a hóna alatt?
– A szüleim azért költöztek Szarvasra, mert az édesapám ott futballozott. Később őt nevezték ki a csapat edzőjévé. Rendszeresen levitt magával a csapathoz, úgyhogy önkéntelenül rúgdosni kezdtem a labdát. Apu beíratott a Szarvasi Vasasba, ahol Somogyi János nevelgetett. Neki nagy része van abban, hogy most a Galatasaray játékosa vagyok. Na, meg az apunak! Rengeteget foglalkozott velem, edzések után kint maradtunk gyakorolni, kapura lőttünk, futottunk.
– Édesapja szerette volna, hogy sportoljon?
– Nálam jobban csak ő akarta, hogy futballista legyek.
– És az édesanyja?
– Ô is örül, de azért mindig mondja, addig nem lesz nyugodt, amíg nem szerzek diplomát.
– Milyen szakon?
– Nekem mindegy!
– Mégis, mi érdekli?
– A labdarúgás! Hogy azon kívül…, hát nem tudom. Anyuval azt beszéltünk, sportmenedzsernek kellene tanulnom.
– Azt már törökül?
– Nem, nem, távtanulással.
– Több magyar játékos a számukra idegen kultúrával magyarázta, miért nem szerződött Törökországba…
– Én érdekesnek találom ezt a világot. Isztambul hatalmas, tizenötmillió ember lakhelye, több ezer éves és csodálatos. Ráadásul az országban őrülten szeretik ezt a játékot, a miliő, ami a futballt körülveszi, lenyűgöző. A meccsek idején szó szerint megáll az élet az utcákon. Egy ekkora városban! És akkor a Galatasaray edzőközpontjáról nem is beszélek.
– Meséljen!
– Pazar: öt füves pálya van, három műfüves, a közepén hatalmas épület – mint mondtam, itt lakom most –, légkondicionálóval és tévével felszerelt huszonnyolc szobával, a szaunától kezdve a konditeremig nem tudok olyat mondani, ami ne állna rendelkezésünkre.
– Ezért is lehettek tavaly vb-harmadikok a törökök…
– Én a felnőttkerettel tréningezem, ám az utánpótláskorúak csapatával lépek pályára. Úgy veszem észre, a korosztályomban nincsenek kiugró tehetségek. Komolyan mondom, a magyar fiatalok sem rosszabbak. Csakhogy a törökök fizikai felkészítése szinte tökéletes. A labdával semmi extrát nem csinálnak, de olyan gyorsak és olyan sokat futnak… Az edzéseinken Fatih Terim is azt szereti, ha egy-két érintés után továbbadjuk a labdát, aztán sprintelünk.
– Mit gondol, az ön játékában mi tetszett meg neki?
– Alighanem az, hogy technikailag az átlagnál valamivel jobb vagyok. És oda tudok passzolni, ahova akarok – legalábbis többnyire. Talán ezért is játszom régóta irányítót.
– Mikor játszik majd a rettegett Ali Sami Yen-stadionban?
– Már játszottam! Igaz, csak edzőmeccsen, de azért így is volt kint legalább harmincezer néző.
– Véletlenül nem énekelték el az ön tiszteletére a Hungária régi slágerét, az Isztambult?
– Nem, de ha minden jól megy, majd megtanítom nekik.