Harmincezerért még volt jegy

Aztán jönnek a józanabbnak tűnő gondolatok – de szóra sem érdemesek. Mindegy, azért így kicsit jobb.
… és tovább gyűröm a jegyem.
Mert elhatároztam akkor, amikor a horvát játékvezető lefújta a szaloniki első meccset, hogy nekem KELL egy belépő a Loki–PAOK-ra, be a süvöltő, zúgó embermassza sűrűjében. Felhívtam egy debreceni barátom. Bérletes. Ott állt a több száz méteres sorban, amikor három óra alatt szétkapkodták a tiketteket. Neki és nekem még jutott. Sokaknak, akiknek pedig most itt lenne a helye, nem. Feketepiac – ugrott be az ilyen esetekben kézenfekvőnek tűnő, egyben szinte egyetlen lehetséges megoldás – ott még lehet esélyük…
No, ez volt az a pillanat, amikor az is felötlött bennem – eljátszom a világ legpechesebb Loki-drukkerét, aki fatális véletlen folytán nem jutott jegyhez. Előbb-utóbb csak beleakadok egy magyar üzérbe, még a B-közepesek előtt, akik az ilyen alakoknak amúgy – ígéretükhöz híven – jól irányzott fülesekkel, tockosokkal vagy akár farba rúgással veszik el a kedvét az efféle bizniszeléstől.
S lám, keresnem sem kellett, mert "repkedtek” körülöttem a biléták.
Hogy ezt értsék, ahhoz vissza kell lépni az időben, mert a történet szerdára nyúlik vissza.
Betérve a debreceni szállásra, csak úgy, mellékesen megkérdeztem a recepciós kisasszonytól: mondja, nem laknak itt véletlenül görögök?
A rövid, sommás "nem” némiképp elkedvetlenített, lévén az ember alapvetően kényelemszerető lény, és e tételnek megfelelően arról ábrándoztam, hátha már a szállodában felém sodor a jó szerencse néhány görög fickót, akik közül egy-kettő az én karakteremet játssza vendégoldalon – a valóságban. Vagyis nincs jegye (jegyük).
Taktikát változtatnék.
Megismerkednénk, és együtt kajtatnánk a parkolókban, jóval a kezdés előtt a stadion környékén, akárhol, csak találjunk egy pénzéhest. Biztos rutinosabbak is nálam ezen a téren. Ahogy azt görög ismerősöm, Manolisz mesélte, jó százan érkeznek hasonló gondoktól gyötörten Hellászból, euróval megpakolt farmerzsebekkel. Hátha…
Mázlim van, estére négy hamisítatlan görög arc – két Apolló, két Dionüszosz – is befut pihenőhelyemre. Innentől sínen vagyunk, a kérdés már csak az, valutával vagy belépővel jöttek?
"Excuse me” és a többi – részemről.
"We do not have tickets…” – mondják két perc után, s nekem erőlködnöm kell, hogy a szívből jövő vigyort észre ne vegyék az ábrázatomon. Nagyot nyelek, aztán megígérem, hogy persze, segítek – én?
Délelőttre fixáljuk a találkát. Nyakunkba vennénk a várost.
Vagy mégsem.
Reggel már vigyorogva fogadnak. Ketten biztosan kapun belül lesznek csütörtökön ötkor, és a kompánia másik felének is jók az esélyei.
Manolisz azt mondta, akár kétszáz eurót (ötvenezer forintot!) is hajlandóak fizetni honfitársai. Alkalmi ismerőseim megúszták harmincezerből – fejenként. Az üzér is ember…
Hát ennyit az én "vadászatomról”. Körbenézek. Vajon hol lehetnek? Délután még egyszer összefutottunk. A rendőrök a Nagyerdő körül keringtek, olyan jó háromszáz görög ultrával. Messziről integet nekem a négyes, immár sapkába, mezbe öltözötten. Váltunk néhány szót, ígéretet teszek, hogy a találkozó végén írok egy SMS-t, majd baráti ölelgetés végén útjukra mennek, halad a tömeg. Piros póló van rajtam, az egyik kevésbé szimpatikus arc ki is szúrja, és beint nekem. Háromszázból egy. Jó arány.
Nem is rontotta el a kedvemet. Mivégre is, hiszen a "Veteránok” találkozójára igyekszem. A szurkolói csoport tagja, jegyvásárló barátom is a Leveles nevű kiszolgálóhelyiségben gyülekezik. Egy kicsit én is hangolnék. Meg persze találkoznék néhány hamisítatlan Loki-drukkerrel. Betérek, a "Veteránok” közül néhányan még ott vannak, de csak úgy két percig. Átmennek a Kikötőbe. Ez a másik fix pontjuk. Szedem a sátorfámat, a csárda ajtaján ugyanis rendőr lép be, s mondja a főnöknek: "Behozhatnánk ide a görögöket, nem tudjuk, mit csináljunk velük.”
"Ha leraksz ide egymilliót, akkor igen” – érkezik a válasz.
Rendőr ki, kapu be – végleg. Azaz, görög ide be nem jön.
Gyerünk át a Kikötőbe.
Bent üvölt a Tankcsapda – Debrecenben melyik másik rockbanda számai zengenének?! – hangolnak a drukkerek, s a Veteránok doyenje igazi előszólistaként spannolja az övéit.
"Ezt az üveg töményet már megittuk” – mondja valaki mellettem, mire erre valaki úgy reagál: "Akkor ma megvan az első siker!” Énekel a társaság, határtalanul jókedvű. Most itt vannak körülöttem.
Még 15 perc.

Szétnézek. Vajon hol lehet az a pincér srác, aki a józanabb Loki-szurkolók többségének véleményét tolmácsolva meglehetősen óvatosan beszélt a meccs végkimenetelét illetően: "Fiesta lesz, ha sikerül – mondta. – Szeretném, annyira szeretném, ha továbbjutna a csapat, de a realitás az, hogy a görögök a favoritok. Iksz vagy kettes, de ne legyen igazam! Te mit gondolsz?” – kaptam végül a kérdést.
"Nem tudom” – válaszoltam.
Most, percekkel a kezdő sípszó előtt meg főleg nem.
Látva, hogy hömpölyög a tömeg az Oláh Gábor utca felé, vérvörös Loki-dresszbe, zászlókba, sálakba burkolózva, beszélgetve vagy énekelve, csoportosan vagy egyedül, fiatalon, vénen, szolidan vagy vadul kifestett arccal, nővel vagy inkább nélküle… Csupa jókedvű teremtés. Bíznak a csapatban. Bíznak a Lokiban, hogy képes lesz végrehajtani a bravúrt és átverekszi magát a PAOK-on. Napok, hetek óta erről a csaknem két vagy két és fél óráról álmodik a város. Ezzel kel és fekszik. Azzal, hogy a csapat és így együtt…
Elfogytak, elfogynak a szavak.
Mintha mindenki arra tartalékolna, hogyha kell, akár Iliasz Atmacidisz kapujába üvöltsék a labdát. Bizsergető érzés így, ilyen hangulatban meccsen lenni. Vagy akár csak arra készülni. Hol ezt, hol azt a játékost élteti a tömeg, vagy csak szimplán, amúgy bemelegítésként fújtatja ezernyi tüdő: "Hajrá, Loki!” Megállás nélkül.
Fenomenális a hangulat. A vérnyomások az egekben. Andreasz Ikonomué legalábbis biztosan. A görög nagykövetség sajtómunkatársának szíve ma egy kicsit meghasad, akármi is lesz a derbi vége.
"Egyik szemem sírni fog, a másik nevetni – mondta. – Mert az egy dolog, hogy görög vagyok, de tudod, én itt jártam egyetemre Debrecenben. A szívem csücske ez a város. És a DVSC is. Ebből a meccsből én nem jöhetek ki jól.”
Még tíz perc. Pályán a görögök – fütty.
Pályán a magyarok – taps.
Még öt perc, négy, három, kettő, egy.
Fényárban úszik az Oláh Gábor utcai stadion, zúg az aréna.
A szívem meg újra a torkomban.
Körbenézek.
Csak egy vagyok a sok közül.