Az öltözőben repült a fotel is

– Mi általában már három nappal a rangadó előtt a Szabadság-hegyi edzőtáborban készültünk a rangadóra. A meccs napján megjelentek a vezetőink, és hosszasan ecsetelték a találkozó fontosságát, és még a prémiumot is hajlandóak voltak ezerhatszáz forintról ezernyolcszázra emelni, persze, csak siker esetén… Nekünk bizonyos szempontból nehezebb dolgunk volt mint a Fradinak, hiszen akkoriban a rangadókat a Népstadionban vívtuk, gyakran telt ház előtt, és tudni kell, a szurkolók többsége a zöld-fehéreket biztatta. Nekem személy szerint több negatív élményem van, mint pozitív, ugyanis hiába győztük le az ősi ellenfelet, avagy rúgtam gólt a riválisnak, mindig eszembe jut egy borzasztóan nagy verés. Ezerkilencszázhetvenkilenc őszén kikaptunk hét egyre, ráadásul nekem kellett volna Nyilasi Tibort semlegesítenem. Aznap ez sehogy sem sikerült, igaz, a játékostársaim nagy része is csak szenvedett a pályán. »Nyíl« egyébként is nagyon sok borsot tört az orrom alá, hetvenkilenc májusában ő egyenlített ki a nyolcvanhetedik percben, miután figyelmetlen voltam. Az edzőnk, Várhidi Pál a mérkőzés után bejött az öltözőbe, mérgében hatalmasat rúgott a fotelba, ami szállt felém, ám idejében elugrottam előle. Aztán mondta, hogy csomagoljak mert visszaküld a fatornyos hazámba… Persze, később megnyugodott, én pedig még maradtam még vagy kilenc évet.” S ha már Nyilasi Tibor szóba került…Az egykori ezüstcipős játékosnak, aki manapság az MLSZ utánpótlás-csapatainak koordinátora, szintén feledhetetlen emlékei vannak a két együttes párharcáról. "Legszívesebben a hét egyes győzelmünket eleveníteném fel, de mivel ezt már említetted, mondok egy másik találkozót, bár az számomra nem annyira örömteli – mondta a korábbi 70-szeres válogatott középpályás. – Hetvenhat tavaszán, ötvenezer néző előtt nyolc háromra kikaptunk a Népstadionban, úgy, hogy a harmincadik percben még három három volt az eredmény. Soha nem felejtem el a meccs előtti taktikai értekezletünket. Dalnoki Jenő a saját stílusában külön felhívta az egyik kedvenc védője figyelmét – a nevét szándékosan nem akarom említeni –, hogy az újpesti támadósor rendkívül jó formában van, és Fazekas László hetek óta ontja a gólokat. A védő feladata lett volna »Fazék« semlegesítése. Edzőnk öt percet adott ennek a játékosnak, hogy a találkozó elején lehetőleg úgy ütközzön a támadóval, hogy az ne tudja folytatni a játékot. A csapattársam megkérdezte, miért pont öt perc Jenő bácsi? Azért fiam, mert annak idején én csak hármat kaptam az edzőmtől, hangzott a válasz. Mondanom sem kell, a pályán egész másként történt minden, mint ahogy elterveztük. Fazekas Laci öt gólt rúgott, és a hátvédsorunk az egész mérkőzésen libasorban futott utána. Ha semleges néző lettem volna, akkor halálra röhögöm magam, de így, hogy játszottam, már egészen más volt a helyzet. Egyébként érdekes, hogy a két gárda labdarúgói között mély barátságok szövődtek, azonban ez a pályára nem volt érvényes. Ahogy a játékvezető a sípjába fújt, attól kezdve már mindenki a saját csapata győzelméért küzdött, akár a legkeményebb eszközökkel is. Nem emlékszem arra, hogy egyszer is unalmas, gól nélküli döntetlent játszottunk volna… Általában sokgólos, színvonalas meccseket vívtunk, és a nézőszámra sem lehetett panasz. Remélem, hogy a mostani Ferencváros–Újpest találkozó is hű lesz a hagyományokhoz.”Az egykori többszörös gólkirály, a 92-szeres válogatott támadó, Fazekas László is a 8–3-as lila-fehér győzelmet említi a legszívesebben. "Nagyon jó formában voltam ezen a mérkőzésen, valamint kellően motivált is – elevenítette fel a találkozót a Belgiumban élő sportember, aki korábban dolgozott a magyar válogatott mellett edzőként, most azonban nincs csapata. – Azon a héten született meg a második gyermekem, és ez az örömteli esemény is adott egy jókora lelki pluszt. Szerencsém is volt, mert minden gólszerzési lehetőségemet kihasználtam, ami azért még velem is ritkán fordult elő. Örök emlék marad, hogy az öt rúgott gólommal a szakíróktól kiérdemeltem a tízes osztályzatot. Azért is értékes volt a siker számunkra, mert abban az évben a Ferencváros lett a bajnok. Ha a barátaimmal néha nosztalgiázunk, akkor csak a sikerekre emlékezünk, a kudarcokat nem szívesen elevenítjük fel. A hét egyes vereségünkről jobbára csak az jut az eszembe, hogy akkor is betaláltam a Fradi kapujába…”