Magyar Örökség díj Baróti Lajosnak

- Remélem az utolsó pillanatban nem jön közbe semmi, és ott lehetek az Akadémián - mondta Baróti Lajos. - Készülök az átadásra, boldog vagyok, hogy ilyen jeles társaság tagja lehetek.
- Mi akadályozhatná meg, hogy személyesen vegye át a díjat?
- A közelmúltban operálták a szememet, vigyáznom kell, nem szabad sok időt töltenem a hideg levegőn. De ezt a ceremóniát semmiképpen sem hagynám ki, hiszen igen kellemes meglepetés volt, hogy a kitüntetettek közé kerültem. Azt gyanítom, életemben ez lesz az utolsó díjátvételem…

Dollármilliókat ajánlottak az olaszok

- De hiszen remekül tartja magát!
- Kilencven fölött már nehéz a mozgás. Azért nem panaszkodom, mert ha itt-ott fáj is, a napi teendőimet el tudom intézni, és szerencsére a memóriámmal sincs semmi baj. Az olyan elismerések pedig, mint a Magyar Örökség Díj, megszépítik a napjaimat.

- A hivatalos magyarázat szerint a bíráló bizottság korunk, valamint a második világháborút megelőző időszak legjelentősebb teljesítményeit díjazza.
- Ôszintén szólva nem ismerem a hivatalos indoklást. Annyit tudok, hogy bármely magyar állampolgár javasolatot tehet az általa érdemesnek tartott személy, együttes, intézmény, valamint teljesítmény jutalmazására. Engem a bírálóbizottság elnöke, Hámori József professzor, neurobiológus, agykutató hívott fel a jó hírrel. Ám nyilvánvalóan a sportpályafutásomat, azon belül is elsősorban az edzői munkásságomat honorálják, hiszen nemzetközi viszonylatban sem hétköznapi, ha egy szövetségi kapitány négy világbajnokságra juttatja ki a csapatát. A vébéken ugyan már nem jutottunk éremhez, az 1964-es kontinensbajnoki bronzra viszont méltán lehettünk büszkék. Zseniális futballistákkal dolgoztam - csak egyetlen példa: a chilei vb előtt Tichy Lajosért dollármilliókat kínált a Juventus, persze nem maradhatott Olaszországban -, más kérdés, hogy Puskásék nagyon magasra tették előttünk a mércét, s az Aranycsapat csodáját nem tudtuk megismételni. De említhetném még a Vasassal, az Újpesttel és a Benficával szerzett összesen öt bajnoki aranyat is. ---- - Kapitány vagy klubedző szeretett inkább lenni?
- Más műfaj a kettő. Az egyesületi trénernek hosszabb ideje van az építkezésre, a szövetségi kapitánynak ellenben - főként manapság - alig néhány napja van arra, hogy összerakja a csapatot. Két világverseny között rendszerint kicserélődik a válogatott keret, azaz gyakran a nulláról kell kezdeni az építkezést. Nekem például nagy szerencsém volt, hogy az 1962-es vb-gárda gerince Chile után is együtt maradt, s négy évvel később Angliában a szovjetekkel negyeddöntőt vívhattunk. Büszke vagyok rá, hogy pályafutásom során sosem állítottak fel idő előtt a kispadról. Ebben a szakmában, amelynek az is sajátossága, hogy néha két vereség után menesztik a trénert, ez sem csekélység. Főként, hogy dolgoztam az osztrák Innsbrucknál és a portugál Benficánál is, mi több, szövetségi kapitánya voltam Perunak. Én aztán igazán tudom, mennyire hálátlan Lothar Matthäus feladata…
- Mert?
- Az edzősködés nemcsak arról szól, hogy megtartom a tréningeket, a játékosokkal beszélgetni kell a taktikáról, a soros ellenfélről. Az ember igazán az anyanyelvén tudja elmondani a futballról alkotott véleményét, s úgy árnyalni a mondandóját, hogy egy-egy hangsúlynak is jelentősége legyen. Manapság az angol a futball világnyelve, a magyar kapitány szavait viszont tolmácsolni kell az edzéseken, s így roppant nehéz érzelmileg motiválni a futballistákat. ---- - Figyeli a válogatott szereplését?
- Napra kész vagyok a magyar és a nemzetközi futballból, a tévében minden meccset megnézek. A pályákra már nem járok ki, pedig nagyon hiányzik a stadionok levegője, de nehéz lenne megmásznom a lelátókat, a késői kezdés sem vonz, a nézők egy részének minősíthetetlen viselkedése pedig kifejezetten taszít. Ám nemcsak a futball érdekel, a kézilabda-Eb meccsein is lelkesen szurkolok a lányoknak. Egyébként sokat olvasok, rádiózom, igyekszem figyelemmel kísérni a világ dolgait, és persze foglalkoztatnak a magyarság sorsát érintő kérdések is.
- Hogyan élte meg a december ötödikei népszavazást?
- Sírtam az eredmény hallatán… Én Erdélyben születtem, Baróton, de onnan nyolc évvel később el kellett jönnünk, mert édesapám, aki matematika-fizika-ének szakos tanár volt, nem volt hajlandó letenni a román hivatali esküt… Azóta a szülővárosomban díszpolgárrá avattak, más kérdés, hogy gyerekkorom óta nem jártam ott egy olyan ok miatt, amiről már nem szeretnék beszélni. Egyébként éppen az édesapám foglalkozása miatt rengeteget vándoroltunk, a bátyám így Tordán, a nővérem meg Hatvanban született.
- Önnek melyik a kedvenc városa?
- Szeged. Ott lettem igazolt futballista 1928-ban, és a Dóm-téren ismertem meg a feleségemet. Jövőre lesz hatvanöt esztendeje annak, hogy a fogadalmi templomban örök hűséget esküdtünk egymásnak. Az edzők pályafutása kapcsán ritkán kerülnek reflektorfénybe az asszonyok, pedig egy-egy igazán sikeres karrier mögött ott vannak a feleségek is…