László Csaba mindent feláldozna a sikerért

- Mikor ért haza a Kaposvár elleni mérkőzés után?
- Éjfél körül - mondta László Csaba. - Sokáig az Üllői úton maradtam ugyanis, nem akartam feszült idegállapotban hazamenni.

- Megnyugodott mostanra?
- Maradjunk annyiban: jobban vagyok, mint szombat este. Otthon még elalvás előtt megnéztem a mérkőzésről készült videofelvételt, magamban elemeztem a kilencven percet. Utólag el kell ismernem, hogy a játékvezető helyesen döntött, amikor les miatt nem adta meg a gólunkat, ugyanakkor hibázott akkor, amikor nem adott piros lapot az Alekszandar Bajevszkit hátulról buktató kaposvári játékosnak.

A szurkolók miatt kezdett el könnyezni

- Helyben vagyunk: mást is kellett látnia.
- Nem teszek úgy, mintha nem tudnám, mire gondol. A kifakadásomra…

- A Nemzeti Sportban azt írtuk erről: László Csaba összeomlott a meccs után.
- Olvastam, és megmondom őszintén, nem esett jól ez a megfogalmazás.


- Pedig összeomlott.
- Nem. Meggyőződésem ugyanis, hogy kizárólag tiszta szívből és őszintén lehet jobbá tenni a labdarúgásunkat, márpedig az én viselkedésem tiszta volt és őszinte. Annyi minden felhalmozódott bennem az utóbbi hónapokban, amiről sokat tud már a közvélemény, de a részletekbe mégsem szeretnék belemenni. A lefújás után hallottam, hogy a drukkerek a nevemet skandálják, és amikor feléjük fordultam, nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Ami történt, az a klub és a szurkolók iránti érzelmeim megnyilvánulása volt.

- Tudja, hogy vannak olyanok, akik szerint mindez színjáték volt?
- Aki ezt mondja, az hazudik.

- Mégis, miért sírt? A döntetlen miatt? Azért, mert a bíró esetleg nem adott piros lapot az ellenfél játékosának, netán mert az anyagi gondokon túl már morális problémák is feszülnek a Ferencvárosnál? Nem vagyok pszichológus, még csak rosszindulat sincs bennem ön iránt, higgye el, de egy ilyen érzelemkitörés gyengeségre is utalhat.

- Elmondtam, miért sírtam, és ezt nem szégyellem. Nem tudom, és nem is akarom függetleníteni magamat az érzelmeimtől. Nagy baj lenne, ha közömbösséget mutatnék kifelé, mert akkor önmagamat és a szurkolóinkat is becsapnám. Nem, én sohasem leszek közömbös! Mindenesetre számomra is sok tanulsággal szolgált ez az este. Egy biztos, én ezzel az élménnyel élek tovább, és mindez hosszú évek múlva is meghatározó emlék lesz a lelkemben. Ami pedig a gyengeséget illeti, én már másnap is éreztem, hogy igenis erősebb lettem a történtek után. ---- - Ön a Ferencváros vezetőedzője, és megkockáztatom: nem biztos, hogy ilyen lelkiállapotban alkalmas a feladatata ellátására.
- Erőt és magabiztosságot sugárzok a csapatom felé, és amint láttam, éreztem, a játékosaim megértették és elfogadták a tetteimet, csakúgy, mint a szurkolók. Ôk annak ellenére is szeretnek és tisztelnek engem, hogy a csapat hetek óta rosszul játszik. Látják, hogy a nehézségeink ellenére dolgozunk, és tenni akarunk a sikerekért.

- Tehát nem adja fel.
- Miért tenném? Versenyben vagyunk a bajnoki címért, és a Magyar Kupában bejutottunk a legjobb négy közé. Tudja, mit? Hol vannak azok a nálam nevesebb, rutinosabb szakemberek, akik az ideérkezésemkor úton-útfélen arról beszéltek, hogy én nem tudok majd megbirkózni ezzel a feladattal?! Előre leírtak, mondván, ez a László Csaba megégeti magát az Üllői úton. A nyáron olyan meghatározó játékosok távoztak a keretből, mint Gera Zoltán, Tököli Attila vagy éppen Dragóner Attila. Helyettük senkit sem tudtunk igazolni, anyagi gondjaink voltak, ám mindezek ellenére végig vezettük a bajnokságot az ősz során, helytálltunk a kupában és a nemzetközi porondon. Vajon ugyanezt megcsinálta volna-e egy nálam tapasztaltabb szakember? Nem, nem elsősorban rutin kérdése a Ferencváros irányítása. Tudom, miből és hogyan építkeztünk, és ezt nem akarom veszni hagyni.

- Nekem ez szélmalomharcnak tűnik…
- Mekkorát téved! Nehéz helyzetben vagyunk, de a dolgok folyton és folyton változnak, nem maradhat minden így. Egyelőre nincs rend a fejekben, a játékosokon csalódottságot és elkeseredést érzek, de nem igaz, hogy nincs egység az öltözőben. A Ferencváros most is egységes csapat, és közösen próbálunk úrrá lenni a bajokon. A dekoncentráltsággal és a sorozatos eredménytelenséggel csak halmozzuk a problémáinkat, és ezen kell elsőnek változtatni. Vasárnap reggel ezért mondtam azt a játékosoknak az öltözőben, hogy ennek a döntetlennek óriási hozadéka van, és erőt lehet meríteni ebből. ---- - Ha ferencvárosi futballista lennék, bizony nem hinnék önnek… Ez a döntetlen vereséggel ért fel.
- Nem, ezt a döntetlent hatalmas erőfeszítések árán a hajrában harcoltuk ki.

- A meccs utáni sajtótájékoztatón azt mondta, a fradista érzelmű játékosok mindent megtettek az egyenlítésért. Ebből egyenesen következik, hogy voltak olyanok is a csapatban, akik nem érzik át, mennyire kritikus a helyzet.
- Erről nem szeretnék bővebben nyilatkozni. Maradjunk annyiban, hogy a csapat szerezte meg az egy pontot. A többi már szigorúan a mi belügyünk.

- Még mindig hisz abban, hogy az ön irányításával nagy csapat lehet a Ferencváros?
- Maga provokál engem.

- Talán igen…
- Akár a történelmünket, akár a futballunkat nézzük, mi, magyarok soha nem tudtunk igazán nagyot alkotni. A háborúkat elvesztettük, a nagy meccseket elbuktuk… Gondoljon csak bele: a maga idejében a világ legjobbjának tartott Aranycsapat is vereséget szenvedett ötvennégyben a világbajnokság döntőjében. Vesztes nép vagyunk, de ebbe nem vagyok hajlandó beletörődni. Továbbra is hiszem, hogy ebben az országban is lehet sikert elérni, és ezért mindent, de szó szerint mindent hajlandó vagyok feláldozni!