Szívesen emlékeznek a püfölésre - debreceni sikerkovácsok

Ott feszítettek öltönyben és nyakkendőben, kicsit talán feszengtek is. Éppen a 2006-os bajnokcsapat tablója elé állították őket a fotózáshoz, hogy érezzék, a múlt kötelez. Mosoly az arcokon, remény a szemekben. Egy új megbízatáshoz jókedv dukál. A három férfiemberből ketten – Bücs Zsolt, valamint Zoran Szpisljak – a kamerába néznek, s beleszuggerálják az optikába, ide nekik az oroszlánt is. Főnökük, Herczeg András közben oldalra kacsintgat.

Mintha csak a falon fürkészné a sikeres jövőképet.

Mintegy négy és fél esztendeje, hogy ők, hárman összeálltak fotóra és feladathoz. Negyedikként Mező József csatlakozott a debreceni szakmai stábhoz, megmaradt kapusedző. Együtt vetették magukat 2007 telén a munkába. Két bajnoki cím, két Magyar Kupa-, ugyancsak két Szuperkupa-, s egy Ligakupa-győzelem jelzi, hiába tették (sokan) magasra a lécet.

Tizennégy év után megint volt csapatunk a Bajnokok Ligája főtábláján: a selejtezők során hat mérkőzéséből ötöt megnyert a Debrecen – ám a Fiorentina, Liverpool, Lyon hármas egyaránt megerősítette, hogy a csoportkör már más kávéház.

„Püföltek minket becsülettel a nagyok között – emlékezett Mező József –, mégis azt mondom, olyan felejthetetlen élményben volt részünk, amelyet semmi pénzért nem cserélnék el. Hihetetlen volt, maga a csoda! Azt kívánom a maiaknak, hogy legyen részük hasonlóban, mert az élmény egy életre szól!"

A négyes mandátuma azonban 2010 végén lejárt. A nagy nyomás és a szakadatlan győzelmi kényszer idővel egyébként is kikezdi a kemény férfilelket. Másfajta munka, más és más sors jutott a Herczeg András, Bücs Zsolt, Zoran Szpisljak, Mező József négyesnek.

Ki erre, ki pedig arra folytatta. Tényleg, merre is?

„Előtte és közben is ugyanabba az irodába mentem be, ugyanahhoz az asztalhoz ültem le, s ez most is így van – árulta el Herczeg András, a Debreceni Labdarúgó Akadémia ügyvezetője, a DVSC szakmai igazgatója. – Délelőttönként jobbára az adminisztrációt intézem, egy ügyvezetőnek ez is a feladata. Belejön az ember, vannak azonban jó kollégák, akik rengeteget segítenek. A délutáni edzéseken ott vagyok, ugyanúgy, ahogy a hétvégi mérkőzéseken is. Bőven van látnivaló. Más jellegű a munkám, mint annak idején klubmenedzserként volt, habár az utánpótlást akkor is felügyeltem. A szerepkör tehát egyáltalán nem ismeretlen számomra – csináltam én már ilyet."

Akkori beosztottaival túllépte a szakmai együttműködés határát, barátságot kötött velük, mind a mai napig figyeli pályájuk alakulását. Nincsen (vagyis nem volt) nehéz dolga: Mező József visszatért az utánpótlásba, majd rövid kihagyás után Bücs Zsolt is a debreceni gyermekek mellett kapott feladatot, hátha befut közben egy komoly(abb) lehetőség.

A reméltnél azonban tovább kellett várnia.

„Őszinte leszek, az ember azt gondolta, több megkeresése lesz – mondta a 48 esztendős pro licences szakember. – Sokat tanultam, fejlődtem Debrecenben, s azt reméltem, a megszerzett tudással, illetve tapasztalatokkal előreléphetek. Rá kellett viszont jönnöm, hogy kapcsolatrendszer nélkül mit sem ér az edző. De szó sincs arról, hogy az elkeseredettség beszél belőlem. Soós Imre hívott, lenne-e kedvem mellette Sopronban dolgozni, én pedig igent mondtam. Mert bár a célunk a bennmaradás kiharcolása, legalább van cél. Kihívások nélkül rossz dolgozni. Persze más a magyar másodosztály, mint az élvonal, ám ugyanez igaz a Bajnokok Ligájára és az Európa-ligára is. Óriási a különbség, de játékosként sem érdekelt, milyenek a körülmények, úgy gondoltam, amit tudok, azt a holdon is tudom, amit meg nem, azt úgysem tanulom meg egyik pillanatról a másikra."

Mielőtt az NB II-es Soproni VSE-hez szegődött volna, egy(!) hétig az Újpest alkalmazásában állt, korábbi kollégáját, Zoran Szpisljakot segítette.

Ne feledkezzünk meg a szerb szakemberről, jóllehet legutóbb éppen ő volt leginkább szem előtt, vele foglalkozott a sajtó. Amikor Debrecenben a többiekkel együtt lejárt a szerződése, Londonban képzelte el a jövőjét. Tavaly augusztusban mégis visszatért, hogy élvonalbeli vezetőedzőként bizonyítson Újpesten.

A feladat láthatóan meghaladta Zoran Szpisljak erejét.

„Azt hiszem, az újpesti »kalandom« után kevesebbet tartom majd vele a kapcsolatot – mondta Bücs Zsolt. – Legyen elegendő annyi, a lila-fehérek felbontották a szerződésemet. Az edzők élete olyan, akár egy hullámvasút, megszoktam már. Nehéz annak a pályán, akinek családja van. Az előző éveket az ország keleti részében töltöttem, aztán átmentem a nyugati oldalra. Középen vannak a szeretteim, ám Pestre kevésszer jutok. Nem baj. Hátha egyszer azt mondja valaki az élvonalban, erre az ürgére van szükségem a kispadon."

Mező József közben úgy érzi, jó helyen van a DVSC fiatal kapusai között. Rengeteg a munkája, mégis azt mondja, sokkal nagyobb baj lenne, ha karba tett kézzel kellene a fotelben ücsörögnie.

„Minden feladatnak megvan a szépsége – húzta alá a kapusedző. – Csendesebb, nyugodtabb munka ez, mint a nagyoknál. Azonban nem először foglalkozom gyermekekkel, a nyolcévesektől kezdve az ifiig én készítem fel a kapusokat. Nehéz, de kellő szigorral bármi elérhető, ám ha kell, lazítok kicsit a gyeplőn. Partner vagyok mindenben, és ezt jól tudják a srácok is. Egyvalamit nem tűrök, a lustaságot! Lehet, azért, mert nem tartoztam a kiugró tehetségek közé, így mindent, amit elértem, a munkámnak és a szorgalmamnak köszönhettem."

A korábbi klubmenedzser, Herczeg András e pillanatban ugyancsak remekül érzi magát a bőrében.

„Nem szeretem viszont azt a szót, hogy elégedett – húzta alá. – Szerintem egy ember ne legyen elégedett, amíg feladatai, tennivalói vannak. Az utóbbi tíz évben Debrecenben játszott a legtöbb helyi kötődésű, saját nevelésű labdarúgó. Olyanok, akik hat-nyolc éves korukban nálunk kezdték a pályafutásukat. Ez jelenleg is így van. Azt szeretnénk ugyanakkor, ha az irányvonal folytatódna. Sokan sokszor megkérdezik tőlem, hogy nem hiányzik-e a kispad. Mindig azt felelem, most nem hiányzik. Azt sohasem mondtam, hogy soha már, azt mondtam, majd egyszer, talán..."