Még mindig ő a Jani - Koszta János 54 évesen is a kapu elé áll

– Nem tipikus eset: egykori UEFA-kupa-döntős, magyar bajnok jön a délelőtti műszak után a munkából. Játékoskorában gondolta, hogy túl az ötvenen gyárban dolgozik majd?
– Aki ismer, tudja, sosem úgy álltam a melóhoz, hogy más is hozzáférjen. S itt most nemcsak a futballistaként elvégzett edzésekre gondolok, hanem a civil életre is. Hogy aktív játékosként foglalkoztam-e azzal, hogy mi lesz később? Nos, igen, de csak úgy, hogy tudtam, többféle végzettségem van, ha úgy alakul, ez jól jöhet.

– Melyik jött jól a váci Zollnernél?
– Termékfelelősként és csoportvezetőként dolgozom.

– Milyen munkakörben állná még meg a helyét?
– Az élet úgy hozta, hogy felvételizni akartam a Szombathelyen a Tanárképző Főiskolára, de el se mentem, mert meghalt a nagymamám, szakmát kellett kitanulnom, így lettem műszerész. De nem jönnék zavarba, ha munkaügyi előadó lennék, van hideg-meleg konyhás üzletvezetői végzettségem is, most meg a fejembe vettem, hogy leteszem a targoncavezetői vizsgát.

– Csak azt ne mondja, hogy kell valahol egy jó targoncás és váltani akar!
– Nem akarok váltani, de érdekel a dolog, miért ne csinálnám?!

– Az nem jutott eszébe, hogy főállású edző legyen? Pontosabban kapusedző.
– Középfokú edzői végzettségem van, de azt már jól láttam játékosként is, hogy Magyarországon nem kell annyi edző, ahányan vagyunk.

– A Nemzeti Sportban futó Elveszett kedvencek sorozatban megszólalók többsége átlagos életet él, időnként az az ember érzése, hogy magánéletükben többre vihették volna. Ugyanakkor többségük sorsába belenyugodva éli az életüket. Ön ezzel szemben kimondottan életvidám, lerí önről, hogy boldog ember.
– Igen, az vagyok!

– Akkor is teljes lenne az élete, ha futball nem kapna benne helyet?
– Most megfogott! Illetve mégsem. Az edzőség nagyon fontos nekem. Ha nem lenne, hiányozna. Szóval, így jó, ahogy van.

– Koszta János 14 óra 20 perckor befejezi a melót, majd fél háromkor Skodáján kigördül a gyárudvarból, és elkezdi másik életét?
– Valahogy így.

– És mi van, ha délután áll műszakba?
– „Protekciós" vagyok, mert annyi kedvezményt kapok, hogy csak a délelőtti műszakba osztanak be. Amihez azért reggel fél ötkor fel kell kelnem.

– Egyébként is protekciós? Korábban a cég a váci futballcsapatot szponzorálta.
– Amikor én védtem, más volt a támogató, bár az igaz, hogy a főnök, Ogl József révén kerültem a váci gyárba.

– Amikor a portaszolgálaton érdeklődtem, megmondták, melyik kapun jön ki. Lám, a kapusok ismerik egymást, hülyéskedtem magamban. Komolyra fordítva: kapusedzőként mikor dolgozik?
– Ha lassan befejezzük, még kiérünk a tréning végére... Vácon kétszer edzünk, Újpesten hetente háromszor, emellett járok meccsekre, feltérképezni az ellenfelet. Azok a napok nyugisabbak, amikor a váci műfüvesen edzünk, amikor Újpestre megyek az kicsit macerásabb, de az sincs messze. Egyébként Kosdon élünk Tündével és két fiammal, Péterrel és Marcellel

– Egy korábbi nyilatkozatában említette, három házasságából hat gyermeke van. Négy már felnőtt, Péter és Marcell viszont még nem repültek ki. Valamelyikük továbbviszi az apja mesterségét?
– Ha Marcellre gondol, ő kitűnő latintáncos. Jár versenyekre, én is nagyon kikupálódtam, kicsit már értek hozzá.

– Ugrat?
– Nem, tényleg konyítok hozzá valamicskét, de tudom, miért kérdi: a húszéves Péter tényleg kapus.

– Mondjon véleményt a srácról!
– Későn érő típus, de el is herdálta a tehetségét.

– Ez bántja?
– Azt mondom, a másodosztályban akár még védhet. Persze, csak ha megjön az esze... Egyébként nincs különösebb hiányérzetem. Én eljutottam valamilyen szintre, az se a gyereknek, se nekem nem hiányzott volna, hogy mindig összehasonlítgassanak minket. Csinálja, élvezi, nincs rajta teher. Ő is ott van a néhány srác között, akiket Vácon edzem.

– Csak úgy szívességből?
– Igen.

– Nem gondolt arra, hogy egykori klubjánál edzősködjön?
– Nem vagyok biztos benne, hogy kellenek oda a régiek!

– Némi csalódottságot érzek a válaszában. Így van?
– Van bennem keserűség.

– Hallgatom.
– Ha én elmondok mindent, ahogyan gondolom, beperelnek.

– Mondja úgy, hogy ne pereljék be!
– Az már csupán következmény, hogy nem kellünk. A jelenlegi váci helyzet szinte sokkol. Fáj belül, kifelé megpróbálom nem mutatni, de nem mindig sikerül palástolni az érzelmeimet. Nem értem, miért jó, hogy tönkreteszik a klubot, a játékosok egzisztenciáját? Beszélnek pénzmosásról, értem én, azt viszont nem, hogy miért nincs egyesekben felelősségérzet? Na mindegy!

– Nosztalgiázni szokott a szebb időkről?
– Nem szoktam, viszont nagyon sokszor eszembe jut egy-egy emlék. Vácra keveset járok be, akkor előfordul, hogy megállítanak, hogy „Janikám, bezzeg a ti időtökben!"

– Találkozik azért a „régiekkel"?
– Nagy Tibivel minden nap, Víg Petivel és Füle Tónival Újpesten. De a vidis és a BVSC-s időkről se feledkezzünk meg. A fehérváriakkal évente összejövünk egyszer a '85-ös UEFA-kupa-döntő emlékére, elmegyünk együtt szegény Májer Lajos sírjához is. A volt vasutasok közül Bognár Gyurival, Farkas Jóskával, Komódi Lacival és Vincze Piluval találkozom időnként.

– Melyik klubnál érezte magát a legjobban?
– Talán Vácon, mert szakmailag ott léptem a legnagyobbat előre, meg aztán eredményesek is voltunk. Jó volt a közösség, Csank János nem akart sztárokat hozni, inkább nyerő típusú játékosokban gondolkodott. Azért pályafutásom egészére jellemző volt, hogy a csapataimnál jól éreztem magam.

– Kik voltak a legnevesebb ellenfelei?
– A váci menetelés idejéből a Dinamo Moszkva csatársorát Kolivanov és Kirjakov alkotta, viszont nehezen emésztettük meg, hogy végül bírói csalással estünk ki. A PSG-ben Ginola, Rai remekelt, Ricardónak pedig olyan erős fejese volt, hogy lövésnek is beillett volna. Még egy orosz, Juran ugrik be, aki akkoriban a Benficában játszott.

– A Megyeri úton szintén gyerekekkel dolgozik. Mondjon néhány tanítványt, aki később ismertebb lett!
– Kurucz Péter, aki Siófokon véd, a kecskeméti Antal Botond és Borszéki Csaba, az újpesti Horváth Tamás, Banai Dávid vagy az egri Sztankó Gábor.

– Milyen a jó kapus?
– Minden labdát megfog.

– Nem gondoltam volna.
– Szóval, legyen legalább 190 centi, legyen tömege is, és főleg legyenek jó rugói!

– Ahogy önt elnézem...
– Pedig nem vicceltem, csak nem hagyta befejezni. Szóval csak azt akartam hozzátenni, hogy fontos az alkat, s bár az elmondottak se a zalaegerszegi Balázsra, se a diósgyőri Verébre, se Andrusch Józsira nem illenek, ők mégis nagyszerű kapusok voltak.

– Anno ön is remekül védett, de ötvennégy évesen nem félti a csontjait a Taksony csapatában? Nem fáj itt-ott?
– Itt-ott? Mindenütt! De azt szoktam mondani, legalább tudom, hogy életben vagyok. Mert akinek ebben a korban nem fáj semmije, az nem is él. De nem kímélem magam, a Taksony előtt a Berkenye, az Újpest-öregfiúk, és Kisnémedi együttesének a kapuját is védtem.