Guzmicsnak már nem minden nap jut eszébe Marica

Sajnos felejthetetlen pillanat, de Guzmics igyekszik egyre kevesebbet gondolni rá (Fotó: Mirkó István)

– Most jó szombathelyi futballistának lenni?
– Hogyne lenne jó! – vágta rá a Haladás saját nevelésű védője, Guzmics Richárd.

– No és válogatott futballistának?
– Annak lenni mindig jó. Eddigi pályafutásom legnagyobb megtiszteltetésének tartom, hogy magamra ölthettem a címeres mezt. Más kérdés, hogy a világbajnoki selejtezősorozat hajrájában az eredmények nem úgy alakultak, ahogy szerettük volna. S persze nem feledem, nem feledhetem a bukaresti hibámat sem – válaszolta Guzmics Richárd a Nemzeti Sport kérdésére.

– Valamelyest már túltette magát rajta?
– Már nem jut eszembe minden nap... Ahogy a bukaresti mérkőzés lefújása után nyilatkoztam, most is elmondom: rettentően sajnálom, hogy abban a pillanatban leblokkoltam. Megviselt, ami történt, igaz, kit nem viselt volna meg? Bármennyire szeretném, azt a hibát már nem tudom kijavítani, azért viszont, remélem, tehetek, hogy a jövőben a teljesítményemmel feledtessem. Szerencsés vagyok, mert amikor lelkileg padlóra kerültem, volt kihez fordulnom: a családom, a barátaim és Artner Tamással az élen a Haladás mindvégig mellettem állt. A problémát ugyanakkor nekem kellett megoldanom, és a rám jellemző hozzáállásnak is köszönhető, hogy kimásztam a gödörből. Van egy olyan tulajdonságom ugyanis, hogy amit célul kitűzök magam elé, tűzön-vízen át elérem. Márpedig a románok ellen elkövetett hiba után csak az lebegett a szemem előtt, hogy bizonyítsam, lehet rám számítani.

– Bukarest után a tréfamesterek céltáblájává vált. Eljutottak önhöz a „guzmicsos" viccek?
– A legtöbb igen. Benne volt a pakliban, hogy gúnyt űznek belőlem, és hogy őszinte legyek, egy-két poén még tetszett is. Egyik barátom születésnapi buliján például a haverok rázendítettek egy dalra, amelynek refrénje úgy szól, „... álmaimban Amerika visszainteget", amit aztán felém fordulva így énekeltek: „...álmaimban a Marica visszainteget..." Vagy ott volt az esetem a Fradi-táborral. Már két góllal vezettünk, amikor a ferencvárosi drukkerek rázendítettek: „Guzmics Ricsi, adjál egy gólpasszt!" Egyfelől tetszett, hogy becéztek, másfelől nem sokkal később leszereltem Ulysse Diallót, aki megpróbálta visszaszerezni a labdát, ám azzal a lendülettel belelépett egy köténybe... A viccet félretéve: ismétlem, hibáztam, de az azzal járó felelősséget vállaltam is. A becsületemet viszont nem veszítettem el.

A NEMZETI SPORT SZOMBATI SZÁMÁBAN MEGJELENT INTERJÚBAN GUZMICS BESZÉL DEVECSERIRŐL, A HALADÁS ESÉLYEIRŐL A BAJNOKSÁGBAN ÉS A SZOMBATHELYI KÖRÜLMÉNYEKRŐL IS.