DVSC: pszichológus is segítette, hogy eljusson az első csapatig

„Egy álmom vált valóra azzal, hogy a DVSC első keretében játszhattam, ráadásul kezdőként – mondta a dvsc.hu-nak Karikás Krisztián. – Minden utánpótlás labdarúgó azért küzd, hogy eljusson nevelőklubja első csapatáig, így nekem hatalmas élmény volt a Győr elleni Ligakupa-mérkőzés. Minden percét élveztem, főleg úgy, hogy olyan játékosokkal szerepeltem egy csapatban és olyan labdarúgók ellen futballoztam, akik hétről hétre az NB I-ben bizonyítanak. Az is nagy élmény volt számomra, és igazán jólesett, amikor a szurkolók megtapsoltak.”

„Kondás [Elemér] úr mondta, hogy ne izguljak, nyugodtan játsszak, mert képes vagyok a meccset hiba nélkül lehozni. A szünetben is biztatott, hogy így kell ezt csinálni. A második félidő vége felé már elfáradtam, de azért sok dicséretet kaptam. Tudom, vannak még hibáim, de azért jövök az edzőközpontba minden nap, hogy minél kevesebb legyen.”

Karikás beszélt pályafutása kezdeteiről is. „Magam sem emlékszem, minek vagy kinek a hatására kezdtem el futballozni, mert a családban senki nem űzte ezt a sportágat. Egy erdélyi faluban, Egriben születtem, és ott is kezdtem el a focit. Tízévesen lettem igazolt játékosa a közeli Szatmárnémeti csapatának. Amikor tizennégy éves lettem, eljöttem a DVSC-hez, mert szerettem volna itt nevelkedni. Kolozsi Sanyi bá volt akkor az edző annál a korosztálynál, ahová tartoztam. Meg is feleltem és nagyon szerettem volna maradni, de egy UEFA-szabály miatt – mely szerint tizenhat év alatt más országból nem lehet igazolni – végül haza kellett térnem. Folytattam a futballt Szatmárnémetiben, majd eltelt két év, amikor jelezték, hogy a DVSC utánpótlásához került Purguly Árpád, aki szintén Szatmárnémetiből származik. Ismét ide utaztam, különféle teszteket végeztem, edzőmeccseken játszottam, és végül leigazoltak, mert addigra betöltöttem a tizenhatot. Kollégiumba költöztem, és itt folytattam az iskolát, az Irinyibe vettek fel. A papírok intézése azonban nem volt egyszerű, Brüsszelbe is ki kellett mennem. Az első tíz bajnokin nem játszhattam, mert nem jött meg az engedélyem. Látni, hogy a csapattársak fociznak, én meg a lelátóról figyelem a meccset… Nehéz időszak volt. Nagy sokára aztán megérkeztek a papírok, és onnantól minden rendben ment. Most már kettős állampolgár vagyok, bár mindig magyarnak tartottam magam, az őseim is kivétel nélkül mindannyian magyarok.”

„Nem tudom, leszek-e valaha NB I-es futballista, de azzal a tudattal élhetek, hogy legalább megpróbáltam. Apukám mezőgazdász, és szerette volna, ha én is ezen az úton indulok el, de belátta, nem fog menni. Elfogadták a döntésem, mellettem állnak. Minden meccsemre ide utaznak, apukám most már szakmai szemmel nézi a játékomat. Emlékszem, egyszer az U18-as csapattal itthon játszottunk bajnoki meccset az Újpest ellen. Kaptam egy labdát, félpályáról megindultam, és jó húsz méterről kilőttem a felső sarkot. Megindultam a szüleim felé, és közben szívet formáltam a kezemmel. Aztán kocogtam vissza a többiekhez, de még egyszer hátranéztem, és láttam, hogy anyukám sír. Ezt a pillanatot sosem felejtem el, nekem rengeteget jelentett. A Győr elleni meccsre is kijöttek kedden, utána együtt megvacsoráztunk, majd amikor elindultak haza, azt mondták, nagyon büszkék rám, én meg úgy éreztem, ez az, amiért érdemes csinálni.”

„Csatárként kezdtem, aztán Purguly Árpád a gyorsaságom miatt a középpályára tett jobb szélre. Az U18-nál Fórián Zsolt lett az edzőm, akinél eleinte nem sokat játszottam, de mindig biztatott. Az edzéseken próbáltam úgy teljesíteni, hogy elégedett legyen, és végül megkaptam a lehetőséget. Először a középpályán szélsőként játszottam, de lesérült a jobbhátvédünk, és én ugrottam be a helyére. Olyan jól ment a játék, hogy ott ragadtam. Jobbhátvédként tíz gólpasszal és öt góllal zártam a szezont. Akkor kezdett a vezetőség is felfigyelni rám. Szima Gábor úr gyakran kint volt a meccseinken, és én nagyon szerettem volna bizonyítani: van bennem annyi, hogy később akár az első keret tagja legyek. Tavaly nyáron dőlt el, hogy a Loki második csapatában, a DVSC-DEAC-ban kezdem a felkészülést. Jólesett, hogy számítanak rám, hiszen még az U21-ben lenne a helyem. Ősszel szinte minden meccsen pályára léptem a kis Lokiban.”

„Ennek hosszú története van – mondta arról Karikás, miért van az egyik közösségi oldalon olyan kép róla, amelyen térdepel a pályán és mindkét kezét az ég felé tartja. – Amikor először jöttem Debrecenbe, tizennégy éves koromban, és az UEFA-szabály miatt nem tudtak leigazolni, csalódott lettem. Utána Kolozsváron próbálkoztam egy labdarúgó-akadémiánál, ahol ezer gyerekből bejutottam a legjobb tizennyolc közé. Nagyon boldog voltam, ám örömöm nem tartott sokáig, mert indulás előtt egy héttel jelezték, kiszálltak a tulajdonosok, nincs pénz, így az akadémia nem indul be. Hatalmas pofon volt, nehezen éltem meg, hogy sem Debrecen, sem Kolozsvár nem jött össze. Padlóra kerültem, és azt kérdeztem magamtól, miért történik ez velem, amikor annyira szeretnék profi labdarúgó lenni. Elment a kedvem az egésztől, a szatmárnémeti csapat edzéseire sem jártam ki, kezdtem eltávolodni a futballtól. Nem szégyellem, abban az időszakban pszichológus is foglalkozott velem. Ő ajánlott két filmet, a Békés harcos útját és a Csodakrumplit, mindkettő nagy hatással volt rám. Egyszer csak kezembe vettem a Bibliát, amit a mai napig olvasok, és erre büszke vagyok. Elkezdett pozitív irányt venni az életem. Lehet, hogy most sokan szkeptikusan reagálnak majd a szavaimra, de én hiszem: Isten segített a nehézségek leküzdésében. Van egy tetoválás is a csuklómon, amelyre latinul az van írva: köszönöm, Jézus. Amikor a kolozsvári lehetőség meghiúsult, összezuhantam, de utólag azt gondolom, így kellett történnie, mert akkor nem tértem volna vissza Debrecenbe. De itt vagyok, a DVSC-ben játszhatok, és én ezért minden nap hálát adok.”