Az Újpest és a „majd jövőre” - „a szurkolók nem hülyék”

– Az év első foglalkozása előtt az edzésre kilátogató szurkolók arról beszélgettek, hogy elegük van már az örökös hitegetésből, hogy mindig azt mondják nekik, majd tavasszal, majd ősszel, majd jövőre lesz újra nagy csapat az Újpest, miközben telnek-múlnak az évek, és a klub nem tud meghatározó szerepet játszani az NB I-ben. Őszintén, mikor lesz újra esélye az Újpestnek a bajnoki címre?

– Azzal azért vitatkoznék, hogy nem vagyunk meghatározó csapat, hiszen az előző évben mégiscsak nyertünk két kupát, és a bajnokságban is egyre meghatározóbb szerepet játszunk, de persze szeretnénk még többet elérni. Még játékos voltam, amikor ezt a „majd jövőre kommunikációt” elindította a klub, miközben talán csak a legminimálisabb feltételei voltak meg annak, hogy a bajnoki címért harcolhassunk. Persze, lehet ezt kommunikálni, hiszen a magyar futballnak, a többi klubnak is az lenne az érdeke, hogy a Fradi és az Újpest is a bajnoki címért küzdjön, mert ezzel megnőne az érdeklődés a honi bajnokság iránt. Ám a szurkolókat nem szabad hülyének nézni, mert nem azok! Butaság azt hinni, hogy valaki népszerűbb lesz azért, mert bajnoki címről beszél, amikor ez nem reális, ráadásul az ellenfelek szurkolótáborai is ezzel a szlogennel hergelték az újpestieket. Az persze egy másik helyzet, ha egy klubnál valóban megteremtik a bajnoki címhez szükséges feltételeket.

– Tehát, mikor lesz újra bajnokesélyes az Újpest?
– Azt tudom mondani, hogy a „majd jövőre” szlogen jelenleg nem aktuális. Ennek pedig objektív akadályai vannak. Olyan ellenfelekkel kell ugyanis megküzdenünk, amelyek szerintem sokkal nagyobb költségvetéssel dolgoznak, mint mi.

– A magyar futballban ma már hajlamosak vagyunk azt hinni – nem minden ok nélkül –, hogy aki nyugatról jön, legyen az edző, tulajdonos, mindent profibban intéz, jobban tud, mint az itteniek, ám ez a vélt vagy valós tudás az elmúlt években az NB I-ben mégis ritkán kamatozott (sem nyugat-európai tréner, sem tulajdonos nem nyert még bajnokságot az NB I-ben). Ön magyar és külföldi kézben lévő klubnál is dolgozott már, mi a fő különbség?
– Azt én is látom, hogy a magyar ember hajlamos mindent elhinni, ha egy külföldi mondja. Ugyanakkor azt gondolom, nem az a lényeges, hogy külföldi vagy magyar tulajdonosról beszélünk, hanem az, hogy a szakmai döntéshozónak, döntéshozóknak szabad kezük legyen. Ezért tartom szerencsésnek, amikor a vezetőedző és a tulajdonos között van egy sportigazgató. A szakvezető és a sportigazgató pedig közösen alakítja ki a szakmai koncepciót, miközben az ügyvezető viszi az adminisztrációt. Azért sem tennék különbséget külföldi és magyar tulajdonos között, mert például Diósgyőrben is kitűnő munkakapcsolatom volt Leisztinger Tamással, de az Újpesttel kapcsolatban is kiemelném, hogy nincsenek elmaradt fizetések, mindig időben érkeznek a járandóságok, átláthatók a viszonyok.

– Ha a magyar labdarúgást globálisan nézzük, hasonló érzésünk lehet, mint az Újpesttel kapcsolatban. Mindig azt halljuk, hogy majd ekkor, majd akkor… Majd a világbajnoki, majd az Eb-selejtezőben, aztán sosem jön ki a lépés. Ha egyetlen dolgon változtathatna, mi lenne az?
– A futballt körülvevő közeget kellene mélyrehatóan megváltoztatni, mert – ahogy fentebb ön is utalt rá – a labdarúgásunk már régen elveszítette hitelességét. A magyar futball harminc-negyven éve alig tud kinevelni hiteles embereket, ez minden pozícióra igaz. Óriási humánerőforrás-hiány van, még ha az elmúlt időszakban történt is elmozdulás pozitív irányba, és ebben sokat segíthet, hogy több pénz áramlik a sportágba.

– Mi legyen az első lépés?
– Nagyon fontos lenne, hogy használni tudjuk azoknak a visszavonuló játékosoknak a tapasztalatát, tudását, akik futballoztak külföldön és akarnak tanulni, dolgozni a magyar labdarúgás érdekében. Kultúrát kell teremteni, amihez megfelelő embereket kell találni. Olyanokat, akiket mások is szívesen követnek. Erre lehet jó példa Dárdai Pál szövetségi kapitány, aki a semmiből megkapta a bizalmat és élt is vele. De Dárdai nem is elsősorban a válogatottnál elért eredmények miatt lehet jó példa, hanem mindazért, amit képvisel.

– Az a baj, hogy nagyítóval kell keresni azokat a visszavonuló játékosokat, akik valóban hosszabb időt lehúztak külföldön, és közülük sem biztos, hogy mindenki a futballban képzeli el a jövőjét. Arról nem is beszélve, hogy évről évre egyre kevesebb fiatal tud külföldre szerződni.
– Ki kell nevelni azokat, akik arra érdemesek, hogy a magyar futball megújításában szerepet vállaljanak. A futballkarrier természetesen nagy előny lehet, de a múltból önmagában nem lehet megélni. Ma már megvannak a lehetőségek különböző tanulmányutakra, külföldi tapasztalatcserékre, fejlődésre, tanulásra, tudásszerzésre. Megvan a lehetőség arra, hogy a nyitottság és a segítőkészség nyerjen teret a meglévő irigység és rosszindulat helyett, ami a tudatlanságból fakad. Még egyszer hangsúlyozom, kultúrát kell teremteni, mert a sport a kultúra része.

– Szokták mondani, a tudás első foka, hogy tisztában vagyunk azzal, mit nem tudunk. Ez legalább megvan?
– Olyan emberekre van szükség, akik nemcsak szeretik a futballt, hanem értenek is hozzá, ha úgy tetszik, ez a hivatásuk. Ez az elsődleges. Aztán persze nagyon fontos, hogy a labdarúgásba áramló pénzeket megfelelően használjuk fel. Én hiszek a magyar futballban, mert például az utánpótlás-nevelésben sok kiaknázatlan lehetőséget látok. Reményt és álmokat kell adni a fiataloknak, meg kell teremteni a magyar futball új kultúráját, és ha mindez sikerül, a lelátók újra benépesülnek.

– Ön tényleg nagyon optimista.
– Igen, az vagyok!