Zürichből és Brüsszelből nézve a magyar futball

 

Sokan és sokféleképpen mondták el a véleményüket a témában, érvelt szakember, nyilatkozott futballista és kommentekben ítélkezett a szurkoló. Abban aligha lehet vita, hogy a várva-várt áttörés elmaradt. Dzsudzsák Balázs a válogatott csapatkapitánya sem titkolta csalódottságát, amikor erről kérdeztük néhány hete. Az Al-Vahda futballistája nem sokat kertelt, és némi indulattal mondta: „Mi is mást vártunk, mi is azt gondoltuk, sorban állnak értünk, de ez nem történt meg. Mikor, ha nem most – gondoltuk...”

Hol a helye ma a magyar labdarúgásnak?

S egyáltalán mit gondolnak rólunk a határon túl, mi a véleménye rólunk klubvezetőknek, szövetségi kapitányoknak, menedzsereknek – s egyáltalán a nemzetközi közvéleménynek. Ennek próbáltunk utánajárni, méghozzá két, a futballban igencsak jártas, széles látókörű, elismert menedzser segítségével.

Zürichből és Brüsszelből nézve a magyar futball.

Szerény László évtizedek óta él Svájcban. Rendszeresen jár haza, nem lett belőle akcentussal beszélő, a magyar szavakat feltűnően kereső idegen. Ha Budapesten van, kolbászt, paprikát vásárol, otthon gulyáslevest, székelykáposztát főz – és rendszeresen figyelemmel követi a világ futballja történéseit. Számtalan magyar labdarúgónak segített munkája során, és Svájcban elismert szaktekintélyként tartják számon. A véleménye azért is lehet érdekes, mert ugye épp Svájccal vagyunk egy világbajnoki selejtezőcsoportban, sajnos a hazai meccset három-kettőre veszítettük el, balszerencsés körülmények között. Aki elolvassa Szerény László gondolatait, az kevésbé optimistán várja majd a helvétek elleni visszavágót – és egyre kevesebb optimizmussal figyeli a sportág történéseit idehaza...

„Kényelmes, túlságosan kényelmes a tempó a magyar pályákon – mondta a Zürichben élő menedzser. – Nem lehet ezt másként megfogalmazni. A televízióban rendszeresen nézem a magyar meccseket, és ha otthon vagyok, mindig kimegyek valamelyik stadionba. Már nem azért, hogy különleges talentumokra leljek, erről évek óta letettem. Pedig vannak otthon is tehetséges fiúk, de a többség egyszerűen eltűnik, elkallódik. Felsorolhatnék neveket, hogy kiknek próbáltam egyengetni az útját az elmúlt években is, kik voltak itt kint nálam, kiket segítettem próbajátékhoz, esetleges szerződéshez. Már régóta valamennyien otthon vannak, nem sikerült kint maradniuk. A fejekben van a baj, a mi gyerekeink gondolkodása meglehetősen sajátos, furcsa, és olykor felfoghatatlan. Nem szeretnék általánosítani, de a tapasztalataim azt mondatják velem, a legtöbb magyar gyerek úgy jön ki, hogy ő már világsztárnak képzeli magát. A szülei szegények, de a srácnak minimum három, vagy négy futballcsukát vesznek, foszforeszkálós színben, mintha legalább is ezen múlna a jövő, a karrier. Egy német gyerek egy futballcipővel rendelkezik, neki nem a külsőség a fontos, hanem a meló, a bizonyítási lehetőség. És amikor a melóra kerül a sor, bizony a Magyarországról érkezett srác csak néz nagyokat, hogy lemarad, lefutják, és kifullad. Az otthoni kényelmes tempó itt már semmire sem elég, nincs idő körülnézni, megfordulni, újabb és újabb cseleket bemutatni...”

Nem vagyunk piacképesek.

Ez sajnos egyértelművé vált az elmúlt években, évtizedekben. Különleges élményként éljük meg, hogy a legnagyobb talentumnak tartott Nagy Ádám szerződést kapott Bolognában, mi több, játszik is. Megünnepeljük, ha Szalai Ádám végre kezdőként lép pályára, különleges sikerként éljük meg, hogy Dzsudzsák Balázs vezéregyénisége az Al-Vahdának.

Ez a maximum?

A válasz rövid: ez a maximum...

„Svájcban nem népszerűbb a futball, mint Magyarországon – folytatta Szerény László. – Néhány rangadót leszámítva négy-, öt- hatezer ember jár ki a meccsekre. Pedig a sportág még mindig kiugrási lehetőséget ad, különösen a szegény bevándorló családok gyermekinek. Nem véletlen, hogy a svájci válogatott már nem is svájciakból áll, van ott mindenfajta náció, albánok például. A képzés egészen más, mint Magyarországon. Itt úgynevezett sportiskolákban tanítják a gyerekeket, heti négy alkalommal edzenek délután, kétszer délelőtt, összehangolva a sulival. S hogy mennyire odafigyelnek a tehetséggondozásra, azt bizonyítja, hogy tizenhat- tizenhét éves srácok mutatkozhatnak be a legmagasabb osztályban. Miközben Magyarországon még a huszonkét-huszonhárom éves labdarúgókat tehetségként emlegetik. Itt is egyértelműen az a cél, hogy minél hamarabb kikerülni valamelyik neves klubba, valamelyik él-bajnokságba. Azt is mondhatnám, hogy a svájci klubok afféle nevelőegyesületek Nyugat-Európa számára. De még az itteni színvonalat sem ütik meg a magyar labdarúgók, mert egy sincs itt közülük, belőlük. Szégyen, de már a negyedik, ötödik osztályban, amely már amatőr szint, is azt mondják nekem: »rendben, hozzál játékost Magyarországról, de próbajátékon kell részt vennie, ott majd megnézzük, kell-e nekünk...« Hol vagyunk már azoktól az évektől, amikor otthon Nyilasi Tibor, Törőcsik András és Várady Béla rúgta a lasztit, és engem hetente kerestek a svájci klubok, hogy hozzak nekik magyar játékost...”

Brüsszeltől sem leszünk vidámabbak.

Békeffy Gábor rendszeresen ott ül az Anderlecht VIP-páholyában. Szeretettel, tisztelettel fogadják, különleges vendégként kezelik. Nem csoda, édesapja az 1987-ben elhunyt világhírű menedzser Békeffy Jenő neve összeforrt a világhírű lila-fehér klubbal: tizenhét esztendeig volt az Anderlecht elnökének főtanácsadója, agytrösztje. S nem mellékesen, olyan futballisták karrierjét egyengette, mint Johann Cruyff, Rob Rensenbrink, Arrie Hahn, Johnny Rep, vagy Morten Olsen. Békeffy Jenő szerencsésebb volt a fiánál: világsztárokkal dolgozhatott. Mindezt Békeffy Gábor aligha mondhatja el magáról.

„Hol Budapesten vagyok, hol Brüsszelben, amolyan kétlaki életet élek – mondta az ifjú menedzser. – És amikor Belgiumban vagyok, szinte minden klubnál, nemcsak az Anderlechtnél, azzal fogadnak: hozzál nekünk Magyarországról egy új Rob Rensenbrinket. Ő volt talán a belga futball történetének egyik legnépszerűbb játékosa. A mai napig hihetetlen kultusz övezi. Én olyankor persze csak mosolygok és bólogatok, közben arra gondolok, vajon ki felelne meg Magyarországon a belgák által támasztott követelményeknek? Hihetetlen, de még mindig Puskás Ferencet emlegetik, még mindig vele azonosítják a magyar focit, s talán még Détárival, kész szerencse, hogy Juhász Roland csodálatos pályafutást tudhat maga mögött az Anderlechtnél, így nem csak a hőskorra emlékeznek. Ahányszor Brüsszelben vagyok, folyamatos felkérést kapok a különböző kluboktól, elsősorban az Anderlechttől, de ott van a hamarosan százhuszadik születésnapját ünneplő Royal Union Saint Giloise, amely hosszú idő után most juthat vissza a legjobbak közé az első osztályba. Kérnek, hogy hozzak játékosokat Magyarországról. Mindig megígérem, de leginkább csak udvariasságból, mert a hazai választék szűkös, s akkor finoman fogalmaztam. Bár Mervó Bence például meghívólevelet kapott a Royaltól, várták egy próbameccsre a luxemburgi válogatott ellen, ám ő a Dunaszerdahely csapatát választotta. Azt is elárulhatom, most már nincs jelentősége, hogy Kádár Tamást a spanyol Espanyol szerződtette volna, de ő meg a Dinamo Kijevhez szerződött...”

A belgák fényévekre vannak tőlünk.

S nem csak azért, mert a számunkra kellemes emlékű Eb-n is négyet rúgtak nekünk. Legjobb labdarúgóik Európa élcsapataiban szerepelnek. Elképesztő értéket jelentenek.

„Belgiumban kitörési lehetőség a labdarúgás, rengeteg itt is a bevándorló – folytatta Békeffy Gábor. – Persze nem csak a szegény gyerekekből kerülnek ki sztárok, ott van Eden Hazard, a Chelsea világklasszisa, akinek volt kitől örökölnie tehetségét, nemcsak az édesapja, az édesanyja is focizott, nem is akármilyen szinten. Nem csoda, hogy a négy Hazard fiú is a labdát rúgja, ilyen-olyan szinten. Szeretnék apám nyomdokaiba lépni, aki annak idején szerződéshez segítette Ladinszky Attilát, Fazekas Lászlót, Kozma Mihályt, Martos Győzőt, Tóth Andrást, hogy csak néhány nevet említsek. Szeretném én is ezt az utat bejárni, de félek, hogy ez nem rajtam múlik, sokkal inkább azon, hogy a magyar futball képes lesz-e valaha megközelítően olyan generációt kinevelni, mint például a belgák...”

A kényelmesek küzdelme itthon megannyi izgalmat tartogat a számunkra.

A határon túl, Brüsszelben, Zürichben, bárhol a világban lassúnak tartják a tempónkat.

Fuss, Forrest fuss! – kiabálhatjuk hétről-hétre. S Forrest Gump, megy, trappol, a maga tempójában.