A Honvéd kapusa szeretne fejtörést okozni Storcknak

– Az álla nem festett valami szépen. Mi történt?
– Az első félidőben Loic Nego próbált sarkazni, de a labda helyett a fejemet találta el – emlékezett vissza a szombati bajnoki döntőre, a Budapest Honvéd–Videoton összecsapásra (1–0) Gróf Dávid, a kispestiek immár bajnok kapusa. – Ápoltak, de valójában a meccsen nem sokat törődtem ezzel a sérüléssel, végül azonban csak össze kellett varrni, így nem csupán a stadionban, hanem a kórházban is találkoztam Honvéd-szurkolókkal.

– A kórházban?
– Igen, a baleseti sebészetre kellett mennem, s mivel néhány kispesti szurkoló megsérült az ünneplésben, sokat fotózkodtunk, beszélgettünk, amíg várakoztunk. Volt olyan drukker, aki felmászott a kerítésre, és elvágta a kezét. Egészen fél háromig éjszakáztam odabent, úgyhogy volt időnk elemezni a sikert.

– Felfogta már, hogy aranyérmet nyert a csapatával?
– Lassan igen, de azért vasárnap reggel is úgy ébredtem, hogy ezt nem hiszem el... Amikor lefújta a játékvezető a Vidi elleni meccset, eltört nálam a mécses, hihetetlen felszabadultságot éreztem. Eszembe jutott, hogy megérte annyit dolgozni. Hogy egy év alatt mekkorát fordult velem a világ, hiszen az NB II-es Csákvárról tavaly nyáron érkeztem első NB I-es klubomhoz, a Honvédhoz. Az is felötlött bennem, amikor földre rogytam, hogy nehéz volt felállni a padlóról néhány csalódás után. Például amikor a Hiberniant otthagytam, úgy tizenkilenc lehettem, s nem is tudtam, merre vet a sors, kilátástalannak láttam a helyzetem. Türelmetlen voltam, amikor meghoztam ezt a döntést, hiszen lehet, hogy ha még várok, több lehetőséget kaptam volna a skót csapatban. Arra is gondoltam, hogy mennyit köszönhetek az édesapámnak, aki gyerekkorom óta sokat foglalkozott velem.

– Ráadásul Gróf Attila tagja volt a harmincegy évvel korábban aranyérmet szerző kispesti klubnak.
– Igen, ez is pikantériája volt a meccsnek. Emlékszem, még csak öt-hat éves lehettem, amikor már foglalkozott velem édesapám, sötétedésig kint maradt velem futballozni. Tisztán előttem van, hogy mindössze tizennégy esztendősen a Kozma István vezette Vasas-tartalékban védhettem, mert elfogytak a kapusok. A Fáy utcában játszottunk, egy egyre végeztünk a Fradival, amelyben többek között Takács Ákos és Budovinszky Krisztián is pályára lépett. Ez a sok apró siker is kellett ahhoz, hogy már aranyérmesnek vallhatom magam.

– Belegondolt abba, hogy ha Horváth András nem sérül meg, lehet, nem is kerül be a kispesti kapuba?
– Nem, egyszerűen csak keményen dolgoztam, s tudtam, egyszer úgyis lehetőséghez jutok, s akkor két kézzel meg kell ragadnom az alkalmat. Remélem, sikerült.

– Erre bizonyíték, hogy hétfő óta Gulácsi Péterrel és Megyeri Balázzsal együtt készülhet a válogatott edzőtáborában.
– Tényleg elképesztő! Szeretném élvezni minden pillanatát, attól függetlenül, hogy játszom-e az oroszok elleni felkészülési, illetve az Andorra elleni világbajnoki selejtező mérkőzésen vagy sem. Mindkét meccs izgalmasnak ígérkezik, az oroszok biztosan kemény ellenfelek lesznek, hiszen készülnek a hazai rendezésű Konföderációs Kupára.

– Beszélgetett Bernd Storckkal?
– Igen, négyszemközt volt rá alkalmam. A szövetségi kapitány elmondta, ugyanazt szeretné látni tőlem, mint amit a Honvédban. Vagyis legyek sokat játékban lábbal, és továbbra is magabiztosan teljesítsek. Akkor sem lennék elégedetlen, ha most még nem mutatkoznék be a válogatottban, hiszen így is álomszerű, ami velem történik, de nyilván azért dolgozom ilyen keményen, hogy megnehezítsem a kapitány döntését. S persze próbálok úgy játszani, hogy legközelebb is meghívjon.

– Kérdés, melyik csapatból – marad Kispesten?
– Még két év hátravan a szerződésemből, úgyhogy maradok, nagyon jól érzem magam a klubnál. Bízom benne, hogy a csapat magja együtt marad, s bár Marco Rossi vezetőedző távozott – akivel egyébként baráti viszonyt ápolok –, remélem, a következő szezont is sikeresen zárjuk. Talán újra aranyérmesként.