Hűtőmágnes van már? – Vincze András publicisztikája

Illedelmesen mosolyogtam, de magamban rötyögtem, amikor a kilencvenes évek elején a tatai edzőtáborban egy reklámszakember vízióját hallgattam, aki arról tartott előadást, szemvillanást kell csak várni arra, hogy az európai futball a nemzetközi kupasorozat centralizálásával a világ egyik legjobban jövedelmező marketingvállalkozása, sőt – emelte fel a mutatóujját – i-par-á-ga legyen.

Illedelmesen mosolyogtam, de magamban rötyögtem, amikor a kilencvenes évek elején a tatai edzőtáborban egy reklámszakember vízióját hallgattam, aki arról tartott előadást, szemvillanást kell csak várni arra, hogy az európai futball a nemzetközi kupasorozat centralizálásával a világ egyik legjobban jövedelmező marketingvállalkozása, sőt – emelte fel a mutatóujját – i-par-á-ga legyen.

Na persze, legyintettem képzeletben, jó duma ez újságírókörökben, a világra épphogy rácsodálkozó, a szenzációs hírek tálalásával ismerkedő Magyarországon cikktémának sem utolsó, annak fényében főleg, hogy az ötvenes, majd a hatvanas évek közepétől olyan jól elvolt a világ az UEFA-, KEK- és BEK-sorozattal, úgyhogy illett már kirukkolni olyan mellbevágó témával, amely végre túlmutat a Loch Ness-i szörny rejtélyes felbukkanásain.

Már nem rötyögök.

Inkább bánom, hogy nem jegyeztem meg az illető nevét (kutattam a régi jegyzetfüzetek keszekusza sorai között is, de mindhiába…), s ha az idő az emlékeimen kozmetikázott is valamicskét, a jóslat bejött, s a varázslat neve Bajnokok Ligája lett. Két betű (BL) az 1992–1993-as futballévadtól átalakította világunkat, és sző azóta is modern mesét emberi sorsokról – …hol volt, hol nem volt, a poros falucskából induló legény meg sem állt a világhírnévig –, míg az óceánnyi pénz, a televíziós műsorok, a szponzorhadsereg, a közvetítések jogdíja, a logók, az atomóra-pontosságú meccskezdések és nem utolsósorban az izgalmas sorozatnyitány (kivel kerül szembe a magyar bajnokcsapat?), valamint a drámai vég (mint most, hogy vajon az olasz klubfutball feltámadását jelképezve a Juventus kerül-e az európai futballtrónra, vagy a Real Madrid megvédi a címét), a világbajnoki rendezést is überelő lebonyolítás a legizgalmasabb, továbbá a legtöbb bevételt generáló valóság- és túlélőshow-jává varázsolta a labdarúgást.

A szombaton Cardiffban rendezendő döntővel záruló 2016–2017-es sorozatban hetvennyolc csapat szerepelt – ideszámítva a már a selejtezőben elvérző klubokat is –, a fináléig vezető úton összesen százhuszonnégy mérkőzést rendeztek (s ezek mindegyike tv-adásszerűen nézhető volt az éterben), született már háromszázhetvenöt gól, ami meccsenként átlagban 3.02 találatot jelent, még inkább alátámasztva a topfutball szórakoztatóipari jelentőségét, a helyszíneken pedig ötmillió-háromszázezer drukker (egyben potenciális jegyvásárló, virsli-, szotyola- és sörfogyasztó, ajándékboltban megforduló, leendő hűtőmágnes-, kulcstartó-, sál- és meztulajdonos) nevetett, sikított, sírt és persze szidta a bírókat.

Ráadásként itt mosolyog még egy adat, amely talán azoknak a magyar focirajongóknak mond sokat, akik emlékeznek a hajdani stadionbéli derbik és válogatott meccsek (hozzáteszem: az egykori színész–újságíró rangadók, azaz a SZÚR-ok) nyolcvanezres közönségére – a BL-meccsek átlagnézőszáma 43 016 volt a 2016–2017-es évadban (és még hátravan a döntő ugyebár).

A számhalmazt nézve ez a futball olyan, mint egy luxushotel: habos, kényelmes, légkondicionált, de... Ebben a kényeztetésben, csillogásban sokszor már unalmas is – mármint arra gondolok, mint amikor az embernek időnként kedve támad végigdőlni Zamárdi-Felsőn a kis faház évtizedek óta permanensen nyikorgó sezlonján is… Nyilván más szemmel nézi a klubrajongó a BL-mecscseket, neki sohasem elég a kedvencek futballjából, de – bocsánat, hogy ezt írom – ebben az extra jó fociban mégis van, ami már sok.

Az egyformaság. Ha most kapásból kell feleleveníteni egy, a csoportküzdelmek során lejátszott, emlékezetes csatát hozó mérkőzést, a következő válaszok születnek: fene tudja, illetve némi gondolkodás után Atlético Madrid–Bayern München. Az egyenes kieséses szakasz kapcsán túl sokat nem kell vakarni a fejeket, mert a nyolcaddöntős Barcelona–Paris Saint-Germain mindent vihet, hiszen a franciák első meccsen aratott 4–0-s győzelmét 6–1-es Barca-parádé követte.

Az eredménymantrázáson túl mégis az a tendencia tűnik igazán meghatározónak, hogy egyre szűkül a kör, vagyis az igazán nagy klubok mellett esély sincs arra, hogy a kiscsapatok labdába rúgjanak. A fanatikus BL-rendezés mellett kardoskodók örökös érve a norvég Rosenborg szereplése a kilencvenes évek közepéről, mondván „az incifinci csapat is megrángathatja az oroszlánok bajszát”, de a jelenkori BL-lebonyolításban a Rosenborgéhoz hasonló bravúr megvalósulásának annyi esélye sincs már, mint a Zalaegerszeg 1–0-s győzelmének, amikor 2002. augusztus 14-én 1–0-ra megverte a Manchester Unitedet (gólszerző: Koplárovics Béla, a róla írt hősköltemény az interneten terjedelmi korlátozás nélkül olvasható).

S ha már a dátum, 2002-nek jelentősége van: tizenöt év elrepült e bravúr óta, s ha a BL-fejlődés ívét nézzük, a szervezők talán éppen az MU budapesti égése óta (a vereségről még az amerikai lapok is beszámoltak, pedig arrafelé a gömbölyű labdás focinak akkoriban sem volt nagy rajongótábora) gondosan és egyre módszeresebben zárják ki annak lehetőségét, hogy lehetőleg már a csoportkörbe jutáskor, majd annak lezárását követően ilyen kis szöszmöszcsapatok bekerüljenek a gépezetbe.

Persze azért itt-ott bekerülnek. Hogy legyen némi magyar vonatkozása e merengésnek, citáljuk a Legia idénybeli BL-részvételét. Annak szurkolhattunk, hogy NB I-es gólkirályunk, Nikolics Nemanja megmutathatja magát a csillogó fociporondon, mígnem lehűtött minket a valóság: az izomfutballt játszó lengyelek sebessége is kocogásnak tűnt a csoportküzdelmekben, arról nem beszélve, hogy a Dortmund két meccsen bepakolt tizennégy gólt a varsóiaknak.

Az egyenes kiesés szakaszban maradék csodának ott volt a Leicester City, de innentől már az űrfutballé volt a terep.

Csodák nincsenek – szól a világfutball közhelybölcselete, s persze hogy nincsenek, mert a BL-vállalkozást remekül navigálják. A tökéletes működéshez elengedhetetlen a kifinomult üzleti, vezetői, politikai érzék.

Emlékezzünk, 2000-ben az európai topklubok létrehozták az úgynevezett G14 konglomerátumot, mégpedig a sokatmondó érdekképviselet jegyében: a nagycsapatok játszóterére azok a kis hülyék ne léphessenek be! Éveken át ment a vita, hogy ha nem változik a BL-lebonyolítás, a kétezres évek sztárklubjai (ábécérendben: Ajax, Arsenal, Barcelona, Bayern München, Dortmund, Internazionale, Juventus, Liverpool, Manchester United, Milan, Paris Saint-Germain, Porto, PSV, Real Madrid) megalapítják a saját, osztályon felüli nemzetközi kupasorozatukat, lekötik a tv-közvetítések, az akkor még ébredező online-tudósítások jogát, s a szponzorhad átcsábításával mély, hosszú ideig gyógyuló gazdasági sebet ejtenek a BL-rendező UEFA-n.

Idővel elcsendesedett ez a harc. Az európai szövetség volt olyan bölcs, hogy a maga hintapolitikájával, az egyre inkább finomodó selejtezős rendszer kialakításával (UEFA-együtthatós rangsor), valamint a pénzdíjak emelésével megalapította – a G14-et. A BL-biznisz azonban annyival rugalmasabb (sőt, okosabb!) a 2000-es években követelt szisztémánál, hogy felkínálja a lehetőséget az elegáns cserélődésre (ma már hol van például a holland, sőt az angol futball hegemóniája?), ugyanakkor a rendszer mégis kellőképpen belterjes, zárt.

Az UEFA minderre ráerősít azzal, hogy a 2018–2019-es kiírásban tizenhat helyet garantál a négy topliga (angol, német, spanyol, olasz) első négy-négy helyezett csapatának – hahó, hát ez már a G16!

A sors csak a maga szerény módján szólhat bele a futballistenek csatájába, persze azért izgalmas kérdés a szombati Bajnokok Ligája-döntő előtt is van, hogy vajon a sorozat történetében először megtörténik-e a csoda, azaz lesz-e címvédés a Real Madrid révén, vagy…

…vagy minden eddiginél több Juve-címeres hűtőmágnes fogy 2017. június 3. után.