Tököli: Az edzéseket mindenki becsülettel végigmelózza, de…

– Játékosként megfordult még itt?
– Ha hiszi, ha nem, igen – felelte az edzőközpont aulájában a legutóbbi két hetet Telkiben töltő Paks másodedzője, Tököli Attila. – Kétezertizenegyet írtunk, Egervári Sándor volt a szövetségi kapitány, ő hívott meg a válogatottba – hét év után. Három mérkőzésen, Azerbajdzsán, Hollandia és Luxemburg ellen is pályára léptem. Az utolsó egyben a huszonötödik válogatottságom is volt. Szóval akkor jártam itt futballistaként. De ez még az ősidőkben történt.Játékosként megfordult még itt?
– Ha hiszi, ha nem, igen – felelte az edzőközpont aulájában a legutóbbi két hetet Telkiben töltő Paks másodedzője, Tököli Attila. – Kétezertizenegyet írtunk, Egervári Sándor volt a szövetségi kapitány, ő hívott meg a válogatottba – hét év után. Három mérkőzésen, Azerbajdzsán, Hollandia és Luxemburg ellen is pályára léptem. Az utolsó egyben a huszonötödik válogatottságom is volt. Szóval akkor jártam itt futballistaként. De ez még az ősidőkben történt.

– Csupán hat éve.
– Hat év alatt sok minden megváltozik. Azóta megfordult a világ – velem is. Már nem focizom, edző lettem. És közben rájöttem, jobb és könnyebb labdarúgónak lenni, mint trénernek. Amikor futballozol, nincs más teendőd, mint az edzéseken és a mérkőzéseken odatenni magad, amúgy mindent a hátsód alá tolnak. Edzőként jóval bonyolultabb a helyzet. Az edzéseken és a mérkőzéseken kívül rengeteg mindennel kell még foglalkoznod. Összetett, de szép szakma ez.

– Tehát élvezi?
– Mikor hogy… A futballban bármikor bármi megeshet.

– Paksot mégis a nyugalom szigeteként könyvelik el a magyar labdarúgásban.
– A kapkodás csakugyan nem jellemző mifelénk. Mindannyian igyekszünk tisztességgel elvégezni a munkánkat, nem foglalkozunk mással. Nem arról vagyunk híresek, hogy Magyarország megmondóemberei lennénk. Dolgozunk, ahogy tudunk, aztán mindenki eldöntheti, tetszik-e neki, amit csinálunk, vagy nem, szimpatikusak vagyunk-e, vagy sem.

– Korábban sem nyilatkozott gyakran, de amikor megszólalt, annak volt súlya. Ami a szívén, az a száján fajta volt. Csak volt?
– Divatból nem szerepelek. Ha valaki megkeres, ugyanúgy elmondom a véleményemet, mint régen, ám nem tisztem osztani az észt. Amibe nem látok bele, arról minek beszéljek? Nem akarok hű, de okosnak látszani. Nem állítom, hogy mindenkinél mindent jobban tudok. Sőt! A szakmámnak még csak az elején járok, bőven van mit tanulnom.

– Hogyan, kitől?
– Egyrészt a vezetőedzőnktől, Csertői Auréltól, másrészt rövidnek nem nevezhető játékos-pályafutásom során dolgoztam jó néhány szakemberrel, tőlük azért ellestem ezt-azt. Ha tippversenyt hirdetnék, aligha találná el bárki is, hány edzőm volt.

– Tizennyolc?
– Több.

– Huszonhét?
– Még több. Majdnem annyi, ahány éves vagyok.

– Májusban volt negyvenegy.
– Egyszer összeszámoltam, nézze csak, itt a gyaníthatóan teljes lista. Harmincnyolc nevet tartalmaz.

– Az kemény.
– Szerintem is. Viszont harmincnyolc edzőtől azért lehet tanulni.

– Jót és rosszat egyaránt, nemde?
– Ha valaki nyitott szemmel jár, eleve sokat tapasztal. A következtetést pedig idővel levonhatja: mi az, ami jó volt, és mi az, ami nem. Aki sokáig futballozott, annak egy edzés megtervezése nem jelenthet gondot, arról nem beszélve, hogy az internet világában olyan feladatsort lehet összeállítani, amilyet csak akarunk. A szakma ott kezdődik, amikor napról napra húsz-huszonöt játékos mindenféle nyűgére-bajára oda kell figyelned. Ráadásul minden ember más. Van, aki könnyen megnyílik, van, aki nehezen, és van, aki piszok nehezen. Aztán ott a kérdés: mit akarsz játszani a hétvégén? Bár ez nem az én hatásköröm, amiben tudok, segítek Aurélnak. S persze a legfontosabb rész maga a mérkőzés. Amely nem abból áll, hogy kilencven percig ülsz a padon, vagy állsz mellette, és folyton kiabálsz. A csapatodat éppúgy figyelned kell, mint az ellenfelet. Az első másodperctől fogva az utolsóig résen kell lenned. A meccselés az, ami sokszor eldönti, hogy nyersz vagy veszítesz. A jó edzőt az különbözteti meg a rossztól, hogyan nyúl bele a mérkőzésbe. Igaz, vannak olyan klubok, amelyeknél nem tudsz rossz helyre nyúlni, na, a Paks nem tartozik közéjük. Ettől szép a munkánk.

– Kívülről úgy tűnik, tökéletes az összhang Csertői Aurél és ön között.
– Magam is így vélem. Három és fél éve dolgozunk együtt, a futballról vallott filozófiánk megegyezik. Ez ugyanúgy megkönnyíti a helyzetet, mint az, hogy a teljes stábbal egy hullámhosszon vagyunk. Nézeteltérések természetesen előfordulnak, hiszen van, amikor másként látunk eseményeket. Ugyanakkor tudjuk, milyen irányba szeretnénk haladni, és mindent meg is teszünk, hogy ne térjünk le a szerintünk helyes útról.

– Mostanra megszokta, hogy „átállt” a másik oldalra?
– Húszévnyi profi futball után ezt nem olyan egyszerű megszokni. A csapat nagy részével még együtt játszottam, s ezt bizony egyik félnek sem könnyű kezelni. Ezen a téren is sokat tanultam Auréltól, így manapság azért jobb a helyzet, mint az elején volt. Ennek ellenére még mindig különös érzés fog el, ha az öltözőben beszélnem kell a srácokhoz.

– Mikor lesz vezetőedző önből?
– Majd ha az élet úgy akarja.

– Szeretne egyáltalán az lenni?
– Köszönöm, egyelőre jól megvagyok pályaedzőként. Különben is, ha valaki tíz éve megkérdezte volna tőlem, leszek-e edző valaha, egyből rávágtam volna, hogy nem. Aztán tessék, mégis az lettem. És még jól is érzem magam a bőrömben. Ám amikor Kölnben légióskodtam, kinéztem magamnak egy pozíciót. A klubnál akadt ugyanis egy ember, akinek az volt a feladata, hogy előbb megfigyelje a szerződtetni kívánt játékosokat, majd tárgyaljon velük. Nevezzük csapatmenedzsernek. Tetszett, amit csinált. Eszembe jutott, hogy ezt én is szívesen vállalnám. Annyit azért értek a focihoz, hogy észrevegyem, valakiben mocorog-e valami.

– Ha már eljutottunk idáig: a fiatalok között lát olyat, akiben mocorog valami?
– Az alaptehetség sokakban megvan. Futni mindenki tud, passzolni és lőni pedig meg lehet tanítani a gyerekeket. Ami sokakból hiányzik, az a futball iránti igaz szeretet és az alázat. A vágy, hogy mindent elkövessek azért, hogy jó legyek. Az edzéseket mindenki becsülettel végigmelózza, de – tisztelet a kivételnek – többet nem tesznek bele. Félreértés ne essék, én sem voltam nagy edzésmenő, ám amikor ment a játék, amikor gólt lehetett szerezni, nem lehetett megfékezni. Megőrültem, ha nem én nyertem, ha nem én rúgtam a gólt. Az a baj, hogy túl kényelmes világot élünk, és sokakból hiányzik az önkritika is. A legtöbben elfeledkeznek arról, hogy a futballban minden héten bizonyítani kell.

– A Dunaújvárossal és a Ferencvárossal bajnokságot, a Fradival és Kecskeméttel Magyar Kupát, a Pakssal Ligakupát nyert. Kétszer volt gólkirály, huszonötször válogatott. Ha mond valamit, megfogadják az ifjak?
– Van, aki igen. A kritikát én is nehezen viseltem, de nem árt, ha a srácok tudják, edzőként nem parancsolni, hanem segíteni akarok. A pályán úgyis ők lépnek elő főszereplővé, ők döntenek arról, hogy nyer-e a csapat, vagy sem, mi legfeljebb mankót adhatunk nekik.

– Futballozik még?
– Néha beszállok, de nem erőltetem, mert mindenem fáj. Egyébként is, én már edző vagyok.

– Tényleg, mit szeret jobban, ha pályaedzőnek vagy másodedzőnek hívják?
– Eddig is Tökinek hívtak, hívjanak ezután is így.