Ha valaki, én aztán igazán támogatom a „hazai ipart”, de persze elsősorban a minőségre esküszöm, így aztán miközben minél több magyar ifjút szeretnék látni a mi kis futballbajnokságunkban, megemelem a kalapom – például Davide Lanzafame előtt.
A profi (és ez itt nem szólam) a lehető legjobb helyen van nálunk. Hogy hazájában miért nem evett meg több sót, legyen az olaszországi hozzáértők titka, nekem az a fontos, hogy sokkal, de sokkal többet tud a magyar átlagnál. És – mert ez fontosabb – hétről hétre bizonyítja is.
Szombaton sem tett mást. Kétszer egyenlített góljával csapata a Puskás Akadémia ellen, előbb remek ütemérzékét megcsillantva jutott túl Hegedűsön, majd Hegedüsön, a bekket lefutotta, a kapust kicselezte, majd a rúgótechnikáját vetette be, szabadrúgást tekert a hálóba. Az első eset három perccel azután történt, hogy vezetést szerzett az ellenfél, tehát nem volt ideje csapatának pánikba esni, a másodiknál pedig kibillentette magabiztosságukból a magukat már (talán) győztesnek hívő felcsútiakat.
Megmentőként tekinthetnek rá Kispesten, én csupán jó, a mi mezőnyünkből kimagasló futballistaként, akire akkor is emlékezni fogok, amikor már réges-rég abbahagyta a játékot. Mint például a régebbiek közül Oleg Sirinbekovra az egykori Vasasból, Viktor Gracsovra a Debrecenből és a BVSC-ből (akinél sohasem tudtuk meg, pontosan hány éves), de Adamo Coulibaly is csak azért lehet érdekes most Balmazújvárosban edzegetve, mert emlékszünk rá, főként a góljaira (meg „évi rendes” szabadsághosszabbításaira).
Ne feledjük, egyikük sem jobb- vagy balbekk, aki kevesebb gondozást igényel, mint a cserepes muskátli, védekező középpályás fantázianévvel felruházott robotos sem, feladatuk olyan, hogy kell tudni hozzá futballozni. Irányítóként, csatárként, tehát fantáziát, kreativitást követelő posztokon végezték jól a munkájukat, s végzi most Lanzafame is.
Nagy kincs egy ilyen külföldi, nagyobb keletje csak annak lenne nálam, ha valóra válna az álmom: a játékos és nem a menedzsere ügyessége számít a szerződtetéskor.