Nem csak a hétvégi meccsre, az életre is fel kell készíteni a gyerekeket |
Nem csak a hétvégi meccsre, az életre is fel kell készíteni a gyerekeket |
Nincs új a nap alatt, ahogy a középkorban a céhlegények, mostanság a gyerekfutballisták veszik nyakukba a világot, hogy külföldi mesterektől tanulják meg a szakmát. Valcolnak – mondták annak idején, ami pedig a jelent illeti, nem csupán az elnevezés változott.
A körülmények is.
Ég és föld a különbség, elvégre az akkori gyerekeknél még az sem volt biztos, hogy lesz hol álomra hajtaniuk a fejüket, kapnak-e meleg ételt naponta, ám ez nemigen érdekelte őket. Meg akarták tanulni a szakmát – mindenáron.
A lelkükkel senki sem törődött, ők maguk sem, egészségesebb kor volt, de mindenképpen őszintébb. Nem épült rájuk semmiféle tudomány, legfeljebb a szüleik aggódtak értük a messzi távolból, a pénz pedig nem torzíthatott rajtuk semmit, a templom egere volt a legjobb barátjuk.
Viszont éjt nappallá téve tanultak.
Nem azért mondom mindezt, hogy a mai, oly korszerű ifjak elgondolkodjanak a különbségen, értékeljék jó dolgukat, az ilyesmi nem megy parancsszóra. Meg ugyebár a középkor már a régmúltnál is régebbi kor. Így aztán már az is jó lenne, ha a közelmúlt valódi karriert (Bundesliga, Premier League) befutó magyar profijaira gondolnának, Dárdai Pálra, Király Gáborra, Lisztes Krisztiánra, Gera Zoltánra, akiknek nehezebb dolguk volt, hiszen nem egyszerűen tanulniuk kellett, hanem újra meg kellett tanulniuk futballozni.
Sikerrel jártak, s ezt önmaguknak köszönhetik.
Mert lehet akármennyire tudományos, sőt tudományoskodó a háttér, összefoghat szülő, edző és környezet, minden a gyereken múlik. Ha nevelése nem a (futball)karrierjére összpontosul, hanem egyszerűen csak arra, hogy holnap többet tudjon, mint ma, maradhasson gyerek, s egy gyerek tudatosságával járhassa az útját, van esély a dicső pályafutásra. Hogy közérthetőbben fogalmazzak, nem mindegy, hogy az ifjú mögött könyvszekrény van vagy kannás bor – már bocsánat az erőteljes sarkításért.
De vissza a céhlegényekhez. Akik, befejezvén vándorútjukat, hazatértek, hogy itthon készítsék el mestermunkájukat. Bizonyítva, nem tékozolták el legfogékonyabb éveiket, s azzal a vággyal, hogy elismert és főként hasznos tagjai legyenek a honi iparostársadalomnak.
Nyugi, az réges-régi kor volt.