Játékossors: A rosszmájúak szerint az utolsókat rúgom – Kenesei K.

– Egy hónap múlva betölti a negyvenegyet. Nem kellene lassan befejezni?
– Való igaz, lassan be kellene fejezni, de tényleg csak lassan – felelte mosolyogva a háromszoros magyar bajnok és négyszeres kupagyőztes, 29-szeres válogatott támadó Kenesei Krisztián, aki 2016 januárja óta az NB III Nyugati csoportjában szereplő III. kerületi TVE csapatát erősíti. – A rosszmájúak szerint az utolsókat rúgom a pályán, de fél év még biztosan van bennem.

– Tehát a nyáron vége?
– Az attól függ, miként alakul a következő fél év. Teljesen sohasem lesz vége. Nem bírnám abbahagyni. Nehéz, túlságosan nehéz lenne az életem foci nélkül. Amíg van, mi hajt, játszom.

– Ezek szerint még mindig van.
– Hogyne lenne! A gólszerzés ugyanúgy ösztönöz, mint tíz, húsz vagy éppen harminc éve. Vágyom arra, hogy a kapuba találjak, és büszke legyen rám a fiam, a párom, a családom. A mai napig jó úgy hazamenni, hogy gólt rúgtam.

– Ugyanannyira boldog, ha a Pénzügyőr vagy a THSE-Szabadkikötő kapusának eszén jár túl, mint amikor a Fradi ellen volt eredményes?
– Gólt lőni mindig jó érzés. Sőt, az egyik legjobb. Nem mondom, miután két évtizednél is többet futballoztam első osztályú szinten, eleinte furcsa volt a harmadik vonal. De nem telt sok időbe, hogy megszokjam. A Kerület-pályának amúgy is különös hangulata van, a felújított stadionunkat sok helyütt megirigyelnék. Öröm itt játszani, ez az igazság.

– No és hogy szolgál az egészsége?
– Voltam már jobban, de leszek még rosszabbul is. A tizenhat őszi meccsünkből négyet kellett kihagynom sérülés miatt. A maradék tizenkettőből kilencszer voltam kezdő, míg az Ajka, a Csorna és a Gyirmót II ellen csereként szálltam be.

– Azt is meg tudná mondani, hogy hányadik percben?
– Persze. Sajnos ez sokkal inkább benne van a fejemben, mint bármi más. Az egészségemre visszatérve: a Csepel elleni bajnokit megelőző edzésen, ahogy nyúltam a labdáért, belehasított a fájdalom a combomba. Voltam annyira bolond, hogy másnap játszottam, szereztem is egy gólt, ám hatvanöt percnél tovább nem bírtam. Elmentem az orvoshoz, kiderült, hogy a hasfalam és a lágyékom részlegesen elszakadt. A következő hétvégén nem játszottam Andráshidán, de a Szabadkikötő elleni találkozóra összedrótoztam magam. Egy gólt lőttem megint, csakhogy az utolsó negyedórára már le kellett jönnöm. A szezon hátralevő két mérkőzésén nem is tudtam játszani. Viszont nagyon szenvedtem, mert utálom kívülről nézni csapatom meccsét.

– Az elmúlt esztendőkben hányszor jelentette ki, hogy „még fél év van bennem”?
– Nem egyszer. Már gyerekkoromban is úgy mentem haza kétszer, hogy nekem ennyi volt a foci. Könnyen jönnek nálam ezek az elhatározások, és szerencsére könnyen is mennek. Már a Haladásban szerepeltem, amikor egy fránya sajkacsonttörés miatt nyolc hétre kidőltem, a visszatérésemet követő harmadik héten elszakadt a keresztszalagom. Gondoltam is magamban, hogy ha valaki segít levenni a cipőmet, azon nyomban szögre is akasztom.

– Mikor tért jobb belátásra?
– Még aznap. Annyi biztató üzenetet kaptam, hogy Balogh doktor rendelőjében ülve elhatároztam: megmutatom mindenkinek, hogy én jövök vissza a leghamarabb egy keresztszalag-szakadásból. Így is történt, a műtét után hat hónappal már játszottam a Ferencváros elleni Ligakupa-mérkőzésen.

– Zlatan Ibrahimovicnak hét hónap kellett.
– Nem is értem, miért Amerikába ment a sérülése után, miért nem fordult hozzám. A viccet félretéve: az említett Ligakupa-meccs után a Haladás akkori vezetőedzője, Róth Antal jó ideig csupán csereként számolt velem, és ezt bizony nehezen viseltem el. Főleg, ha be sem állhattam. Már egy hónap is eltelt a visszatérésemet követően, a Diósgyőr elleni idegenbeli találkozóra készültünk, amikor azzal álltam eléje: ha egy mód van rá, nem kelnék útra, hiszen úgysem tesz be. Anti bá erre bevallotta, hogy nemigen mer berakni, mert ha rásérülök, annyi a karrieremnek. Egyfelől jólesett, hogy aggódik értem, másfelől bántott, hogy nem játszhatom. A vége az lett, hogy elutaztam a csapattal, kaptam tíz percet, adtam egy gólpasszt, és nyertünk három egyre. Rá egy hétre a Pápát fogadtuk, akkor már húsz perc jutott nekem, kettő kettőnél váltottam Oross Mártont, és a két gólommal győztünk négy kettőre. Szóval, voltak hullámvölgyeim, de mindig kikászálódtam belőlük. Ezért is vagyok még mindig itt.

– Lehet, hogy azért is, mert fél attól, hogy mi lesz önnel, ha végérvényesen pont kerül a történet végére?
– Jó kérdés. Könnyen lehet, hogy ez is benne van a pakliban. Bár azt kizártnak tartom, hogy egyik napról a másikra befejezzem. Ha sérült vagyok, akkor is mindennap kimegyek a pályára, nem bírok meglenni az ottani légkör nélkül. Áh, az nem fordulhat elő, hogy örökre lezáruljon ez a fejezet!

– A Magyar Labdarúgó-szövetség adatbankjában láttam, hogy az ősszel már az MTK öregfiúkcsapatát is erősítette egyszer.
– Azt én is csak láttam, mert összekevertek a bátyámmal, ő játszott azon a mérkőzésen, nem én. Az igaz, hogy leigazoltak, de a Kerületnél még nem kaptam engedélyt arra, hogy szerelést öltsek az öregfiúk-bajnokságban. Persze, ami késik, nem múlik, látja, egy kiskaput máris találtunk. Ja, és akkor még nem is szóltam arról, hogy újra válogatott lehetek. A nem hivatalos szombathelyi stadionavatón ugyanis a Hali-legendák gárdáját erősítettem, és a két gólommal nyertünk kettő nullára az öregfiúk-válogatott ellen. A vesztes együttes edzője, Gellei Imre nyomban jelezte, a jövőben szüksége lenne rám. Hát lehet erre nemet mondani?!

– Lassacskán eljut odáig, hogy örömöt jelent majd futball.
– Számomra mindig azt jelentette.

– Az edzősködés is élvezet?
– Edzőnek azért nem nevezném magam. Tény, hogy május óta az MTK alkalmazásában is állok, az úgynevezett Talent-program keretében Teodoru Vaszilisszel és Dragan Vukmirral képezzük a gyerekeket. Dragan a védőkkel foglalkozik, „Ciki” és én a támadókkal. Örülök, hogy visszatérhettem az MTK-hoz, és örülök, hogy tehetségekkel dolgozhatom. Amit az akadémián meg lehet tanulni, azt megtanulják, mi igyekszünk valami pluszt hozzátenni a fejlődésükhöz. Ha kicsit is sikerül, már jó.

– Hogyan szólítják a srácok?
– Kenő bának. Egy-két csibész meg tegez.

– Hagyja?
– Semmi kifogásom ellene, mi több, becsülöm a bátorságukat.

– Várja már a téli felkészülést?
– Nagyon. Felnőtt szinten Kilencvenhárom nyarán volt az első közös felkészülésem, évi kettővel számolva ez lesz az ötvenedik. Atyaég, huszonöt éve már, hogy ezt csinálom...!

– Az NB III-ban nyilván nem annyira kemény a felkészülés, mint az élvonalban.
– Ha ismerné a vezetőedzőnket, Tóth Andrást, nem feltételezne ilyesmit. Igaz, olykor kapok némi engedményt, de amikor csak lehet, beleadok apait-anyait. Néha eszembe jut, hogy ha fiatalon is úgy álltam volna a futballhoz, mint manapság, talán többre vittem volna. Ám így is büszke vagyok arra, amit elértem. Különben is: most már minek keseregni?

– Jövő nyáron az ötvenegyedik felkészülésnek is nekivág?
– Nagy tételben nem fogadnék rá. Legfeljebb kicsiben.