Kávéházi futballszeánsz – képzelt beszélgetés a magyar irodalom klasszikusaival

 

– Ne vegyék tapintatlanságnak a felvetést: nem nézik ki a költőket a futballpályáról?
– Ady Endre: Valamikor labdatéren, hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson, ki az az egy nem osztozó, labdaverő boldogságon, ki az az egy, ki ne játsszon, engem dobott ki a sors, mindig engem, mindig engem.

– Így már érthető öccse, Ady Lajos szigora, aki tankerületi főigazgatóként a debreceni iskolákból kitiltotta a futballt. Talán a testvéri együttérzés vezérelte…

– Ady Endre: Igy van ez jól fiacskám. Régi hét fiuk közül ime engem tartott meg a fő-fő Labdaverő s a többit szépen, ifjan kiverte a játékból.
– Németh László: Magam, azt hiszem, még az osztálytársaim közt sem voltam jó játékos, de az biztos, hogy amíg tornaórán vagy játékdélutánon a kavicsos udvaron le-föl nyargaltunk: a „csapat” bennem lihegett a legtöbb gőzzel és a legszenvedélyesebb odaadással. Én többnyire half voltam. A futballban ez volt a homály. Az ember itt sem az elhibázott, sem a bekapott gólokért nem volt közvetlen felelős, de döglésre szaladhatta magát a többiekért. A név is olyan szép: half a helfen ige hallatszott belőle.

– Vagy tíz évvel ezelőtt volt a Nemzeti Sportnak egy reklámpólója. Az elülső oldalán ez állt: „A sport játék”. A hátulján: „A sport nem játék.” Melyikkel értenek egyet?
– József Attila: Tudom, mint a kisgyerek, csak az boldog, aki játszhat. Én sok játékot ismerek, hisz a valóság elpereg és megmarad a látszat.

– Ugye, nem tévedek, ha azt gondolom, Csoszogi, az öreg suszter alakjába Sebes Gusztáv édesapját bújtatta el? Egykori iskolatársa, az Aranycsapat szövetségi kapitánya visszaemlékezéseiben írja, Gát utca sarkán működő műhelyében apja javította a József gyerekek cipőit. Miként emlékszik vissza az öreg Sebesre, vagy becenevén Csoszogira?
– József Attila: Ott ült háromlábú székecskéjén az ablak mellett, hogy jobban lásson, amikor öltögeti a keményhegyű, szurkos fonalat. Az ablak ugyan éppen nem mondható tisztának, a hideg is behúz már rajta – de mit tesz az Csoszoginak, az öreg suszternek, aki ha azt mondja, hogy a cipő meglesz estére, akkor azt úgy lehet tekinteni, mintha maga az újonnan talpalt tükrösszélű cipő nyikorogna az ember lábán.

– Összeegyeztethető sport és kultúra?
– Móricz Zsigmond: Az író az életét a betűtengeren éli le. Övé a könyvtár és az éjszaka. Az az író, aki strandolni megy és evez és sportol, az nem lesz író.
– Krúdy Gyula: Amelyik nem bír kellő szellemi fegyverekkel, jeles bizonyítványokkal, az a testi erő fennsőbségénél fogva törtet előre. Ezért van divatban most mindenféle sport.
– Szabó Dezső: Igen: ez a sportőrület, ez a veszett testkultusz: tatárjárás a kultúra ellen. Mikor az állam legfőbb hatalmasai, a kultúra hivatalos vezetői, a városi élet diktátorai, a sajtó – az irtózatos, a pusztító, a fertelmes sajtó – így odasűrítenek minden himnuszt, ragyogást és dicsőséget némi rúgásra, öklözésre vagy egyéb kapálózásra, mikor ők járnak elül abban, hogy elvonják a figyelmet a szellem nagy erőfeszítéseitől: természetes, hogy a tömegek tízezrei nem a könyvhöz, nem a Bartók-Kodály bemutatókhoz, nem a magyar lélek mély megnyilatkozásaihoz: a gondolat és a szépség csodáihoz csődülnek, hanem a szuszogáshoz, a lihegéshez, a kupánvágáshoz. Elvész a baromból lélekké fejlődő Ember egyetlen alibije: a szelíd humanizmus.

– Nem túloz kissé?
– Szabó Dezső: Aki azt mondja, hogy ellensége vagyok az egészséges sportnak: hülye. Aki azt hiszi, hogy az Olympiász győzőit akarom bántani: buta. Derék férfiak és nők ezek, akik megtették azt, ami tőlük tellett. Ha kormányelnök, vagy magyar kultuszminiszter volnék: én is megveregetném a vállukat s fizetnék nekik egy pohár sört.

– Amikor tavaly nyáron Bordeaux, Marseille, Lyon utcáin vagy a pesti Nagykörúton hömpölygött az ünneplő tömeg, láthattuk, a futball kivételes érzelmeket képes kiváltani. Miben áll az ereje?
– Krúdy Gyula: Valamikor a magyar huszár volt az a kalandos levente, aki a hétéves háborúban, sőt Napóleon ellen vívott hadjáratokban a földgolyó másik felére is eljutott. Az elmúlt háborúban megsántult a huszár lova, ő maga nekiöregedett, a világjárást átengedi másoknak: a fürge, hangos, labdás fiúknak, akik a spanyol félszigettől a ködös Stockholmig járják a világot a labdájukkal, és a régi huszárbravúrok helyett a futball játékban teszik emlékezetessé a magyar nevet mindenütt, ahol megfordulnak.

– Juhász Gyula: Sokat hangoztatták már és sokszor érveltek vele, hogy a sport az egyedüli tér, hol nemzeti önállóságunk méltóképen kifejezésre jut. Jóformán csak a labdarugóink azok, akik dicsőséggel koszorúzva tértek vissza messze idegenből az értük rajongók sokasága közé. A német és angol lapok dicsérték azt a nemzetet, melynél a sport ilyen fejlettséget ért el, mert a sport nagyrahivatottságát ennyire megértő nemzet, csak kultur-nemzet lehet.

– Márai Sándor: A futball, ahogy ma áll, egy nagy élménypótlék, s egy óriási üzlet. A nemzeti érdekről mondjon le ennek az üzletnek a reklámigazgatósága. Ebben a tikkadt, fáradt, elkínzott magyar életben, ahol mindenki nyaka körül érzi a selyemzsinórt, amit szűk piac, gyenge termés, senyvedő fogyasztás és mohó adók fonnak a mindennapi élet köré, ahol mindenki áment mond és esőt vár, ahol az emberek sorszámnak érzik magukat a halni-indulók lassú listáján, ahol fanyar a mosoly és bágyadt a tiltakozás, ahol mindenki reá bízta már magát a rezsimre, politikában és művészetben, erkölcsben és véleményben, ebben az egész, ha akarjátok trianoni magyar életben ez a füves pálya vasárnap délután az egyetlen terep még a nagy osztályok életében, ahol mindenki szíve szerint, felelőtlenül, egész lelkével ordíthat egyet.

– Miként ragadnák meg a labdarúgás lényegét?
– Márai Sándor: Testedzéshez semmi köze, átmenet egy kocsmai verekedés és valamilyen pubertásos futási inger között.

– Karinthy Frigyes: Játsszák huszonketten, végkimerülésig, bandázs nélkül. A játékban labda is szerepel, amelyet azonban nem kell komolyan venni; ez csak afféle szimbólum, mely a főcél: a hasbarúgás ürügyéül szolgál. A játék „gól”-okra megy: ez úgy történik, hogy a kapus keresztbe fekszik a háló előtt, mire a csatárok addig rúgják a hasát, míg átlukad; ezen a lukon keresztül a labdát begyömöszölik a hálóba.

– Karinthy úr, önről azt terjesztik a pesti kávéházakban, hogy nem rajong a sportért…
– Karinthy Frigyes: Igenis, lelkes sportember vagyok. Mindig is az voltam s az is akarok maradni. Hiszen azok között voltam, akik legelőször rugták a labdát Budapesten s még most is tagja vagyok a legrégibb labdarugó-klubnak: a BTC-nek, melynek színeiben valaha a centercsatár posztját töltöttem be.

– Fiához, Ferenchez fordulok, már csak azért is, hogy ne kelljen magát dicsérnie. Igaz, hogy édesapja egyszer saját lakásán nyújtott oltalmat Klug Frigyesnek, a megvadult BEAC-szurkolók elől menekülő játékvezetőnek?

– Karinthy Ferenc: Frici bácsit akkor apám mentette meg. Habozás, remegés nélkül kiállt az ablakba, s érces hangon beszédet rögtönzött. A tömeg, amikor megpillantotta, elcsitult: apámat mindenki ismerte Lágymányoson. Nagyon ügyesen és meggyőzően beszélt: mindenekelőtt merészen elismerte, hogy a futballbírónak igenis ő adott menedéket. Adott pedig azért, mert nem vak szenvedély, de az igazság józan keresése volt egész életének jelmondata. Most sem lehet hűtlen az elveihez: szavát adta, hogy az ügyet kivizsgálja, s ha valami szabálytalanságot talál, a megtévedt bíró nem kerülheti el a megtorlást. Akit érdekelnek a fejlemények: ő mindenkor rendelkezésre áll a Hadik-kávéházban.

– Kockázatos hivatás a labdarúgóé: mindent egy lapra tesz fel, pedig tisztában van vele, egy súlyos sérülés derékba törheti a pályafutását.
– Radnóti Miklós: És tudja, nyáron is lehullhat egy levél, hiába táncol és csal a forró emberész, s minden megméretik, ha egyszer majd nem él; sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész.

– Vártuk már, hogy hozzászóljon a beszélgetéshez. Feleségétől, Gyarmati Fannitól tudjuk, nem hagyta hidegen a játék, 1938-ban is baráti társasággal hallgatta Pluhár rádióközvetítését a magyar válogatott Holland-India elleni vb-meccse alatt. Persze, akkor még hol volt a televízió…

– Pilinszky János: Számomra a televízió vagy a rádió archív anyag, olyan, mint a ligeti sörözők vagy a kuglipálya. Emberek elszórakoznak, megpihennek. Én nem ítélem el. A televízióban általában nem nézek meg filmet; nagyon csúnyák a képei, képi értéke elvész. De szívesen megnézek, sőt nagyon szeretek néha nézni, szenvedélyesen nézek atlétikai versenyt. Nem a futballt.

– Már bocsánat, de napi három doboz Gauloises mellett nem is csoda, ha csak a televízió elől követi figyelemmel a sportot…
– Pilinszky János: Nem tudnék egészségcentrikus életet élni. Lehet, hogy egy nap abbahagyom a dohányzást, de az következménye lesz valaminek, egy belső felismerésnek vagy magatartásnak, szóval, ha az ember ilyen fakír módon abbahagyja, akkor menthetetlenül egészségcentrikusan él legalább egy-két évet, és ezt a luxust én nem tudom megengedni magamnak.
– Karinthy Ferenc (közel hajol, bizalmasan súgja): Pilinszky óriási költő, de veszedelmes ember. Éjfél után is, hogy az utcán ballagtam, képes váratlanul előbukkanni valami sötét kapualjból, átjáróból, akkor már nem volt menekvés, becipelt egy ily későn is nyitva tartó presszóba, s órákig olvasta fel magas, kántáló hangján különben gyönyörű verseit, poémáját, máig a fülemben csöng: „mintha kavicsot ráztak volna…” Egyszer azonban nem olvasott, azt mondja, ő, aki talán még Sárosiról, Puskásról se hallott: „Tudod, mi a baj a magyar lírával? Amit az újságban írtak a fociról: mezőnyben jobbak vagyunk, csak épp gólt nem tudunk rúgni.”

– Minden alkotó gyűlölt ellensége a cenzúra. A „Vereség után” című vers örök érvényű klasszikus, 1954 után mégis tíz évig fiókban maradt…
– Szabó Lőrinc: B. főszerkesztő egyenesen a berni verset kérte látni. A rádiónál, mondta, ha százszor jóváhagynák is, ha előre legfőbb helyen is jóváhagynák, az még mindig nem volna biztosíték a támadások kivédésére. Mit mondjak? Oda minden nyugalmam.

– És azóta?

– Szabó Lőrinc: Egész éjjel tűrhető megoldáson töprengtem. Nekem igazán nem volt semmi olyan érzésem a megszerkesztéskor, hogy az »És kint már dördült a Siker nagy himnusza« kifejezésben a Deutschland-Lied iránti megbecsülést fejezek ki. Hiszen két világháborús vereség minden olyasmi ellen hatalmasan szól, hogy a német himnusz=sikerhimnusz! Itt csak a futballgyőzelem végaktusánál felhangzott dalról van szó, mint ténylegesen megtartott zárószámról. Mindegy! És lassan mindenki egyetértett B. súlyos aggályával. Ah, nincs ennek vége… Pedig nagyon baráti aggály volt minden. Én nem árultam el, mennyire le vagyok verve, de nyilván lerítt rólam, hogy perplex vagyok. Nem tudom, mit teszek ma. Mindenesetre erőszakolom a zavartalan munkát. De hogy ver a szívem!

– Neymart a nyáron 222 millió euróért vette meg a Paris Saint-Germain, az NB I-ben is milliós fizetésekről hallani. Mivé lett az angolok ősi, amatőr játéka?
– Szabó Dezső: Ez üzlet, nagy-nagy üzlet. Hány kis magáncsatornát lehet fúrni ahhoz a pénzzuhataghoz, mely ebből az egyetemes sportámokfutásból egybeverődik!
– Márai Sándor: Ahogy a klubok embereket vesznek és eladnak, az egész nagy üzlet, ami a szenegáli rabszolgavásáron is tilos már, ahogy a nép a vásárolt árut nézi és mustrálja, s ahogy ezek a kis, tömzsi primadonnái a füves rétnek kelletik magukat, egy-egy rúgás után néhány pillanatig sután sántikálnak s kizsarolják a tömeg részvétét, hogy rögtön utána kutyabajuk se legyen.

– Mi ötlik fel önökben a sportsajtóról?
– Krúdy Gyula: Amikor alkonyattal megállott a kocsiközlekedés a nagykörúton, mert kiakasztották az újság kirakatába a labdamérkőzés eredményét: betüket és számjegyeket, amelyeknek jelentőségét már tudta a legöregebb pesti ember éppen úgy, mint a legkisebb gyerek.
– Márai Sándor: Az, hogy az iskolában hétfő reggel a gyerekek a sportújságok rekordjait habzsolják, éppen olyan kevéssé egészség, mint a bélyeggyűjtés, ami szintén infantilis szenvedély.

– Szabó Dezső: A lapok pihegő eláradással gyűjtik a Történelem számára Isten harmadik szövetsége sport-Krisztusainak személyi adatait. Megható belsőségű képek alatt zsolozsmáznak az aláírások: – A hős magyar világököl-bajnok ángyának a volt takarítónője, otthonában. – Vagy: A magyar világúszó Bajnok pedikürösének sérvkötője, eredeti nagyságban. – Vagy: a világ-futó magyar dicsőség pelenkáinak színváltozatai élete első két hónapjában.

– Amelyik ország olyan játékvezetőket adott a világnak, mint Palotai Károly, Puhl Sándor vagy Kassai Viktor, méltán fogadja felháborodással, ha külföldön a magyar bíráskodást kritizálják.

– Molnár Ferenc: Kissé el vagyok keseredve, mikor azt látom, hogy e szerint az angol szakember szerint mindent meg tudunk tőlük tanulni, csak a játék magasabb kultuszát nem, hogy szépek vagyunk, jók is vagyunk, csak egy kicsit hamisak vagyunk. Kissé el vagyok keseredve, hogy bíró uraimék ezt magukon hagyják száradni, semmit se csinálnak az ilyen gyanúsítással szemben, nem érzik, hogy ez fontosabb, mint maga az egész labdarugászat Magyarországon.

– Valamikor a hőskorban a nép szórakozása volt stadionba járni, a mai jegyárak mellett azonban sokan inkább otthon maradnak, és a tévében nézik meg a meccset.
– Karinthy Frigyes: Véleményem szerint a legtisztább amatőrség esetén még belépődijakat sem szabadna szedni a mérkőzésekre.
– Márai Sándor: Az az érzésem, hogy igazságosan talán ötven fillért ér az egész, nem sokkal többet. Én már nem emlékszem, hogy a spártai Stadionban, vagy a római Colosseumban mennyi volt egy tribünjegy ára, de semmi esetre sem volt négy pengő. A Colosseumban ezenfelül kényelmesebbek voltak az ülések, s az egész kőből épült, s előadás közben, amíg a keresztényeket égették, a publikum dohányozhatott, illetve hagymát ehetett olajos kenyérrel. Itt, a pesti tribünön, ahol az előadás csak annyi, hogy a keresztények s szórványosan az izraeliták rúgják egymást, s égetésről szó sincsen, tilos a dohányzás. Egyik oka annak, ami a jövőben visszatart attól, hogy a pesti futballt sűrűn látogassam.

– A játék népszerűsége világszerte töretlen, a válogatott meccsekre még nálunk is eladnak húszezer jegyet, de ha negyvenezren férnének be a Groupamába, valószínűleg akkor is telt ház lenne.
– Márai Sándor: Én ismerek dolgokat, amik sokkal több embert érdekelnek vasárnap délután, mint negyvenezret, s mégsem cikkeznek róla, sőt.
– Móricz Zsigmond: Negyvenezer emberrel világháborúkat vívtak hajdan. Bethlen Gábor legnagyobb háborús akciójában sem tudott negyvenezer ember egybegyűjteni. És most mondjanak, kérem, egy számot, mennyi fogyott el Debrecenben a Pillangó című debreceni regényemből hat hónap alatt?

(Megindul a találgatás a teremben, van, aki százat mond, az udvariasabbak ezret, ezerötszázat…)
– Móricz Zsigmond: Nem találták el… Három példány. Egy futballmeccsen Debrecenben is megjelennek tízezren. Mit kellene egy írónak megírnia, hogy olyan izgalmat okozzon, mint az a kétszer tizenegy fiú, aki a labdát rúgja? Igen, kérem, küldjék fiaikat inkább futballistának. Akkor még azt is megérik, hogy egy miniszter kezet fog vele, ha mint balbekk berúg egy gólt.
– Krúdy Gyula: Én magamban azt gondolom e fénylő délután, hogy a nagyranövekedett, szinte világhírű pesti futballisták hamarább megtalálják a kézszorítást az ellenséges külfölddel, mint nagyfejű politikusaink.
– Molnár Ferenc: A football nálunk az utóbbi időben kezdett nemzeti ügy lenni, különösen, amióta a viszonyok oda romlottak, hogy a versenypályán valóságos képviselőházi jelenetek játszódtak le. Néhány év választ el bennünket attól, hogy Európa legjobb footballistái legyünk. És vagyunk, akik ennek a kis dolognak is őszintén tudtunk örülni, mert vagyunk néhányan, akik nagyon jól tudjuk, mit jelent az: az európai népek közös versenyében részt venni akár színdarabokkal, akár a rugott-labdával.

– Ha már labda: ha meghallják a szót, mi jut az eszükbe?

– Németh László: Anyám olykor-olykor megengedte, hogy mi is elmenjünk futballozni. Volt egy kis ötös „tojás”-om, azzal vonultunk a Városligeten át a BAK-pálya mögötti homokbuckákra, amelyeken ma a Mexikói út villái állanak. A labdára ott mindig gyűlt játékos; azokkal rohangáltunk a kabát-kapuk közt szürkületig.
– Karinthy Ferenc: Negyedik születésnapomra egy igazi, hármas méretű futball-labdát kaptam: gyönyörű sárga volt, tehénbőrből, tizenkét részből, piros varrással. Rögtön felvittük a Gellérthegyre kipróbálni. A Citadella körül katonák sétáltak, egy baka hatalmasat rúgott belé: a labda felszállt, magasan a kékbe, aztán a korláton kívül hullott vissza, legurult a sziklás, bozótos meredélyen, ahol egykor Szent Gellért a hordóban. Egész délután kerestük, úttalan utakra csapva, de persze nem találtuk. Azóta mi minden történt, ám az a fájdalom feledhetetlen, egyre nő szívemben, mint a fa kérgébe vésett jel.

– Kosztolányi Dezső: Éles lármára riadtam fel a pesti Erzsébet-hídfőnél. A mélybe lenn az eskütéri templom előtt sok-sok gyerek zsinatolt. Puffant a labda, fölnyilalt a levegőbe, megfürdött a márciusi légben. Egyszerre elült a lárma. Még a határbíró sem fütyült. Sárgarézfütyülőjét riadtan zsebébe dugta. A hirtelen csendben összefutottak a játszók. „Hol a labda?” „Begurult.” „Hová?” „Oda.” A kapus a templom felé mutatott. Ijedelmük nagy volt. Ha valami grófi ház lett volna, vagy diszkrét, vagy királyi kastély! De ez mindennél több. Ez a jó Isten háza. Döbbenten tanakodtak, mi lesz az eltévedt labdával. „Hozd ki.” „Én nem.” „Te vagy a kapus.” „Te meg a bíró.” Egy hétéves kisfiú is ott ácsorgott. Eddig még nem játszott. Körülvettek, magyaráztak valamit neki, gyúrták. Végre elindult. Utána néztem. A templom küszöbén lekapta kék sportsapkáját. Lassan odament a szenteltvíztartóhoz, megmártotta benne kezét, térdre ereszkedett. Pár pillanat múlva félénken körültekingetve jött ki, hóna alatt a labdával.

– Múzeumigazgató úr, ha kellemetlen, ne beszéljen róla, de azt rebesgetik, unokájával játszva egyszer egy szerencsétlen sündisznót használt labdának. Hogy is történt az eset?

– Móra Ferenc: Gyöngéden meglököm a lábammal: gurul. Ferenc is taszít rajta egyet: neki is gurul. Ugyan akkor is gurulna, ha nem sündisznóból volna, hanem marcipánból vagy sütnivaló tökből, mert a lépcsőn mindenre gilt a Newton törvénye. (Az emberre nem mindíg, mert az fölfelé is tud gurulni. Különösen bársonypokrócos lépcsőn.) Észre se veszik az emberek, hogy sündisznót gurigálunk haza a cipőnk orrával. Legföljebb azt gondolják, hogy futballozni tanulok az unokámtól, az pedig elemi kötelessége minden nagyapának.

– Hisznek a sport kedvező hatásaiban?

– Krúdy Gyula: A mindenható sport a mai és legközelebbi társadalmat úgy átalakítja, hogy egy évtized múlva valóban új világot találunk itt. A testedző sport szenvedéllyé való fokozása a legjobb örökség, amelyet gyermekeinkre hagyhatunk. A sportok a lélek jegesfürdői, a test örökös orvosai.
– Márai Sándor: Már régen gyanítom, hogy a sport lelkesebb hívei közül valaki agyonver egyszer azért a szerény, de a tömegőrület szemlélése közben évről-évre tisztultabb, határozottabb véleményemért, mely röviden úgy szól, hogy a sport ártalmas az egészségre és hülyít.

– A közösségi élmény azonban felemelő, a San Paolo Stadionban figyelni a tüzes nápolyiakat, az Anfield Roadon hallgatni a You'll Never Walk Alone-t, életre szóló emlék.

– Móricz Zsigmond: Én nagyon ritkán voltam mérkőzésen, s álmélkodva és gyönyörködve néztem az emberfejekből szőtt függönyt, amely körülvette az ovális pályát. A tribünök rendkívül csúf reklámpántlikái között hihetetlen szőnyeg volt ez; lobogó, szikrázó, ujjongó arcokból tömöttre vert szőnyeg, amely mintha egy titokzatos szél korbácsolta volna, állandó hullámzásban volt, s olykor egy egészen különös, csak a meccseken hallható ujjongásban orgonázott.
– Márai Sándor: Vasárnap délután, a Vasas sportpálya tribünjén megütötte a guta Varga György harmincötéves munkást, aki belehalt a drukkolás izgalmaiba. Ez a hír mindannyiunkat mélyen megrendít és keserű elégtétellel tölt el – mindannyiunkat, akik életveszély közepette, régen hirdetjük már, hogy a sportnak annyi köze az egészséghez, mint a szerelemnek a házassághoz, vagy a színdarabírásnak az irodalomhoz; szóval, eltekintve a szórványos kivételektől, semmi.

– „Az én kedves kis falumban karácsonykor magába száll minden lélek” – írja a költő, de futballhasonlattal élve úgy is fogalmazhatott volna, karácsonykor fújunk egyet, és bevonulunk pihenni az öltözőbe. A kérdés már csak ez: mi jön az ünnep után?
– József Attila: Egy pohár friss vizet s aztán tovább. Kedvünkre győzünk, félidő 0:0, gyerekek – hátunk mögött a Szél, a Nap s az Isten!