– Hogy sikerült?
– Micsoda? – kérdezett vissza a 97-szeres válogatott Gera Zoltán, amikor az FTC népligeti edzőközpontjában leültünk beszélgetni.
– Az érettségi. Úgy hallottam, a napokban vizsgázott.
– Így van. Nagyjából négyes lett az átlagom, a minap szóbeliztem, igyekeztem jól felkészülni. De biztos, hogy erről írni akar?
– Miért? Kellemetlen önnek a téma?
– Sokan mondják, hogy tiszteletre méltó ennyi idősen újra iskolapadba ülni és leérettségizni. Szerintem jobb lett volna, ha annak idején teszem meg, amikor kellett volna, amikor általában érettségiznek az emberek.
– A futballisták között nem ritka, hogy elakadnak a tanulmányaikban, amikor egyre sikeresebbek a pályán. Több korábbi válogatott csapattársa is harminc körül érettségizett, például Torghelle Sándor vagy Juhász Roland. Ennyire fontos a papír befutott, sikeres sportolóként is?
– Természetesen, de különleges egybeesés, hogy éppen azokban a napokban érlelődött meg önben a pályafutása befejezésével kapcsolatos elhatározása, amikor egyébként ilyen állomáshoz érkezett a civil életben.
– Az elhatározás, hogy befejezem, már korábban megszületett, de nem akartam a vizsgák előtt nyilvánosságra hozni, mert akkor a visszhangok miatt nem tudtam volna az érettségire koncentrálni. Így viszont jó volt, hogy a tanulás elterelte a gondolataimat arról, hogy ezt a felkészülést már nem kezdtem el a csapattal.
– Miért alakult végül is így? Persze már az is különleges, hogy csak harminckilenc éves korában kell megkérdeznünk.
– Nem így terveztem, szerettem volna fél évvel korábban bejelenteni, a szezon végén visszavonulok, hogy legyen lehetőségem fokozatosan elköszönni a csapattól, a közönségtől. Azok után azonban, hogy a tavalyi sérülésem, a combhajlítóizom szakadása a bal lábamban a műtét ellenére sem jött rendbe, a korábban mindig laza izom elveszítette a ruganyosságát, illetve ismét elszakadt a rehabilitáció során, be kellett látnom, hogy nem lesz már százszázalékos a lábam, nem elég stabil a térdem. Hosszú-hosszú ideig őrlődtem, folyamatosan próbálgattam, hogy tudnék-e újra játszani, végül pályára is léptem az utolsó fordulóban a Balmazújváros ellen. A korábbi sérüléseim után, amikor visszatértem a pályára, rögtön elfelejtettem, hogy sérült voltam. Most viszont féltettem a lábam, folyton eszembe jutott, hogy vigyáznom kell, és éreztem is, hogy húsz, harminc százalékkal gyengébb, érzékenyebb a bal lábam, mint ideális esetben, érzem a fordulásoknál, hiányzik a dinamika.
– Ekkor döntött?
– A mérkőzés után elutaztunk egy hétre a családdal, volt időm végiggondolni a helyzetemet, meghozni a döntést. Nagyon szerettem volna még a pályán maradni, de nem csaphattam be a környezetemet, a Fradit, a szurkolókat, akik szerették a játékomat. Ha csak fél óra ment volna teljes erőből meccsenként, azzal is kibékültem volna. De hiába érzem úgy, hogy fizikailag még évekig bírtam volna, hiába nem érzem magam öregnek, a lábam sajnos nem alkalmas a játékra ezen a szinten, nem dönthettem másként: vége, befejezem.
– Nehéz volt?
– Inkább megkönnyebbültem, hogy hosszas tépelődés után végre eldőlt a sorsom. Természetesen sajnálom, hogy vége, a gyerekeim nagyon örültek volna, ha még egy évet játszom, és a feleségem is, mert, bármilyen furcsán hangzik, ezután talán kiszámíthatatlanabb lesz az életem, és kevesebb időt tudunk együtt tölteni, mint amikor futballoztam.
– Így már nem lesz meg a száz válogatottság, még ha rendez is az MLSZ önnek búcsúmeccset – ami igazán illendő lenne –, akkor is kilencvennyolcnál fejezi majd be…
– Igen, ezt is sajnálom, jó lett volna elérni százig, de talán nem ennek alapján emlékeznek majd rám, nem ennek alapján idézik fel, hogy milyen futballista voltam.
– Hanem mondjuk a portugáloknak az Eb-n lőtt bombagól jóvoltából?
– Többek között…
– Melyeket érzi a pályafutása legmagasabb csúcsainak? Mire emlékszik vissza a legszívesebben?
– Minden korszaknak megvannak a szép emlékei. A harkányi ifjúsági csapatban szerzett első gólomnál ugyanazt a határtalan boldogságot éreztem, amilyet később, amikor a Pécs, a Ferencváros, a válogatott, a West Brom vagy a Fulham játékosaként értem el sikereket, szereztem fontos gólokat. Fantasztikus, hogy tizenöt évig szerepeltem a válogatottban, és hogy Angliában éveken keresztül sok magyar zászlót láttam a lelátókon. Mindez persze nem sikerülhetett volna a csapattársaim, az edzőim, mindazok nélkül, akik sokat segítettek nekem pályafutásom során, és akiknek ezúton is köszönöm, hogy idáig eljuthattam. De a legfőképpen Jézus Krisztusnak köszönöm, nélküle és a keresztény hitem nélkül nemcsak sportoló, sikeres futballista sem lett volna belőlem, hanem még csak normális életet élő ember sem.
– Kimaradt valami a karrierjéből? Hiszen sztár volt a világ legerősebb bajnokságában, minden borús előjellel szemben kijutott a magyar válogatottal egy világversenyre, és ott is jól szerepelt.
– A csak megközelített száz válogatottság már szóba került. Ahhoz sem sok hiányzott, hogy Európa-liga-győztes legyek a Fulhammel, olyan sorozat végén, amelynek során nemcsak kiegészítő ember voltam, hanem érdemben hozzá is tudtam járulni a csapat meneteléséhez, és a döntőn is játszottam. Azt sajnálom, hogy a Bajnokok Ligájában nem szerepelhettem.
– Most biztos mindenki ugyanazt kérdezi: hogyan tovább? Mihez kezd a szabad idejével, a tapasztalatával?
– Maradok a futballban, és maradok a Ferencvárosnál is, már beszéltünk erről Kubatov Gábor elnök úrral. Szeretném elkezdeni az edzősködést, és közben képezni magam.
– A profi futball világában maradna, vagy a gyerekekkel szeretne foglalkozni edzőként?
– Főként a felnőttcsapat környékén képzelem el magam, de a fiataloknak is szívesen átadom mindazt a tudást, amit összeszedtem pályafutásom során a nemzetközi futballban. És közben tanulni szeretnék, minél több ismeretet összegyűjteni, elvégezni az edzői tanfolyamokat és tanulmányútra menni volt angol csapataimhoz, meg más klubokhoz is más országokba.
– Edzősködne is külföldön? Ahogyan a kortársai közül Dárdai Pál, Szabics Imre, Lőw Zsolt…
– Igen, egyszer majd edzőként szeretnék visszatérni Angliába.
– Apropó, Anglia! Az angoloknak szurkol a világbajnokságon?
– Ha valakinek, akkor nekik természetesen, és nagyon tetszenek a látványos, ötletes futballt játszó dél-amerikai csapatok. Az eddigi tapasztalataim vegyesek, voltak nagyon jó és elég gyenge mérkőzések is. A létszám bővítése nem európai vagy dél-amerikai csapatokkal elég kockázatos döntésnek tűnik.
– Most is többen kilógnak a sorból. Panamát például még mi is megvernénk?
– Ilyet nem mondtam, ők ott vannak Oroszországban, mi nem, vagyis nem jelenthetünk ki ilyesmit.
– Mit szól a videobíróhoz?
– Eléggé új még ez a megoldás, de már látható, hogy sok esetben segítséget jelent. Még jobb lenne azonban, ha a videoszobában egy-két volt játékos is részt venne a döntések meghozatalában, olyanok, akik ismerik a trükköket, finomságokat a pályáról.
– Szakkommentátorként is belekezdett egy szakmába, ezt is egyre magabiztosabban űzi, a vébé idején kétnaponta láthatjuk a televízióban.
– Szeretek a futballról beszélgetni, elemezni a játékot, ebben is próbálok fejlődni, még új vagyok ezen a pályán, de szívesen csinálom.
– Azért fog még focizni?
– Persze, barátokkal, a játék öröméért biztosan. És a gyermekeimnek azt is megígértem, hogy szaltózom még a Fradi-pályán, vagyis remélem, hogy lesz egy búcsúmeccsem, amelyen talán hagynak gólt rúgni, és előadhatom a hagyományos gólörömömet. Erre a szaltóra még rágyúrok…
NÉVJEGY: GERA ZOLTÁN
Született: 1979. április 22., Pécs
Posztja: középpályás
Válogatottság/gól: 97/26 (2002–2017)
Klubcsapatai: Pécsi MFC (1997–2000), Ferencváros (2000–2004; 2014–2018), West Bromwich (2004–2008; 2011–2014), Fulham (2008–2011)
Eredményei: 3x magyar bajnok (2001, 2004, 2016), 5x Magyar Kupa-győztes (2003, 2004, 2015, 2016, 2017), 3x magyar Szuperkupa-győztes (2004, 2015, 2016), magyar Ligakupa-győztes (2015), angol másodosztályú bajnok (2008), Európa-liga-döntős (2010)