Vincze Ottó: Engem már minden Győrhöz köt

– Nem irigyeltem a női kézilabda-bajnokság hihetetlen végkifejletű utolsó fordulója alatt. Az egyik szerelme Győrben, a másik Budapesten lépett parkettre…
– Ott voltam az ETO-csarnokban, de nem a szokásos helyemen ültem, ahová kedvesem, Anita egy pillanatra mindig odamosolyog, odaint. Ezúttal igyekeztem láthatatlan maradni, beleolvadni a tömegbe, és úgy szurkolni.

– Szurkolni, de kinek? A párjának, Görbicz Anitának és a Győri Audi ETO-nak, vagy imádott klubjának, a Ferencvárosnak, amelynek női kézilabdacsapata végül egy góllal maradt le a bajnoki címről?
– Nem könnyű meccs ez bennem. A Fradi iránti rajongás nálunk családi hagyomány, a nagyapám, az apám és az öcsém is megszállottan szereti a Ferencvárost, és ezt sohasem tagadtam, tagadnám meg én sem. De Anita, életem párja sikere is nagyon fontos nekem. Úgyhogy tudok tiszta szívből szurkolni neki, még akkor is, ha az ő diadala egyben a Fradi vereségét, ebben az esetben a bajnoki ezüstjét jelenti. Sportemberként, sportrajongóként azt mondom, fantasztikus volt a kézilabda-bajnokság fináléja, az ETO és az FTC is megérdemelte volna az aranyat – bárcsak minden sportágban így, ilyen színvonalon, ilyen izgalmak közepette szórakoztatnák a nézőket! Egyébként lehet, hogy nehezen hihető, de mi otthon Anitával a legritkább esetben beszélünk kézilabdáról vagy futballról. Úgy is fogalmazhatnék, hogy soha.

– Nem hiszem, hogy világklasszis párja egy-egy meccs után ne kérné ki a véleményét… Vagy nem akarná kibeszélni magából azt a feszültséget, amit átélt akár a Bajnokok Ligája négyes döntőjében, akár a végsőkig kiélezett bajnoki hajrában.
– A kedvesem tisztában van vele, hogy én nemcsak szeretem őt, hanem rendkívüli módon tisztelem is. Tisztelem a tudása, a tehetsége, a szorgalma és a kitartása miatt. Lehet, hogy ez most valamiféle udvarlásnak tűnik, vagy romantikus filmbe illő szövegnek, de ez az igazság. Görbicz Anita a világ egyik legjobb kézilabdázója, és én rendkívül büszke vagyok rá, támogatom is mindenben. Ami egyben felelősség is.

– Ezek szerint otthon porszívózik, mosogat helyette, ha kell?
– Mindenben segítem, de ha hiszi, ha nem, Anita amellett, hogy kiemelkedő tudású sportoló, tökéletes házi­asszony. Sokszor teszem fel magamban a kérdést, honnan van ennyi erő benne, honnan meríti az energiát ahhoz, hogy a fárasztó edzésekről, meccsekről, edzőtáborokból hazatérve, néhány pillanat alatt hétköznapi nővé váljon, mosson, főzzön, takarítson, gondoskodjon a családjáról, rólam és a háromesztendős Boldizsárról.

– Boldizsárról, aki ott állt az emelvényen a győri Széchenyi téren az aranyérmet ünneplő több ezer lelkes drukker előtt, az ETO klasszisai – köztük az édesanyja – mellett, és úgy viselkedett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Vagány kissrác, volt kitől örökölnie. Már a tavalyi Bajnokok Ligája-döntő után is produkálta magát majd' tizenkétezer néző előtt, és most sem akarta kihagyni, hogy felmenjen a színpadra. Otthon természetesen rengeteg labda van a kertünkben, figyelem néha a háttérből, hogy jobbal, teli rüszttel egészen jól, majdnem szabályosan lő. Aztán meg napokra elfelejti a labdát és a focit – bogarakat, rovarokat gyűjt, cipeli őket ide-oda a kertben, és magyaráz nekik órákon át. Imádom őt – csakúgy, mint Ádámot, a nagyfiamat, aki külön él tőlem, de rendszeresen találkozunk, és odafigyelek rá. Persze, örülnék neki, ha Boldizsár tehetséges lenne, és sikeres futballista válna belőle, de eszünkben sincs erőltetni semmit.

– Nem hiányzik Budapest? Hiszen annak idején nyüzsgő életet élt.
– Másképpen él az ember fiatalon és másképpen negyven fölött, családos emberként. Már csaknem húsz éve elköltöztem Budapestről, előbb Németországban éltem és futballoztam, majd két évig Zalaegerszegen – abban a remek időszakban, amikor a ZTE színeiben pályára léphettem a Manchester United elleni kupameccseken. Aztán Győrbe költöztem, és azt az egy szezont leszámítva, amelyben visszatértem a Ferencvároshoz, majd' tizenöt éve élek itt. Mondhatom, hogy már valamelyest győrinek is érzem magam. Rendkívül sokszínű, imádnivaló város, ahol az ember megtalál mindent, ami a kikapcsolódáshoz, a jókedvhez és az emlékezetes pillanatokhoz szükséges. Budapest rengeteget változott azóta, hogy eljöttem. Gyakran járok a fővárosban, érzem a lüktetését, a pezsgését, de engem már minden Győrhöz köt.

– És a Fradi? A Ferencváros nem hiányzik?
– A Fradi bennem él. Bennem élt akkor is, amikor a Barcelona B-csapatában edzhettem, amikor Németországban vagy Svájcban léptem pályára, azóta, hogy a közelmúltban elhunyt menedzserem segítségével megtettem az első lépéseimet az úgynevezett futballkarrier felé. A Fradi nem embereket jelent, nem elnököt, klubvezetőt vagy szertárost, hanem egy klubot, sőt még annál is többet. Ha időm engedi, kimegyek a Ferencváros új stadionjába, és nézem az utódaink játékát. Egyszerű szurkolóként ülök a lelátón, és szorítok a csapat sikeréért. De ugyanezt teszem az ETO stadionjában is, hiszen rengeteget köszönhetek a győri klubnak is. Nagyjából három évig futballoztam Győrben, aztán olyan pozíciót kaptam, amelyre mindig is vágytam, s amelynek gyakorlása közben az utánpótlás és a nemzetközi kapcsolatok menedzsereként rengeteget tanulhattam. Kár, hogy minden, amibe belekezdtünk, amit felépítettünk, amibe energiát, talán tehetséget és szorgalmat öltünk, pillanatok alatt semmivé foszlott.

– Az a kérdés, ki lesz a következő, aki ugyanúgy felfedezi Vincze Ottót a magyar futball számára, mint a győri vezetők? Mert ha én klubvezető lennék, nem sokat gondolkodnék az ön kinevezésén, sportigazgatóként, ügyvezetőként, bármilyen posztra. Hiszen büszke lehet a pályafutására, a futball befejezése után sem az önsajnálatba és a kocsmába menekült, hanem tanult, képezte magát. Nyelveket beszél, karakteres véleménye van, jó megjelenésű, hiteles ember. Ehhez képest…
– Ehhez képest nem kellek sehol. Erre célzott? Mert ez nem egészen így van. Igenis kapok felkéréseket különböző feladatokra, ilyen-olyan pozícióra, de ezek közül egyik sem az, amire én várok. De nem kell engem sajnálni, az életem nem korlátozódik arra, hogy Görbicz Anita párja vagyok, és támaszt nyújtok neki. Mi Anitával teljesen külön építjük a magunk karrierjét. Keresem az utat, a magam útját, és hiszem, hogy rátalálok. Valóban sokat tanultam, mert úgy vélem, hogy a tudás, az intelligencia, a szellemi tőke legalább annyira fontos lenne a magyar futballban, mint a szakmai hozzáértés. Jelenleg ifjú tehetségek felfedezésével, gondozásával, karrierjük építésével foglalkozom, mondani sem kell, rengeteget utazom külföldre, kiválóak a kapcsolataim, és úgy érzem, ez is fontos része a magyar futball újjáépítésének. Merthogy ne szépítsük, sok mindenen kellene változtatni. Mindenekelőtt azon, hogy olyan emberek kerüljenek fontos pozícióba, akik valóban oda valók, szakmailag, emberileg és tudásuk alapján. Ne azért alkalmazzanak valakit, mert jó ember, vagy azért, mert bólogat, vagy mert valakinek a valakije. Persze nem vitás, szerencse is kell az élethez, de a szerencse mellett szükségeltetik erő, kitartás és idő, hogy hagyják dolgozni, hagyják bizonyítani az embert. Számomra Dárdai Pali válogatottbeli szerepvállalása a követendő példa. Ide jött, hozta magával a szemléletét, ahhoz kereste a megfelelő embereket. Nem hagyta magát befolyásolni, és ez mindennél fontosabb.

– Futballozik még?
– Rendszeresen játszottam a Fradi öregfiúkcsapatában, de sajnos, a térdem nem az igazi, úgyhogy vissza kell fognom magam. De szereplésben nincs hiány. Rendszeresen hívnak, s bár jelen pillanatban úgy tűnhet, hogy a szakma vagy a futballközeg nem tart rám igényt, különböző rendezvényeken mégis lehetőséget kapok, s olyankor mindig azt érzem, nem felejtettek el teljesen.