Zöld-fehér álomépítő – mit csinál a Fradi projektmenedzsere?

– Mit csinál egy nemzetközi projektmenedzser a Ferencvárosnál? De nehogy azt mondja, hogy nemzetközi projekteket készít elő!
– Sokkalta összetettebb a feladatom. A hazai futballmeccseken például a kapcsolattartás a vendégcsapatokkal a fő profilom, a nemzetközi kupatalálkozókon pedig én képviselem a klubot a mindenkori rivális és az UEFA illetékesei előtt. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy azon kívül, hogy a labdát el kell juttatni a pályán A-ból B-be, minden rajtam keresztül történik, az előkészítéstől kezdve a küldöttség utaztatásának megszervezésén át a különböző szervezeti egységeink összefogásáig. A nemzetközi kupába is én nevezem be a csapatot – remélem, előbb-utóbb megadatik, hogy ne csak a selejtezőn, hanem a csoportkörben is meg tudjam tenni.

– És két nemzetközi kupaselejtező között?
– Év közben az a fő tennivalóm, hogy segítsem és erősítsem az egyesület nemzetközi megítélését. Azt szokták ugyan mondani, hogy egy sportklubnak nem kell annál jobb sportdiplomácia, mint a siker, de ez egyrészt nem ilyen egyszerű, meg aztán a futballcsapatunk is adós még a nemzetközi áttöréssel. De az kétségtelen, hogy a Ferencváros múltját, tradícióját, eredményeit és erős társadalmi beágyazottságát ismerve óriási energiák mozdulnának meg a klubban és a magyar szurkolókban, ha időről időre nemzetközi tétmeccseken játszhatnánk a Groupama Arénában. A nemzetközi siker esetünkben nagyon fontos összetevő, de nem csak a győzelmekkel és a megszerzett kupákkal nőhet az elismertség és a szurkolói ragaszkodás.

– Akkor mivel?
– Például azzal, hogy egy sportklub úgy is jelen tud lenni a mindennapokban, hogy fontos társadalmi ügyeket vállal, amelyek segítségével pozitív üzenetet közvetíthet. Nagyon egyszerű az egész: az egyes klubokhoz kötődő csoportokat könnyebb megszólítani közvetlenül a sportszervezet által, mintha azt teszem fel egy alapítvány vagy intézmény teszi meg. Sokkal nagyobb a jelentősége is, hiszen ebben az esetben megvan az emocionális kötelék az egyesület és a támogatói csoport között, megvan a lehetőség az azonosulásra. És a Ferencváros ebből a szempontból versenyelőnyben van Magyarországon, mivel a társadalmi beágyazottsága széles réteget fed le számos célcsoportban.

– A nemzetközi megítélés befolyásolása hogyan értendő? Felkeresi az európai elitklubokat, bemutatkozik, és elmondja nekik, hogy ez a Ferencváros már nem az a Ferencváros?
– Az európai sportkluboknak elég sok olyan szervezetük van, amelyeken keresztül érdemi munka zajlik, különböző kezdeményezésekben lehet részt venni, és ezek mind azt a célt szolgálják, hogy az adott egyesületek ne csak a pályán elért eredményükkel tudják magukra irányítani a figyelmet. Az Európai Klubok Szövetségének (ECA) már jó ideje tagja az egyesület, ezenkívül alapító tagja vagyunk az Európai Multisport Klubok Szövetségének, megbecsült résztvevője az Európai Stadion- és Biztonság Menedzsment Szövetségének (ESSMA), vagy éppen az Európai Futball a Fejlődésért (EFDN) nevű sportszervezetnek, amelynek tavaszi kongresszusán az a megtiszteltetés ért, hogy bekerültem a testület vezetőségébe.

– Befogadják a szegény kelet-európai rokont?
– Kevesen gondolnák, de mindenhol nagyon nyitottak irántunk, és elismerik a klub újjáépítéséért tett erőfeszítéseinket. Az ESSMA például maga hívta meg a Ferencvárost a Groupama Aréna átadását követően az évi rendes konferenciájára előadást tartani, mivel az elejétől kezdve figyelemmel kísérte az építkezést, tudta, hogy ez Európa egyik legjobb új stadionja, és szerette volna, ha bemutatjuk a létesítményt.

– Itthon milyen projektekkel próbálják megszólítani a szurkolóikat?
– Egyre változatosabbakkal. A legfrissebb kezdeményezésünk a Telekom aktív szurkolók program nevet viseli. Ez páneurópai program, a Ferencváros mellett többek között a Bayer Leverkusennél vagy a Feyenoordnál is működik: a lényege, hogy lehetőséget nyújtsunk vele a szurkolóinknak az életmódváltásra. Első körben harminc emberrel indult el a tizenkét hetes turnus, a kiválasztott és egészségügyi vizsgálattal megszűrt jelentkezők a klub létesítményeit és szakembergárdájának tudását használva valósíthatják meg a céljaikat, legyen az testsúlycsökkenés, rendszeres mozgás, káros szenvedélyek elhagyása vagy átállás az egészséges táplálkozásra. Reméljük, hogy ez is legalább olyan sikeres és népszerű kezdeményezés lesz, mint a három éve elindított Fradi suliprogram, amelyben Magyarországon és határon túli iskolákban mutatjuk meg magunkat – nem csak a futballt, hanem valamennyi szakosztályunkat. A program célja, hogy elérjük a jövő nemzedékét, amelynek tagjaiból később a Ferencváros sportolói vagy szurkolói lehetnek. De van saját fair play díjunk is, amelyet a tavaly életre hívott Fradi fair play bizottság ítél oda minden évben egy ferencvárosi sportembernek, valamint egy olyan szervezetnek vagy magánszemélynek, aki példát mutat a közösségnek abban, hogyan lehet jobb emberré válni, illetve aki támogatta a Ferencváros valamelyik fontos társadalmi célkitűzését. Utóbbi kezdeményezés egyébként olyan sikeres, hogy az ECA, hét másik európai program mellett, jelölte a társadalmi felelősségvállalást elismerő díjára.

– A sport a munkája, de a szenvedélye is?
– A 2000-es olimpiáig jóformán azt sem tudtam, mi az a sport. Más hatások értek, nem érdekeltek a versenyek, az a fajta gyerek voltam, akire azt mondják, fel van mentve tornából. Eleinte a sydneyi versenyeket is hűvös távolságtartással figyeltem, illetve nem figyeltem. Emlékszem, egyik reggel az étkezőasztalnál ült a család, éppen reggeliztünk. Én a tévének háttal, ők viszont meredten bámulták a készüléket, mert éppen akkor ment Csollány Szilveszter gyűrűdöntője. Csollányról addig még csak nem is hallottam, sőt azt hittem, hogy egy amerikai tornász, John Line Sylvester, vagy valami hasonló, nem is értettem, miért üvölt körülöttem mindenki, hogy megvan az arany. Aztán megfordultam, és ámulva néztem a hibátlan gyakorlatot. Onnantól pedig a többi versenyt is. És mire véget ért az olimpia, addigra el is döntöttem, hogy válogatott versenysportoló akarok lenni.

– Csollány Szilveszter hatására?
– Nem, a kajak-kenus aranyérmek hatására. Különösképpen a Pulai Imre, Novák Ferenc kenupáros győzelme hagyott bennem mély nyomot. El is mentem a Honvédba kenuzni, pedig ekkor már tizenöt éves voltam. Tíz éven át csináltam, 2010 januárjában térdeltem utoljára kenuban.

– Hogyan ment?
– Nem lett belőlem válogatott kenus, noha nagyon szerettem volna azzá válni. Talán túl későn eszméltem, ami behatárolta a lehetőségeimet. Eleve csak a sprinttávban gondolkodhattam, 500, pláne 1000 méteren már nem rúghattam labdába, mert nem tudtam beosztani az erőmet. Egyszer bejutottam kenu egyes 200 méteren a felnőttválogató döntőjébe, és párosban voltam 1000 méteren magyar bajnoki hatodik – de abban sportágban, amelyben hemzsegnek az olimpiai és világbajnokok, ez nem számít extra eredménynek. Azt hiszem, a terhelhetőségem sem volt az igazi, és hiányzott belőlem az a fajta egoizmus, ami az egyéni sportágban alapvetően fontos. Túlságosan is tiszteltem az ellenfeleim eredményeit, holott csak saját magammal kellett volna foglalkoznom, hogy a saját legjobbam tudjam adni. Ehhez képest én már a rajtnál, ahol pedig elvileg még egyenlők az esélyek, szóval én már ott veszítettem. A sikerélményeimet azonban a munkám során megszerezhettem, megszerezhetem.

– Nem lett kenubajnok, de lehetett volna sikeres színész, netán elismert televíziós műsorvezető?Azért kérdezem, mert a családi hagyományok révén mindkét irányba elindulhatott volna, édesanyja, Jakupcsek Gabriella ugyanis újságíró, édesapja, Máté Gábor pedig színművész, rendező.
– A család sem terelt ebbe az irányba, igaz, bennem sem vetődött fel soha. Nem is hiszem, hogy alkalmas lennék egyik hivatásra sem, a médiához – bár voltam öt évig gyártásvezető a Sportklub csatornánál – nem vagyok elég extrovertált, és kifejezetten kerülöm a feltűnést, színészként meg azt hiszem, sohasem lettem volna boldog, nagyon magasan lett volna a mérce. Kenusként sok nagy bajnok gyerekével edzettem együtt, láttam és tapasztaltam, mekkora teher ez, milyen nehéz puttony az örökös méricskélés. Büszke vagyok a szüleimre, de sem élni, sem visszaélni nem akarok az ismertségükkel. Máté Bálintként szeretnék sikeres és boldog életet élni – meg persze az eredményes és életképes Ferencvárossal.