Puskás Akadémia: hagyományosan rosszul rajtolt a klub

Amióta a Puskás Akadémia felnőttcsapata feljutott az NB I-be, hagyományosan beragad a rajtnál. A felcsúti klub első, történelmi élvonalbeli idényében, a 2013–2014-es bajnokságban is csak egy győzelmet ért el az első nyolc mérkőzésén a Benczés Miklós vezetőedző irányította együttes, aztán tavaly, feljutóként Pintér Attila vezetésével szintúgy nem vett villámrajtot (két győzelem nyolc mérkőzés alatt), és a korábbi szövetségi kapitányt idén nyáron váltó, vagyis visszatérő Benczés Miklós irányítása alatt ismét csupán egy győzelem jött össze az első nyolc fordulóban.

A rossz rajt után azonban rendre magára talál a csapat, ám a nyáron felhalmozott hátrány olyan helyzetbe hozza az együttest, hogy a nyugodt, építkező játék helyett folyamatosan győzelmi kényszerben kell futballoznia. A forgatókönyv idén sem alakult másként, és miután a szeptembert két pont birtokában kezdte meg a csapat, sorra bravúrgyőzelmeket aratott.

Kezdődött ez a feltámadás a címvédő Mol Vidi FC drámai legyőzésével. A két csapat – amely november végéig testvériesen osztozott hazai pályaként a felcsúti Pancho Arénán – sistergős meccset játszott egymással, a bajnok fehérváriak a századik percben még büntetőt hibáztak, és 2–1-es vereséggel távoztak. Nem járt jobban aztán a 2017-es aranyérmes Budapest Honvéd sem (1–0), miként elbotlott a listavezető Ferencváros is.

Azon a meccsen született nemcsak az ősz, de az egész naptári év egyik legcsodálatosabb magyar gólja: a belső védő Hegedűs János hatvan méterről vágott be egy szabadrúgást a válogatott Dibusz Dénes feje fölött a zöld-fehérek kapujába.

A bravúrgyőzelmekhez bravúros taktikai megoldások vezettek. A kezdeti négyvédős, többnyire 4–2–3–1-es rendszert 3–5–2-re cserélte ugyanis Benczés Miklós. Ebben a szisztémában a két szélső középpályás (a jobb oldalon általában Osváth Attila, a balon Balogh Balázs vagy Poór Patrik) gyakran zárt vissza, tehát lényegében öt védővel futballozott a csapat, amely ellen az élcsapatok sem találtak könnyen ellenszert, és a saját kapuja előtti labdaszerzések utáni kontrákból számtalan gólt szerzett a PAFC.

Az is jót tett a csapat eredményességének, hogy így elöl nem egy center, hanem két klasszikus értelemben vett csatár támadhatott, a legtöbbször Radó András és Kiss Tamás, a két korábbi szombathelyi tehetség, és utóbbira a jövőben nagy szerep várhat, minden meccsen emlékezetes megmozdulások fűződnek a nevéhez.

A csúcspontot egyértelműen a Ferencváros két vállra fektetése jelentette a 11. fordulóban, utána viszont meglehetősen rapszodikussá vált a sárga-kékek teljesítménye: vereség, győzelem, vereség, győzelem, vereség, döntetlen – így alakult az ezt követő hat meccs sormintája. A kiegyensúlyozottságnak ez a hiánya pedig Benczés Miklós állásába került – az utolsó őszi fordulóban már az ideiglenesen megbízott Komjáti Andrással a kispadon győzte le a csapat 2–0-ra a Mezőkövesdet, a téli felkészülésnek és a tavaszi küzdelmeknek pedig már új szakember irányításával lát neki.