Király Gábor: Szeretek szenvedni, mert abból tanulhatok

– Ledolgozható a nyolcpontos hátrány?
– Átéltem már hasonlót korábban – felelte lapunknak Király Gábor, a Haladás 42 esztendős, 108-szoros válogatott kapusa. – A Crystal Palace játékosaként az angol másodosztályban tizenegy pontot kellett rövid idő alatt ledolgoznunk, hogy elérjük a rájátszást jelentő helyet, de említhetném a Haladás ezerkilencszáz-kilencvenötös menetelését is, amikor tavasszal tizenöt bajnokiból tizenkettőt megnyertünk, s tetemes hátrányt ledolgozva feljutottunk. Az a feltámadás a Haladás tavaszaként maradt meg a szurkolókban, az utolsó fordulóban, Tatabányán a pályára befutva ünnepeltek minket. A labdarúgásban bármi megtörténhet, de csak akkor maradhatunk bent, ha mindenki hozzáteszi a maga részét. Tizenöt döntő vár ránk, ilyen mentalitással kell pályára lépnünk.

– És képes döntőt nyerni a mostani Haladás?
– Ezt a pályán mutatott teljesítmény és hozzáállás dönti el. Az biztos, hogy nem tizenöt meccses sorozatban kell gondolkodunk, hanem minden héten egy fináléra kell készülnünk.

– Mit gondol, megtörténhet az is, hogy már az első tavaszi mérkőzés, a Kisvárda elleni hazai meccs reménytelen helyzetbe sodorja a csapatot?
– A nyomás inkább a Kisvárdán és a Diósgyőrön van. Nem hibázhatnak, mert ha botlanak, ott lihegünk majd a nyakukon. Előttünk nincs más út, mint a győzelem, a sereghajtó csak egy irányba mozdulhat el a tabellán. Mi nem kerülhetünk hátrébb, a többi együttes viszont igen.

– Ám ha kikapnak, tovább nőhet a különbség.
– Inkább az jár a fejemben, hogy az előző idényben is kieső helyen álltunk, aztán Michal Hipp kinevezése után sorozatban három meccset megnyertünk, ami nagy lökést adott a folytatásra. A hárompontos bajnoki rendszerben néhány győzelem is rendkívül sokat jelent, persze a sikert nem adják ingyen. Ugyanakkor itt az alkalom, hogy bizonyítsuk, kemény munkával igenis elmozdulhatunk az utolsó helyről.

– Akkor is kivívhatják a bentmaradást, ha télen nem erősítik meg a keretet?
– Csapatként kell jobban teljesítenünk mint ősszel, és ebből a szempontból mindegy, hogy hívják az egyéneket.

– Az ősszel megszerzett kilenc pont a realitást tükrözi?
– Több van a csapatban, de ezt a pályán kell bizonyítani. Egész héten azért készülünk, hogy a hétvégén jó teljesítményt nyújtsunk, de sajnos ősszel többnyire nem sikerült. Kevés gólt szereztünk, miközben hátul sok gólt ajándékoztunk az ellenfélnek. Néha úgy kaptunk gólt, hogy az ellenfélnek nem volt kidolgozott helyzete, ha ezen változtatunk, máris elindulhatunk felfelé.

– A gólvonal előtt állókat is támadták az ősszel, mondván, több gólt is kapushiba előzött meg. Jogosnak érezte a kritikákat?
– Higgyék el, nálunk jobban senki sem tudja megítélni, hogy az adott helyzetben mekkorát hibáztunk. Amint kiköt a hálóban a labda, már tudjuk, mit rontottunk el. Gyurján Mártonnal és Rózsa Dániellel három éve dolgozunk együtt, eddig stabil teljesítményt nyújtottunk, a mostani ősz gyengébb volt, de ugyanazok az emberek maradtunk. Hálátlan poszt a miénk, a gólok után többnyire csak a találat előtti néhány másodpercet játsszák vissza, arra senki sem emlékszik, ki adta el a labdát, és hogyan került helyzetbe a támadó. A kérdés mindig az, hogy miért nem védünk, vagy miért nem reagálunk jobban. Egy kapuslegenda egyszer azt mondta, kapusból csak egy van, játékosból viszont tíz, és ők mindig megmagyarázhatják, hogy rosszul tolódott a csapat, rossz passzt kaptak, de mi nem mondhatunk ilyet. A hiba ugyanúgy része ennek a posztnak, mint a bravúr, de továbbra is sokat dolgozunk azért, hogy tavaszra jobbak legyünk.

– Ha azt mondom, a kapushibák is szerepet játszottak abban, hogy utolsó a Haladás, akkor erre mit felel?
– Azt, hogy mindenkinek a hibája benne van a mostani helyezésben. Nem egyedül nyer meccset a csatár, és nem egyedül veszít a kapus. Ha a kapus röviden dobja ki a labdát, és gólt kap a csapat, az mindenkinek feltűnik – de ki veszi észre, ha a támadó nem zár vissza védekezni, és emiatt az egész csapat eltolódik? Ha a kapus nem kirúgja, hanem kidobja a labdát, tizenöt másodperccel később pedig gólt lő a csapat, hány kommentátor emeli ki, hogy milyen jól döntött? Legfeljebb a játékostársak intenek vissza neki. Ám éppen a posztok sokszínűsége jelenti a labdarúgás egyik szépségét. Ez ötven éve is így volt, és húsz esztendő múlva sem változik.

– Ősszel megesett, hogy a közönség a kispadon ülő Rózsa Dániel nevét skandálta, ezt követően hallani lehetett olyan hangokat, hogy nem kellett volna megvárnia, amíg a szurkolók lekiabálják a pályáról. Erről mi a véleménye?
– A legkönnyebb lett volna korábban bejelenteni a visszavonulást, csak azért, nehogy valami negatívum történjen velem. A futballban két típusú játékos létezik. A kudarckerülő, aki mindig úgy intézi az ügyeit, hogy minél kevesebb negatívum érje, valamint a sikerorientált, aki vállalja a rizikót, akkor is, ha esetleg rosszul jön ki belőle. Utóbbit folyamatosan viszi előre az akarata és a lelkesedése, én ebbe a kategóriába sorolom magam. Sosem féltem a hibáktól és az akadályoktól, mert tudtam, hogy ezekből tanulok, és ezek erősítenek. Harminc esztendős koromban a magyar válogatottból akartak visszavonultatni, amikor légiósként a kispadra ültettek, azt „tanácsolták”, jöjjek haza. Ha akkor a könnyebb utat választom a nehezebb helyett, sok mindenről lemaradtam volna, többek között az Európa-bajnoki részvételről is. Nem vágyom állandóan a dicsőségre, mert abból nem lehet tanulni. Szeretek szenvedni és küzdeni, mert abból tanulhatok. Azért edzem a hidegben, azért vetődöm a műfüvön negyvenkét évesen, mert még mindig tanulni akarok. Világéletemben vállaltam a rögös utat, mert tudtam, hogy az vezet a sikerhez, és ez a szemlélet a jövőben sem változik.