„Nem C. Ronaldo hasát kell másolnunk” – a magyar edzőképzés változásai 2 év alatt

Vágólapra másolva!

2019.01.18. 00:49

Címkék

Két évvel ezelőtt állt munkába a Magyar Labdarúgó-szövetségnél a német Jörg Daniellel együtt érkező, az arab világból hazatérő Sisa Tibor, aki azóta is ellátja az edzőképzés igazgatóhelyettesi feladatait. Tavaly az első könyve után egy új, innovatív és interaktív könyve is megjelent, ami akár tankönyvként szolgálhat a képzésben résztvevők számára vagy az utánpótlásképzés programjában. A szakemberrel az edzőképzésben folyó gyakorlati munkáról, célokról beszélgettünk idén újra induló Szemléletváltás című sorozatunk keretében, melyben olyan, a labdarúgáshoz (is) köthető, itthon újdonságnak számító kezdeményezésekkel vagy kevésbé ismert módszerekkel, megközelítési módokkal foglalkozunk, amelyek hosszú távon a magyar futballban egyfajta szemléletváltást eredményezhetnek.


Szemléletváltás című sorozatunk korábbi részeit itt találja meg!

– 2017-ben kezdett el dolgozni az edzőképzésben, de az elmúlt két évben keveset hallottunk a gyakorlati munkáról. Milyen célokkal látott munkához?
– Először is nagy megtiszteltetés volt a felkérés, hogy segíthetek a magyar labdarúgásnak, hogy az edzőképzésben számítanak a tapasztalataimra, ezekre támaszkodva igyekszem adni a futballunknak, a képzésben résztvevőknek – válaszolta a Nemzeti Sportnak Sisa Tibor, a hazai edzőképzés igazgatóhelyettese. – A csendes szerepléssel kapcsolatban annyit, hiszek a szavak erejében is, de csak akkor, ha ezt tettek követik. Itt pedig a tetteken kell lenni a hangsúlynak. Mindannyian, akik ebben dolgoztak, dolgozunk, folyamatosan hozzátettek, hozzáteszünk, és így beillesztjük a magunk elképzeléseit is, mindazt, amitől jobb, eredményesebb lehet a képzés. A magam részéről szerencsés vagyok, mert ma is gyakorló tanár vagyok, egyetemen is oktatok, így az edzői tapasztalatomat vegyíteni tudom a tanári pályán szerzettekkel.

– Milyen kihívásokkal szembesült?
– Az egyik legnagyobb kihívás, hogy, ha oktatásról beszélünk, alapvetően mindig egy ember oktatására gondolunk, pedig az életben, beszéljünk akár egy családról vagy egy csoportról, a tudás mindig összeadódik, az egyéneknek adott közösségen belül, együtt kell boldogulniuk. Ehhez pedig másféle oktatási módszerben kell gondolkodni. A harmincéves tanári tapasztalatom, külföldön szerzett ismereteim is azt támasztják alá, hogy a közös feladatmegoldás eredményezi a leghatékonyabb oktatást, ismeretszerzést. Ráadásul a labdarúgás vagy mozgásoktatás különösen sok kompetenciát igényel. Emellett pedig: ha csak abba belegondolunk, hogy nem elég az edzőnek ismeretet átadni, annak azt értelmezve be is kell fogadni, aztán ezt át kell adnia a játékosainak, és a játékosok teljesítményében ennek az egész folyamatnak vissza kell köszönnie. Amit természetesen a folyamatos visszajelzések még újabbnál újabb irányba vihetnek. Viszont már ez a folyamat is mutatja, hogy hány és hány helyen lehet akár egy apró hiba is, és már nem biztos, hogy a kimenet olyan lesz, mint szeretnénk. Másrészt pedig vannak bizonyos UEFA-konvenciók, amelyeknek meg kell felelnünk a képzés során. Mindezeket figyelembe véve szervezzük meg a képzést, a nemzeti sajátosságok, a magyar labdarúgás tradíciói mentén.

MIKROCSOPORTOK, KOOPERATÍV, VALÓSÁGALAPÚ OKTATÁS – ILYEN A MEGÚJULÓ EDZŐKÉPZÉS

LŐW ZSOLT: EGYÉNISÉGEKET KELL KÉPZENI
„Pozitívan csalódtam, mert a képzés előtt arra számítottam, hogy beülünk majd a padba, és az oktatók megmondják, mit, hogyan kellene csinálnunk edzőként, munka közben – beszélt az edzőképzésben szerzett tapasztalatairól a Nemzeti Sport megkeresésére Lőw Zsolt, a francia PSG másodedzője. – Ebben pedig nem hiszek, mert a futballt szerintem sokféleképpen lehet nézni, nincs egyetlen igazság. Ha csak lenyomják az ember torkán a tananyagot, akkor abból teljesen egyforma edzők születnek, de éppen hogy edzőegyéniségeket kell képezni, hogy mindenki a maga igényei, a saját maga elképzelési mentén tudjon fejlődni. Az otthoni képzésben éppen az tetszett, hogy partnerként kezeltek az oktatók, és egymástól is sokat tanulhattunk. Megismerhettük egymás filozófiáját, munkamódszereit. Volt egy közös internetes felületünk, oda töltötte fel mindenki a házi feladatait, és megoszthattunk egymással anyagokat, megnézhettem, milyen módszerekkel dolgozik Márton Gábor Pécsen, vagy például a csoporttagokat elhívtam Lipcsébe, két nappal a Napoli elleni Európa-liga-meccsünket megelőzően, és láthatták, hogyan készülünk fel a találkozóra, abból mi köszönt vissza a meccsen, és aztán a tapasztalatokat kiértékeltük” – tette hozzá az előző idényben még az RB Leipzignél dolgozó szakember. Lőw Zsolt a jó közösséget is kiemelte: „Nem gondoltam volna az elején, hogy ennyi különböző helyről érkező, különböző háttér mellett dolgozó ember ennyire jó légkört tud kialakítani. Az otthoni képzés előnye, például a némettel szemben, hogy tömbösítve folyt, míg Németországban heti három alkalommal meg kell jelenni a tanfolyamokon, amit nagyon nehéz összeegyeztetni a napi munkával. Viszont itthon általában a válogatott szünetek alkalmával jöttünk össze, bentlakásos rendszerben, nagyon intenzív oktatáson vehettünk részt reggel nyolctól este nyolcig. Utána pedig éjszakába nyúlóan beszélgettünk a társakkal a labdarúgásról. Azóta is meglévő szakmai kapcsolatok alakultak ki, nagyon pozitív élményekkel gazdagodtam. Ha pedig egy javaslatot tehetek az együttgondolkodás jegyében, hogy mivel lehetne még emelni a képzés színvonalán, akkor a pro licences tanfolyamokra nemzetközi szaktekintélyek meghívását mondanám, akik előadóként a tapasztalataikkal tovább színesíthetnék az oktatást. Az edzőképzést senki se úgy képzelje, hogy odamegy egy gyakorlatlan edző, és csinálnak belőle egy Mourinhót, hanem a résztvevők kapnak egy tálat, és mindenki csipegethet belőle, ami neki tetszik, amit ő fel tud használni.”

– Hogyan néz ki ez a gyakorlatban?
– Először is bevezettünk bizonyos oktatástani lépeseket. Valóságalapú, a résztvevők együttműködésére alapozó rendszert alakítottunk ki, amelynek a lényege, hogy a gyakorlat közben, konkrét döntéshelyzetekben, egymástól is tanulva sajátítsák el az ismereteket a résztvevők. Ennek érdekében négy-hat fős mikrocsoportokat alakítottunk ki, az egyes csoportok tagjai ellátogatnak egymáshoz, megnézik, hogy a másik milyen edzéseket tart, majd a tapasztalatokat több órán keresztül a szintén ott tartózkodó oktatóval közösen megbeszélik. Fontos kiemelni, hogy az órákon nem frontális oktatásról van szó, amelyben mindent az oktató irányít, hanem interaktív, egy adott problémából kiinduló ismeretfeldolgozásról. A hallgatóknak közösen kell megoldaniuk újabb és újabb feladatokat. Például egy konkrét feladat lehet a letámadás megszervezése a széleken, és ennek begyakorlása az edzésen. Ha ezt frontálisan adjuk át, akkor mindenki csak annyit tanul belőle, amennyit az oktató elmond, de csoportmunka, együtt végzett tevékenység keretében a résztvevők tudása összeadódik, ez együttesen akár huszonnégy hallgató, az oktatóval együtt huszonöt ember közös tudását adja majd ki a végén.

Az oktatási napokon is csoportmunkában gondolkodunk, azaz együttműködve kell kidolgozniuk a kapott témájukat, és úgy tartjuk az edzéseket, hogy mindenkinek van konkrét feladata, és van egy vezetőedző, aki az adott tréninget irányítja, de a szerepek mindig cserélődnek, és a tapasztalatokat folyamatosan értékeljük. Úgy vélem, nagyon sokat lehet tanulni azon a tanfolyamon, amelyen a csoporttagok között olyan rutinos, korábban külföldön is futballozó játékosok vannak, mint Gera Zoltán, Juhász Roland vagy Torghelle Sándor, vagy ide sorolhatom korábbról Lőw Zsoltot, Szabics Imrét, de még sorolhatnánk a volt válogatott játékosok nevét. Így nem vész el az egyének tudása, de a sajátunk is megőrződik, illetve bekerül a közös labdarúgó-ismereteinkbe egy máshol látott tapasztalat is.

– A személyes tapasztalatok, azok kicserélése rengeteg hozzáadott értékkel bírhat, de vannak, akik hiányolják, hogy nincsenek a képzésekhez hozzárendelve szakanyagok, amelyek a kontinuitást biztosítanák akkor is, ha az edzőképzés vezetésében változás történik. Nincs egy, a képzésben résztvevők számára elérhető tudásbázis.
– Minden licenctanfolyamathoz kapcsolódik egy könyv, amely az előadásokon elhangzottakat foglalja össze. Ezenkívül pedig én magam is próbálom segíteni a hallgatókat. Az esetleges hiány pótlását szolgálja a tavaly megjelent könyvem is, a Döntésképesség és kreativitás fejlesztés a labdarúgásban, amely tulajdonképpen egy beszélő könyv, ugyanis tele van QR-kódokkal, amiket leolvasva videókat kapunk, vagyis az olvasók rögtön a könyvet olvasva, de akár egy edzésgyakorlat közben is megnézhetik azt, amiről szó van. Az edzők kivihetik a könyvet a pályára, és akár egy tableten a kód leolvasásával be tudják mutatni a gyakorlatot a gyerekeknek, akik leutánozzák. Mert az egyik legjobb oktatási, módszertani lehetőség az utánzás, amelyet súlyos hiba lenne egy mozgásoktatónak kihagynia. Ami a tudásbázist illeti, vannak belső, zárt felületeink, melyeket a résztvevők tölthetnek meg tartalommal, szakmai észrevételeket oszthatnak meg egymással. Annak, hogy nincsenek nyilvánosan közzétett anyagok, az az oka, hogy a szerzői és a személyiségi jogok ezt megakadályozhatják. Ezért is lenne fontos minél több szakkönyv megjelentetése, amit kimondottan erre a célra szánt támogatásból lehetne megvalósítani.

Két oldal Sisa Tibor QR-kódokkal teli, innovatív könyvéből

Viszont két év alatt rendeztünk huszonkét konferenciát, amelyen az előadók fele külföldi szakember volt, ami szintén a tudásátadást szolgálja. Emellett én magam nemzetközi konferenciákon is részt veszek, nemrég például Izraelben voltam, ahol előadásaim után több országba is meghívtak előadónak – Lengyelországba, Lettországba, Görögországba, Törökországba –, ami nagy megtiszteltetés, egyúttal jó visszajelzés nekünk és szakmaiságunknak, és nem utolsósorban nekem is újabb lehetőség, hogy olyan tapasztalatokat szerezhetek a külföldi konferenciákon, amelyeket itthon felhasználhatunk a képzéseken. Ugyanebben segít, hogy tagja vagyok az úgynevezett Jira-panelnek, amely az edzők oktatóinak a testülete, ennek tizenhatan vagyunk tagjai Európa különböző országaiból. Ez a fórum is nagyon sok olyan ismeretanyaggal szolgál, amelyet itthon az oktatásunkba beilleszthetünk.

„ITTHON MEGSZOKTUK, HOGY ÍGY LEHET, ÉS KÉSZ, DE EZEN KELL VÁLTOZTATNI” – VISSZAJELZÉSEK

KANTA JÓZSEF: A MAGYAR LABDARÚGÁS JÖVŐJÉÉRT DOLGOZUNK
„A képzés során jön rá igazán az ember, hogy a játékos és az edző pozíciója között milyen óriási a különbség, mennyivel komplexebb az edzői szakma, vagy inkább azt mondom, hivatás – beszélt a tapasztalatairól az MTK 34 éves játékosa, Kanta József.– Az, hogy az edzőképzésben például Gera Zoltánnal is egy mikrocsoportba kerültem, azért is nagyon hasznos számomra, mert Zolival ellentétben én nem játszottam külföldön, ő viszont el tudja mondani, hogy a különböző csapatainál ezt vagy azt a gyakorlatot hogyan végezték. Nagyon értékes tapasztalatokkal tud szolgálni, de említhetem például MTK-s csapattársaimat, Torghelle Sándort és Pintér Ádámot is, utóbbival szintén egy csoportba kerültem. Az oktatáson is sokszor elhangzik, hogy akkora tapasztalat halmozódik fel, mert annyi volt válogatott labdarúgó vesz részt a képzésen, hogy ezt átadva kinevelhetjük azokat a játékosokat, akik a magyar labdarúgás jövőjét jelentik majd. Ezért szeretnék én is dolgozni, és erre épül a képzés is, hogy a tapasztalatainkat másokkal együttműködve, az oktatási napokon egy-egy konkrét szakmai feladat mentén átadjuk egymásnak is. Ez nagyon őszinte történet, abból tudunk tanulni, hogy mindenki megossza a saját elképzeléseit, meglátásait.”

– Említette a visszajelzéseket. Magyarországon az interaktív, kooperatív oktatásnak nincsenek nagy hagyományai, és egyébként is lassan fogadjuk be az új dolgokat, azt meg pláne nehezen viseljük, ha valaki kritizálja a munkánkat. Milyen a fogadtatása a hazai közegben az új módszereknek?
– Erről még a kilencvenes évekbe visszanyúló eseményként tudok beszélni, amikor tanárházaspárként Kuvaitban éltünk a feleségemmel, igaz, én edzőként dolgoztam ott, de tapasztaltunk ott valami, tőlünk, illetve a hazai poroszos oktatástól idegen gondolkodásmódot az oktatásban, ami igazán gondolatébresztő volt, és sok mindent át lehet belőle emelni. De hogy vannak-e például az edzőképzésben ennek előnyei, erről a résztvevőket kell megkérdezni, az biztos, hogy a régi szocializációból fakadó megszokások miatt nem könnyű ezt meghonosítani. Úgy szocializálódtunk, hogy ezt így és így lehet, sehogy máshogy, nem, és kész, punktum.

Miközben mindennek az egyik alapja a „feedback” kell, hogy legyen, vagyis a visszajelzések, hogy leülünk, és közösen megbeszéljük, hogy ezt vagy azt nem lehetett volna-e másképp csinálni, másképp oktatni, mert lehet, hogy megszoktuk, hogy ez így és így működik, de lehetne-e jobban, hatékonyabban. Mindig azt mondom a hallgatóknak, „nyugi, csak beszélgetünk, adjuk össze, ami a fejünkben van, de azt használod, amire szükséged van”. Ez olyan, mint egy madárfészek építése. Lehullanak, és dobunk is el ágakat, te pedig azt veszed fel, és építed a fészkedbe, amit jónak látsz, hogy megvédd a fiókáidat, hogy el ne vesszenek. Az életben te fogod látni, hogy melyik ág mire lesz jó, és a megoldást úgyis neked kell megtalálnod. Az élet erről szól.

Továbbá az is fontos, hogy a hallgatók saját maguknak is vissza tudjanak jelezni, ez az önismeret magas szintje és elfogadása, a saját tudásszint értékelése, az önfejlesztés útja. Hazudnék, ha azt mondanám, mindenki jól fogadja és érti, mi miért van. Volt már szerencsére sok olyan kurzus, amelyre az oktatónak is élmény volt bemenni, és volt elvétve olyan is, ahol nem sok esély volt bejutni az agyakba, és közös gondolkodást kialakítani. Mert csak „hárítással” találkoztunk, még ott is védekeztek, ahol nem is kellett mit védeni. De a reflexek, azok reflexek…

– Tud még olyan konkrét példát mondani a valóságalapú oktatásra, ami szemlélteti mindazt, amiről szó van?
– Minden egyes hallgatói csoport valós, élő, testből és lélekből álló gyerekeket oktat, tehát nem egymást. Például egy hallgatói csoport U7-es korosztályos edzésén történt, hogy a gyakorlatok közben az egyik kisgyerek valamiért elsírta magát. Hirtelen mindenki lefagyott, mert nem tudta, hogy akkor most mi van. Mire én mondtam, „nyugi, gyerekek, semmi baj sincs, ez csak a valóság, egy valóságos kisgyerek, valós érzelmekkel; most kell megtapasztalni, hogy mit mondjál, hogyan vigasztald meg, hogyan motiváld”. Számtalan olyan váratlan helyzettel találkozhatnak az edzők a munkájuk során, amit meg kell oldani, amire reagálni kell, és ezek kezelésére fel kell készülni.

„A GRUNDON NEM VOLT ILYEN PROBLÉMA” – A TRADÍCIÓKRÓL

– Hogyan lehet mindezt összekapcsolni a magyar tradíciókkal, amelyekről fentebb beszélt?
– Például az izolált oktatás helyett globális oktatásban szerencsés gondolkodni. Az izolált oktatás elterjedése sajnos egész Európában jellemző volt. A mi tradicionális labdarúgásunk a globális oktatásra épült, csak szép lassan átvettük az ilyen-olyan gondolatmeneteket, és a sajátot elveszítettük. A baj az izolált oktatással, hogy olyan helyzeteket teremt, amik valós mérkőzéshelyzetekben nincsenek. Ilyen például az úgynevezett cicajáték egyik típusa, amelyben, ha beleérsz a labdába, már mehetsz a körön kívülre, és te leszel a támadó. Viszont ha egy mérkőzésen éppen csak beleérsz a labdába, attól még nem válsz támadóvá, el kell venni a labdát, ki kell hozni, ki kell passzolni, de ha ezt adott gyakorlat során figyelmen kívül hagyod, akkor izolálsz, a támadásból védekezésbe, védekezésből támadásba való átmenetet kiveszed a játékból.

Régen a grundon nem volt ilyen probléma, mert ott folyamatosan fociztak, ha elveszítették a labdát, vissza kellett szerezni. Mint említettem, a globális oktatás régen a labdarúgásunkban folyamatosan jelen volt, nem véletlenül voltunk mi a legjobbak, és a mi oktatóink voltak a legjobbak. Ennek a visszaemelése, értelmezése, elfogadtatása és oktatása került most például vissza a rendszerbe, sok más tényező mellett. Erre példa, hogy a gulyáslevest sem úgy készítik, hogy előbb megfőzik a krumplit, külön a répát, külön a húst, majd forró vizet készítenek, aztán jön a gyerek, megeszi külön-külön, majd ráissza a meleg vizet, és a gyomrában összeáll a gulyásleves. Nem így működik, és a labdarúgásban sem lehet egymástól teljesen elszigetelve oktatni a különböző elemeket, mert a valóságban minden egyszerre érvényesül. De természetesen egy oktatónak ismernie és alkalmaznia kell minden oktatási módszert, mert lehet olyan eset, amikor az izolált képzés is segíthet. Gondolok itt az egyéni képzésre vagy egy edzés bizonyos szakaszaira.

SZABICS IMRE: AZT KERESEM, MIVEL TUDOK TÖBB LENNI
„Én minden egyes képzésen, előadáson, amelyen részt veszek, mindig azt keresem, mivel tudok fejlődni, mik azok az ismeretek, amiket fel tudok használni a munkámban – mondta megkeresésünkre az osztrák válogatott másodedzője, Szabics Imre. – Sosem azt nézem, mi nem volt jó, hanem azt, hogy mivel tudok több lenni, és a hazai képzésről azt mondhatom, több lettem általa. Azt kell megérteni, hogy a labdarúgásban, edzőként nagyon sokat kell gondolkodni, ötletelni. Szinte a nap huszonnégy óráját a futballnak kell szentelni, és sosem szabad azt hinni, hogy mindent tudunk. Mindig, minden téren lehet fejlődni, előrelépni, ez egy emberre, de akár egy képzésre is igaz lehet. A hazai tanfolyam is azt a szemléletet követte, hogy Rómába sok út vezet, nincs egyetlen jó recept, mert ha lenne, mindenki ugyanazt alkalmazná. Azt kell felismerni, hogy saját csapatunknál mit tudunk a leginkább alkalmazni abból, amit egy oktatáson tapasztaltunk, vagy – mint jelen esetben – amit egymástól tanultunk.”

– Hogyan működik most a felvételi rendszer? Korábban emiatt is érték kritikák az edzőképzést.
– Kidolgoztuk a tanulmányi és vizsgaszabályzatot. Persze, ha mondjuk A-licencre van kétszáz jelentkező, és csak meghatározott mennyiségű embert tudunk felvenni az UEFA-konvenció alapján, akkor a létszám felettiek közül biztos sokan mondják majd, hogy az „edzőképzés a hibás”, pedig teljesen objektív a rendszer, tudásalapú, amelybe nem lehet kívülről beavatkozni. Először is van egy úgynevezett e-learning teszt, amely a KRESZ-tesztekhez hasonló: a rendszerbe be van táplálva ötszáz kérdés, ebből negyvenet véletlenszerűen dob ki a gép – nem mi döntjük el, hogy kitől mit kérdezünk, mert nem a haverokat vesszük fel –, azokra kell válaszolni, és rögtön az eredmény is kiderül, hatvan százalék alatt nem lehet továbblépni. Az elmélet után van egy gyakorlati teszt, amelyen szintén nem tudjuk elrúgni a labdát a tesztet végzők elől, utána pedig egy szóbeli, amely húszszázaléknyit ér csak, hogy ez önmagában ne befolyásolhassa döntően az eredményt. Ezekre fel lehet készülni, a követelmények ismertek.

Hiába NB I-es futballista valaki, ha nem csinálja meg jól például a gyakorlati teszteket (pedig tudjuk, hogy jó játékos volt), nem nyer felvételt. Azért nem, mert nem készült fel, nem gyakorolta a feladatot, amit kapott, nem szánta rá a megfelelő időt, mert egy NB I-es futballistának ez nem okozhat gondot, ha két hétig otthon gyakorol, megfelelően felkészül, de ha ennyire sem motivált, akkor el kell, hogy engedjük. Ha erre nem szánja rá az időt, akkor az U7-es gyerekemet sem fogja megtanítani, nem fog felkészülni az edzésre, nem tart szülői értekezletet, nem fog motiválni, mert „nem lesz rá ideje”. Mindig a vizsgákon legjobban teljesítő, meghatározott számú embert vesszük fel, és a jelentkezők felkészültségét mutatja, hogy ma már hetvennyolc-nyolcvan százalékkal lehet felvételt nyerni (a három felvételi állomás együttes eredménye alapján), mert ha ez alatt teljesít valaki, nem kerül be a legjobbak közé. Motivált, a feladatukat ellátó edzőket szeretnénk képezni, és a jelenlegi felvételi rendszerben őket válogatjuk ki, és erre épül a vizsgarendszer is a képzés során.

– Milyen változást emelne még ki az elmúlt évekből, mik a fő jellemzői még a képzésnek?
– Az oktatástani változásokhoz tartozik még a kreditpontos képzés általános egységesítése is. Ez egy folyamatos továbbképzési, ösztönzési lehetőség. Ahhoz ugyanis, hogy az edzők időről időre meghosszabbítsák a licencüket, negyvenöt kreditpontot össze kell gyűjteniük háromévente. Ezzel a valóságalapú oktatás élethosszig tartó tanulássá is vált. Az edzők így meg fognak jelenni a konferenciákon, mert érdekük fűződik ahhoz, hogy képezzék magukat, mert csak így tudnak a jövőben is edzőként dolgozni. Mint említettem fentebb, a két év alatt huszonkét konferenciát rendeztünk, és több mint kétszáz kreditpontot oszthattunk így ki, ezek óriási mennyiségek. Egy évben huszonnyolc kurzusunk van, erre van hat oktatónk. Ennek a létszámnak megvan az az előnye, hogy közösen, együtt gondolkodva sokkal gyorsabban tudunk változásokat elérni, mint egy nagyobb létszám mellett. Kidolgoztunk egy edzői életpályamodellt is.

Az edzőképzési rendszerünket háromévente akkreditálni kell az UEFA-nál, most olyan értékelést kaptunk, hogy több országba is meghívtak erről is előadást tartani. Ez is nagyon jó visszajelzés.

A résztvevők együttműködésére alapozó oktatás jött létre (Fotó: MLSZ)

„BEMEGYÜNK A TF-RE IS” – EGYÜTTMŰKÖDÉSEK, TÁVLATI CÉLOK

– Ha már együttgondolkodás: sokszor hallani, hogy az edzőképzés mennyire elkülönül az egyetemeken folyó oktatástól, holott az egyetemek is ugyanúgy sportszakembereket képeznek, ott is van egyfajta tudásbázis, amire érdemes lenne alapozni…
– Most ebben a két évben ez bekövetkezett. Együttműködünk a Testnevelési Egyetemmel, ahol biztosítanak órát, mi pedig oktatunk a mi anyagaink alapján, és a hallgatók kaphatnak licencet, de persze nekik is ugyanazoknak a követelményeknek kell megfelelniük, mint a többi edzőnek. Kapcsolatunk van Egerrel, Szegeddel, Debrecennel és a TF-fel. Ha egy testnevelő tanár C-licencet szerez, és labdarúgóedzőként is oktathatja a gyerekeket, akkor, ha hazamegy az iskolájába, nagyobb eséllyel kezdi el valóban futballra oktatni őket. A gyerekek többsége még mindig focizni szeretne, és ha a tanárnak megvan a képesítése, amivel ezt meg tudja támogatni, akkor ezzel hatással lehet lenni az iskolai oktatásra. Úgy gondolom, hogy a sportiskola egy hiányzó űr, de most már a mindennapos testneveléssel megvan a lehetősége annak, hogy a testnevelő akár mindennap edzést tartson az iskolás gyerekeknek. Ez óriási lehetőség a magyar labdarúgás számára. Egy megfelelően felkészített testnevelő pedig nyomot hagyhat a gyerekben, megszerettetheti vele a labdarúgást. A mi időnkben még meg tudta mondani valaki, hogy engem Józsi tanár bácsi tanított meg focizni. Ezt valahol elengedtük, de ezt próbáljuk meg visszahozni.

– Mik a további célok?
– Egyéni technikai képzőprogramot szeretnénk. Ez azt jelentené, ha megvalósulna, hogy nagy tapasztalatú NB I-es játékosok tudnának egyéni képzést, technikai oktatást tartani, mert ez kicsit elcsorbult Magyarországon. Ha ez bekerülne a szabályrendszerbe, akkor minden egyes klubnál lehetne egyéni képző, és nem csak mondjuk erőnléti edző, meg masszőr. A Double Pass is éppen azt állapította meg korábban az egyik legnagyobb hiányosságként, hogy nincs egyéni képzés Magyarországon. Ez most már néhány éve beindult, és az lehetne a következő lépés, hogy az egyéni képző is bekerül a stábba. Ha pedig a vezetőedző azt látja, hogy a jobbhátvéd nem tudja lendületesen felhozni, majd beadni a labdát, akkor azt mondhatja az egyéni képzőnek, „az lesz a feladatod, hogy tanítsd meg neki, hogyan kell belső csüddel rúgni, és segíts neki a lendületes labdavezetésben”, illetve az egyéni képző is mondhatja például, hogy „én ezzel a játékossal szeretnék dolgozni külön, mert nem tud fejelni”.

De örülnék egy mentorprogramnak is. Amivel a már végzett edzők kezét nem engednénk el. Ugyanis tapasztalt szakemberek segíthetnének a fiatalabbaknak átadni meglátásaikat, természetesen, ha igénylik. Emellett pedig közvetíteni is lehetne a mentorok révén az új elgondolásokat, módszereket is. Ez is egy újabb interaktív lehetőség. Természetesen ehhez is nyitottnak kell lenni minden oldalról.

– Mi a véleménye arról, hogy egyre több különböző képzéssel foglalkozó műhely jelent meg mostanában országszerte az utánpótlásban? Mennyire tudják ezek kiegészíteni a klubokban folyó munkát?
– Legyenek alternatívák, az edzők is lássanak választási lehetőségeket. De az a fontos, hogy aki tanítani akar, annak legyen meg a megfelelő képesítése, legyen szakmai tapasztalata, legyen hiteles, és ne csak azért csinálja, mert pénzt kap érte.

„MOST A GAZDAGOK FOCIZNAK, ÉS A SZEGÉNYEK NÉZIK” – A MEGFORDULT TREND ÉS A NAGY LEHETŐSÉG

– Ha mindazt összerakjuk, amit az edzőképzés apropóján a fentiekben elmondott, kis túlzással már kijön belőle egy komplett futballfejlesztési program. Mindezeket hallva meglepő, hogy az újonnan alakult szakmai bizottságba nem választották be.
– Van mit tennem, így ezen el is felejtettem gondolkodni. Én mindig feladatkövető voltam, amivel megbíztak, azt szívvel-lélekkel csináltam, és igyekeztem a rám bízottakból a legjobbat kihozni, ha hittek bennem, tűzön-vízen átvittem őket.

Összegzésként talán annyit mondhatok, hogy a magyar labdarúgás a hosszú évtizedek alatt sok apró hibát elkövetett. Volt egy mindenki által elismert stabil és jó magyar labdarúgás, és a hatvanas években elkezdtük az úgymond erőfocit felvenni. Utána holland, olasz, német, belga, spanyol és mindenféle irányt vettünk – legközelebb a kirgizeket fogjuk követni? Vagy mondok mást: Cristiano Ronaldo felemeli a mezét, a szpíker bemondja, hogy „kockahas, ez igen, ez kell a focihoz” – és akkor elkezdtünk számtalan felülést csináltatni a gyerekekkel, mert Ronaldo is azt csinálja. Nekünk a saját utunkat kellene járnunk, és nem azt, hogy egyszer ezt, egyszer azt követgetjük, ahol éppen nyernek valamit, mi szaladgálunk utánuk. A sajátunkat kell visszahozni, mert a másikat nem tudom leutánozni, azért, mert láttam egy-két edzést tőle, ahhoz tíz évig ott kéne élni, hogy meg tudjak érteni egy másik futballkultúrát. Mindig vezetgettük magunkat valahova, holott a labdarúgás legalapvetőbb jellemzőit kellene kibányászni, és ezt oktatva haladni a magyaros gondolatmenetünkkel előre. Természetesen a trendeket figyelve és értelmezve ezt mindig lehetne tovább csiszolni.

A másik hiba, hogy elindult egy rossz folyamat. Az 1990-es években tagdíjat kezdtünk szedni, mert elfogyott vagy eltűnt a pénz. Ez mit jelentett, ki tudott menni edzésre? Az, aki tagdíjat tudott fizetni, akinek nem volt rá pénze, nem járt. A 2000-es években jött a következő: apu, anyu vagy a nagyapa beültette a gyereket az autóba, elvitte edzésre. Egyre inkább kik maradtak ott az edzéseken? Azoknak a szülőknek a gyerekei, akiknek volt autójuk, volt pénzük benzinre, tagdíjra, a szegények megint hátrébb kerültek, el-elmaradoztak. Megyünk tovább, 2010, megjelentek a „sárga cipők”. Egy ilyen cipő akár nyolcvanezer forintba is belekerülhet, és akkor még ehhez jön a többi felszerelés. És miután egyre több gyereknek lett sárga cipője, azok, akiknek nem tellett rá, nem mentek el edzésre, mert szégyellték, hogy nekik nincs. És így szépen lassan a szegényeket kizártuk a fociból. A motiváltakat, akik átugranak a kerítésen, akik ügyesek, akik mindent megtennének, azok jelentős részét kitettük…

Mit tettünk…? Azt mondják, hogy régen a szegények fociztak, és a gazdagok nézték. Most gazdagok fociznak, és a szegények nézik. Ha egyáltalán elmennek megnézni.

– Maradt azért mentsvár?
– A tradíciókhoz való visszanyúlás és a sportiskola lehetne akár egy megoldás. Azért, mert az iskolába a sárga cipővel ugyanúgy be kell menni, mint a kínai cipővel – öt perc után pedig úgy is tudja mindenki, hogy a kínai cipős tud focizni, és ő is tudja majd magáról. De ha el sem megy a klubba, mert nem mer elmenni, mert nem viszik el, nem érzi odavalónak magát, akkor ez nem derül ki. Az iskolába viszont be kell menni. Az én hitem szerint kell egy sportiskolai háttér, megyénként három-négy iskola, ahova delegálni kell jó edzőket, ki kell választani a legügyesebb gyerekeket, és így minőségi gyerekkel minőségi edzők foglalkoznának, és minőségi munkát adnának át nekik, tagdíjmentesen. És ehhez nem kell száz év, elég, ha felnő egy jó képzésen áteső generáció, amire már lehet alapozni, mert azzal a problémával, hogy a gyerekek nem járnak edzésre, interneteznek, laptopoznak satöbbi, nemcsak mi küzdünk, hanem például a horvátok, a szerbek és a szlovákok is. Ezt kell megoldani, ehhez kell a megfelelő szakmai, edzői háttér, ebben segíthetnek például a sportiskolák, a mindennapos testnevelés, a tradíciók. Én azért jöttem haza az Arab Emírségekből, mert optimista vagyok, hiszek, bízok, és tenni igyekszem.